Álmostigris

Idén tavasszal igen különleges, és intim kapcsolatom van az eprekkel. Már több mint kettő évtizede rajongunk egymásért, az igaz, de csak most sikerült kellő közelségbe kerülnünk egymással. Szeretem Őket "a la natur" egymagában, úgy hamvas mivoltukban, vagy cukorral mámorba mártani a hegyükkel lefele. Jó mindenhogy. Bámulom a kertben a kis zöld sipkás kölök- epreket, már szőrösödik a talpuk, s lassan pirosra mázolja őket a májusi napfény. Ápolom is őket becsülettel, afféle paraszt böcsülettel. Óvom, simogatom zöldes-sárgás levélkéiket. Ha szomjaznak, kannából öntök rájuk vizet, s vígan lubickolnak. Bár nem mondják, de ilynekor végtelenül boldogok. Érzik, hogy törőnek velük.
A minap a városban jártam, s megleltem távoli Somogyországból érkezett rokonaikat. Vérvörösek voltak az izgalomtól, ahogyan kipakolták őket a tiszta fapultra. Illatoztak fűszeresen, már rendes távolból. Mögöttük hórihorgas ember, szakálla, ha volna kender, de nem volt neki. Bíbelődik velük az ember- mondja kellő alázattal. Ő még tudja, mi a kereskedő Tízparancsolata. Szilaj legény maga, s hajnali 4-kor már az epret szedegeti az asszonnyal, s viszi a veszprémi vásárra, hogy meglegyen a másnapi betevő. Tisztelem Őt, s becsülöm. A munkája gyümölcse beérett. Nekem ízözön, neki kenyér.