TIGRIS

"A rét szélén egy nagy tölgyfáról lassan hullott a levél. S hullott a többi fáról is. A tölgy egyik ága, magasan a többi felett, egész a rétre nyúlt ki.
Legszélsőbb ágán két levél kuksolt egymás mellett.
-Már nem úgy van, mint régen- mondta az egyik levél a másiknak.
-Nem- ismételte a másik. -Ma éjjel is annyian elmentek közülünk...Már jóformán csak mi maradtunk ezen az ágon.
-Nem lehet tudni, melyikünkön van a sor- mondta az első. -Amikor még meleg volt, és a Nap forróságot árasztott, olykor egy-egy vihar vagy felhőszakadás tört ránk, és sokan elmentek közülünk már ekkor elsodródtak, holott még fiatalok voltak. Nem lehet tudni, melyikünkön a sor.
-Most a Nap csak ritkán süt- sóhajtott a második levél-, és ha süt is, már nincs ereje. Új erőre volna szükségünk.
-Vajon igaz-e- kérdezte az első-, vajon igaz -e, helyünkbe újak jönnek, ha mi leperegtünk, és aztán újra mások és mindig újra?
-Biztosan igaz- suttogta a másik. -El sem tudom képzelni... Ez már meghaladja a mi fogalmainkat.
-És aztán olyan szomorúak leszünk tőle- tette hozzá az első.
Egy ideig hallgattak, aztán az első csöndesen mondta maga elé:
-Miért kell elmennünk?
A második kérdezte: -Mi lesz velünk,ha lehullottunk?
Lehanyatlunk ...
Az első felelte:
-Nem tudom. Az egyik ezt mondja, a másik azt...
De senki sem tudja.
A második kérdezte:
-Vajon érzünk-e valamit? Vajon tudunk-e még valamit magunkról, ha ott lenn leszünk?
Az első ismételte:
-Ki tudná megmondani? Aki lehullott, még sose tért vissza, hogy erről beszéljen.
Újra hallgattak. Aztán az első levél gyöngéden így szólt a társához:
-Ne bánkódj olyan nagyon, hisz reszketsz már.
-Hagyd csak- felelte a másik. -Mostanában olyan könnyen reszketek. Már nem érzem magam olyan biztosan a helyemen.
-Ne beszéljünk többé ilyen dolgokról- mondta az első levél.
A másik felelte:
-Nem ...hagyjuk.... de ...mi másról beszélhetnénk?... -Hallgatott, majd egy kis szünet után folytatta: -Vajon ki megy el közülünk elsőnek?
-Ezzel még ráérünk- csillapította az első. -Emlékezzünk inkább a múltra. Milyen szép volt. Milyen csodálatosan szép! Amikor a Nap oly forrón tűzött ránk, hogy majd kicsattantunk az egészségtől. Emlékszel még? És aztán a reggeli harmat...És az enyhe, pompás éjszakák...
-Most iszonyatosak az éjjelek- panaszkodott a másik-, és nem akarnak véget érni.
-Nem szabad panaszkodnunk- mondta az első szelíden,- hisz tovább éltünk, mint sokan-sokan közülünk.
-Ugye, nagyon megváltoztam?- érdeklődött az első levél félénken, de sürgetően.
-Szó sincs róla- erősítette az első. -Te persze azért gondolod, mert én olyan sárga és csúnya lettem, ó, nálam ez egészen más...
-Ugyan, ne tréfálj!- vágta el szavát a másik.
-De igazán úgy van- ismételte az első buzgón-, higgy nekem! Olyan szép vagy, mint az első napon. Itt-ott egy-egy vékony, sárga csík, alig lehet észrevenni, és csak még szebb leszel tőle. Higgy nekem!
-Köszönöm- suttogta a másik levél meghatottan.
-Nem hiszek neked...legalábbis nem egészen...de köszönöm, hogy olyan jó vagy...te mindig jó voltál hozzám. Most értem csak meg egészen,mennyire jó.
-Hallgass!- mondta az első, és maga is elhallgatott, mert a bánat a szavát vette.
Most hallgattak mind a ketten. Az órák múltak.
Nedves szél húzott hidegen és ellenségesen a fák felett.

-Ó ... most ... -mondta a második levél -én ... -
Megtört a hangja. Lassan levált ágáról, és kerengélve lehullott.

Itt volt a tél.

(Felix Salten- Bambi)