TIGRIS

Csak egy név


Hősök. Ősök. Meghaltak, köztünk élnek.
Most,hogy közeleg az emlékezés pár napja,amikor a temetők megtelnek az élőkkel,akik drágábbnál drágább virágkölteményeket, és elemlámpás mécseseket helyeznek szeretteik sírjára, és mobiltelefonnal játszadoznak a sírok között,vagy éppen autóval hajtanak be a nyughelyek mellé, álljunk meg egy pillanatra..!

Ma egy pár száz fős zalai falucskában jártam,és atyai dédapám emléke előtt hajtottam fejet. Ezek a nevek ott állnak kőbe vésve az örökkévalónak egy szolíd, ám annál meghittebb, magányosan álló kis, ősztől, s az évszázadoktól berozsdásodott hangulatú templomkertben. Ő, akit már nem ismerhettem, az az első világháborúban, az Isonzó menti csatákban esett el 1915 és 1917 között. Valamikor. Mára csupán egy név a táblán. Valaki.Ismeretlen ismerős, bár a vérem, mégis inkább szerepelhetne egy háborús regényben, hisz' még csak át sem ölelhettem. Soha. Amikor erre gondolok,mindig kicsinek, elfajzottnak, és jelentéktelennek érzem magamat hozzá képest. Ment,mert mondták,mert menni kellett, mert védték a Császárt a Burgban. Ők, egy maroknyian a többi tíz meg százezrekkel. Görcsös kis, évszázados hullám ez a párhuzam. A dédapám, s én.
Ma visszatért, s fehér arccal, vértől sebes átlőtt lábával leült mellém. Kézfogása majd szétroppantotta kényes,ápolt kacsómat. Érdes volt, és erős. Szilaj.

- Fiam, hát a jó bort szereted-e? -kérdi.
- Én azt, túlságosan is -felelem félénken.
- Nincsen abban semmi szégyellenivaló,kérem alássan,ha férfi az ember. S tölt.
Nem is tudom honnan hozta, hirtelen előkerül egy szőttes demizson.
Felemlejük képzeletbeli poharainkat,és koccintunk: az életre, az elmúlásra, s a jövendőre.
- No,fiam, az elsőt az élere, mert hát te még élsz,s dolgod bár sok nincsen ebben az elkényelmesült világban, azért élni kell, ha már megszületett az ember. Légy jó, dolgozzál,és imádkozz! Abból nagy baj nem lehet.
S koccintunk. Éles,karcos bor ez, az öreg még tudta hogy kell,vagy tán csak az az egy évszázad... Talán az 1914-es évjárat.
- A másodikat az elmúlásra,mert lásd én már meghaltam, átvitte a bal lábikrámat egy lövedék, amputáltak,de nem éltem túl. Fényes angyalsereg vitt Szent Péter ítélőszéke elé nagy dínom-dánommal. Mondom neked: a haláltól félned nem kell,nem más az, esküszöm az élő Isten fiára,nem más az mint egy utazás. Hamar túl esik rajt' a nép. Egyenkint.
- Erős ez a bor,tudja-e? -szólok hozzá,de nem beszél most. Felmérem alakját,mely kicsi, s zömök. Arca nagyapámé,kerekded,sima, s letisztult arc,a széplányok kedvence. Barna a haja,barna a szeme.
- No,már most igyunk egy utolsót is, horkan fel. Eztet igyuk a jövőre! Láttam én már cifra dolgokat,de a mai világnál cifrábbat aligha, szól a kortyolgatás közben. Meglásd ennek sem lesz jóvége. Sok a gonoszkodás manapság. Megbomlott a világ. Mi még azt sem tudtuk mi van a falu határán túl, ma meg fenemód gyors minden, mint az Isten nyila. Élvezitek a jólét gyümölcseit, de közben nem figyeltek oda,hogy mindennek nagy az ára. Betegek, ostobák,és befolyásolhatóak lesztek, tán már azok is vagytok. Lelketekben nincs Istenhit, csak a pénz meg a szerelem utáni sóvárgás, pedig mondom én eljő mindennek az ideje,nem kell hajszolni egyiket sem.

Azzal arca eltorzult,és mire újra a szemébe nézhettem volna, már el is tűnt.