TIGRIS

masked writes: Hm, olvasd csak el mit ír erről Rácz Sándor bácsi....

masked writes: Megkeresem, nemrég kaptam vissza.

masked writes: Megkeresem, nemrég kaptam vissza.

masked writes: Bocsi, h. nem jutottam idáig a címmel. Most h. volt bejegyzésed, jöttem olvasni, és mentem a polchoz leemelni. Szóval Parázsló szándék a cím, 2005-ös saját kiadás. Hogy most merrefelé lehet hozzájutni, arról halvány fogalmam sincs sajnos. És ezután elvileg volt még egy könyve, de annak már a címére sem emlékszem. Megpróbálom megkérdezni...

masked writes: Megkérdeztem az anyámat, azt mondta h. ő sem tudja mi a címe, de a világszövetségnél, magyarok házában elvileg kapható, mindkettő.. szép napokat. ;-)

Anna Sitkey writes: Par evvel ezelott talaltam a gondola.hu-ban egyu cikket: egy iskolas gyerek mondja el, hogy keveredett a Kossuth teri tomegbe (ahol felismerte a tuntetok kozott sajat occset, s hogy lovoldozott az AVH, (vegul az oroszok is adtak lovest az FM tetejen levo AVH-ra), s hogy menekultek az emberek. azota se talaltam megkapobb leirast az esemenyekrol. Megvannak nekem az akkori ujsagcikkek es radioadasok, ez nincs benne. Ha nem lenne tul nagy a keres, sziveskedjenek azt elkuldeni nekem: sitkeyma@yahoo.com, vagy tegyek ra erre a website-ra. Udvozlettel: A. Sitkey

Névtelen writes: Szerző Földes László. címe: A második vonalban (Kossuth könyvkiadó 1984) Földes Lászlótól idézett KV ülés 1956 október 25.-én történt. "Amikor beléptünk, már javában folyt a KV ülése, éppen Donáth Ferenc beszélt. Rettenetesen felizgatott, nem is annyira az amit mondott, hanem a cinikus hangahogyan mondta. Borzasztó volt a légkör, a jelenlevőkön vereséghangulat lett úrrá. Donáth beszéde után megindult a katonai bizottság ellentámadása. Nem emlékszem pontosan, hogy Hazai Jenő vagy Kovács István szólalt-e fel elsőnek. Rendkívül szenvedélyes hangon szálltak vitába Donáth megállapításaival. Donáth és Losonczy Géza többször közbeszólt. Én is szót kértem. Többek között kijelentettem, hogy bizonyos határon túl a politikai engedmények katasztrófához vezetnek.. Az eddigieknél tovább már nem mehetünk. Az ellenforradalmat fegyverrel kell leverni. Az elvtársak pánikba estek, folytattam, pedig nem olyan súlyos a helyzet. A munkáskerületekben rend van, többnyire vidéken is. Nem igaz, hogy a hadsereg átállt volna az ellenforradalmárok oldalára. Az első napot, 24-ét követően újabb katonai egység már nem bomlott fel. Ellenkezőleg: minden parancsot, amelyet egyes objektumok visszafoglalására kaptak, fegyelmezetten végrehajtották. Jelen pillanatban minden fontos létesítmény a kezünkben van, beleértve a fegyverraktárakat is. Ezután arról beszéltem, hogy kikkel harcolunk, kikkel állunk szemben. Elmondtam, hogy a HM pincéjében 600 fogoly van, néhány kivétellel mindannnyiuk25 éven aluli. Hát csak nem adjuk meg magunkat gyerekeknek! Mások is felszólaltak. A KV elvetette az előterjesztett javaslatot, és Donáth javaslatait elutasítva elhatározta, hogy le kell verni az ellenforradalmat. Apró Antal szóvá tette, hogy ellenintézkedésekkel keresztezik a katonai bizottság intézkedéseit. Akkor még nem mondta ki, hogy Nagy Imrére gondol. Mondanivalójának az volt a lényege: "engedjetek bennünket győzni." Meg sem vártuk az ülés végét, visszamentünk a Honvédelmi Minisztériumba. A partizánszövetség Beloiannisz útcai székházából értesítést kaptunk, hogy igen sok régi elvtárs jelentkezett, harcolni akarnak. Átmentem értük, és 80-100 elvtársat átvittem a HM-be. Fel is fegyvereztük őket…………. …….28-ára összehívták a KV-t. Erre már meghívtak bennünket is. Az ülést egyébként kapitulációs ülésnek neveztem el. Az első felszólaló Lukács György volt. Rendkívül drámai hangon beszélt azokról, akiknek magyar vértől véres a kezük és ránk mutogatott”…

Névtelen writes: Titkok pincéje Apám, akinek tanult foglalkozása kazánfűtő volt, 1956. október 15-én lépett be az új munkahelyére. Az V. kerületi Beloiannisz utca (ma Zoltán utca) 6-ban kapott munkát. Ez egy sokemeletes lakóház, hat gőzkazán fűtötte, ezért szükség volt egy segédfűtőre is. Anyámnak pedig munkára volt szüksége, így hát ő lett a segédfűtő. Apám először néhány házzal odább, a Szabadság térhez közeli egyik házban próbálkozott, de nem vették fel. Éppen pártfegyelmije volt folyamatban (járt a szája), ezért a házbizalmi tiltakozására elutasították. Annak a háznak a fűtőjét három héttel később orosz katonák meggyilkolták. A Beloiannisz utca 6-ban azért fogadták el, mert - teljesen véletlenül derült ki - egy régi, pártbeli ismerőse ott lakott, és hajlandó volt kezességet vállalni érte. A házat három utca határolja, az Akadémia utca, a Zoltán utca és a Garibaldi köz. A bejárata a Zoltán utca felől van, de a közre is nyílik egy ki-bejárat (akkor ez az ún. "vicekapu" volt, a segédházmester használta szemétkihordásra, apám is itt hordta ki a salakot). A ház hátulról a Garibaldi utcai házaknak támaszkodik. Előtte szemközt pedig egy szintén hatalmas épület áll, valamikor ez volt a hírhedt pártház. Itt tárgyalt a forradalom első napjaiban Mikojan szovjet külügyér, állítólag maga Hruscsov is ideruccant volna. Ez utóbbit azonban én nem hiszem, a történtek ezt a vélekedést nem támasztják alá. A háznak impozáns, kétszintes kazánháza volt, több nagy széntároló helyiséggel. A hatalmas, vándorrostélyos kazánok folyamatosan zabálták a szenet, naponta több mázsát. Az elvtársak szerették a meleget, és ez járt is nekik. A házban ugyanis zömmel magas rangú ávós, rendőr- és katonatisztek laktak. Néhány nappal (!) október 23-a előtt apám egy furcsa feladatot kapott: ki kellett ürítenie a legbelső tárolót. Ebben legalább ötven köbméter szén volt, de valami rettenetes, porladt szemét, ami az évek során szinte egy tömbbe állt össze - apám szerint kész csoda, hogy nem gyulladt be magától. Úgy kellett szétverni, anyámmal napokig csákányozták. Akkor még kicsi, vézna gyerek lévén, nekem az iskolában könnyű volt beteget jelenteni. Így a talicskázásban magam is részt vehettem, hiszen már kilenc éves voltam. A munka nagyon sürgős volt, de napokig tartott. A főnök, a házban lakó egyik elvtársi nagykutya - szó szerint nagykutya: hatalmas, erős alak - egyre fenyegetőbben sürgette a szüleimet. Ezért a napi munkaidő végeztével sem mehettünk haza. Hajnalig dolgoztunk, azután a kazánok mögötti öltözőfülkében aludtunk egy-két órát. Itt három ember éppen elfért és még vécé és fürdőkád is volt benne. Akkor még nem tudtuk, hogy később majd hónapokig ez lesz az otthonunk. Már a szörnyű küzdelem második napján kibontakozott előttünk a cél: egy vasajtó. Közönséges, öntöttvas légóajtó volt, nagy vasfogantyúkkal. A parancs szerint ezt kellett hozzáférhetővé tennünk. Ám különös módon nem érték be ennyivel, az egész helyiségből ki kellett hordanunk a szenet a külső tárolókba. Ott a mennyezetig tornyozva, deszkákkal torlaszolva állt a rengeteg szén, belül meg a teljesen üres helyiség. Nehogy a ledőlő szén eltorlaszolja az ajtót! - mondták. Apám csendesen őrjöngött, anyám sírva csitítgatta. De már csak hüppögni volt ereje, amikor végül a kiürített helyiséget még fel is kellett sikálnia. Az őrület 23-án hajnalra ért véget. Apám még jól befűtött nekik, megfürödtünk, majd végre hazaengedtek bennünket. Anyám gyorsan nekiállt főzni, hogy a tüntetés előtt még jól megebédeljünk. Finom, tejfölös székelykáposzta volt, ma is emlékszem az ízére. Anyám rizzsel szokta dúsítani, és rengeteg, apróra vágott lapockát főzött bele. Akkor már lehetett ilyesmit is kapni. Már sötétedett, amikor némi alvás után elindultunk. Valahol a Rákóczi úton csatlakoztunk a felvonulókhoz. Érdekes, akkor még alig ismertem a várost, számomra szinte teljesen ismeretlen utakon hömpölygött a tömeg a Hősök tere felé. Az elmúlt napok borzalmai után őszintén megvallva, nagyon jólesett füleimnek a "vesszen Rákosi, vesszen Gerő!" jókívánság. Több helyütt elakadt a tömeg, olyankor az álldogálás közben a hangorkán is vesztegelt kicsit. Egy ilyen szünetben felkiabáltam az egyik erkélyen álló nőknek az addigra már jól begyakorolt rigmust: "Nagy Imrét az élre, Rákosit kötélre!". Azok visítoztak az örömtől: "nézd a kis drágát!" - és az egyikük ledobott nekem egy szál gyönyörű piros szekfűt. Akkor kaptam először hölgytől virágot. Leírhatatlan eufóriában teltek a következő órák. A Sztálin-szobor ledöntése után azonban engem kis híján elsodort a tömeg, ezért apám gyorsan hazavezényelt bennünket. A tér sarkánál már mondogatták az emberek: "lőnek a Rádiónál". Apám megállt rágyújtani. Egy férfi odalépett hozzá: "adj egy cigit, bajtárs!". Amikor amaz is rágyújtott, majd búcsúzóul mintegy tisztelegve odabökött a sapkájának, apám csak ennyit mondott: "vége a Rákosi-rendszernek". Azután olyan furcsán elhallgatott ... Otthon, az utcánkban már tisztán hallottuk a lövéseket. Egész éjszaka azon gondolkodtam, kell-e aznap iskolába mennem, és lesz-e majd, mint minden reggel "a dolgozó népért, a hazáért, Rákosival előőőőőre!". Másnap csak apám ment munkába. Dél felé azonban már haza is jött, rossz hírrel. Huszonötödikén mindhármunknak mennünk kell. A főnök keményen rádörrent: nehogy otthon maradjunk, mert sztrájknak fog minősülni. Engem természetesen nem hagyhattak egyedül odahaza, így azután hajnalban együtt indultunk útnak. A troli már nem járt, ezért gyalog mentünk. Az úton mindenütt fegyveresekkel találkoztunk, akikről nem lehetett tudni, hogy melyik oldalhoz tartoznak. Távolról időnként lövöldözés hallatszott. Iszonyúan félelmetes volt az egész, mint egy háború. A Dunához közeledve olykor már vörös csillagos tankok is eldübörögtek mellettünk, kegyetlenül büdös füstfelhőket okádva. Ilyet addig csak filmen láttam, de a moziban azért annyira nem volt büdös. A kazánházban nagy lótás-futás fogadott bennünket. Az előző napokban kibontott ajtó tárva-nyitva, fény áradt mögüle, ám szigorúan ránk parancsoltak, hogy a közelébe ne merjünk menni. Időnként kivágtatott onnan egy-két elvtárs, elrohantak ellenkező irányba, hogy néhány perc múlva újra az ajtóból robogjanak elő. Engem fenemód érdekelt a mutatvány megfejtése, és egy óvatlan pillanatban, miközben a szüleim a befűtéssel foglalatoskodtak, a titokzatos ajtóhoz lopakodtam. Különösebb veszélyérzet nem volt bennem, hiszen azokat az embereket már ismertem. Inkább a határozott tiltás akart visszatartani. Végül mégiscsak beléptem, és egy lefelé vezető lépcső előtt találtam magam. Rövid gondolkodás után elindultam. Egy fél emeletnyi mélységben a lépcső elkanyarodott, újabb fél emelet után már láttam az alját, amikor lentről lépteket hallottam. Ekkor hirtelen belém villant a tilalom, sarkon fordultam, és ész nélkül felrohantam. Beszaladtam az öltözőbe, bebújtam a szekrénybe. Apámék nem foglalkoztak velem, nyilván azt hitték, játszom. Egy perc múlva azonban hallottam apám döngő, bakancsos lépteit. Kiemelt a szekrényből, és egy szó nélkül rettenetesen elfenekelt. Csak én méltatlankodtam volna: "nem is igaz, hogy vége a Rákosi ...", de apám gyorsan a számra tenyerelt. Valamikor délelőtt jött a főnök, apám szólt neki, hogy elmenne kenyérért. Az szemmel láthatóan ideges lett, hallani sem akart róla. Apám vitába szállt vele, hiszen tényleg nem volt kenyerünk. A főnök azzal replikázott, hogy nekik sincs. "Akkor hozok maguknak is", vágott vissza apám. "Na jó, de nehogy elmenjen nekem tüntetni, mert nem akarok fűtő nélkül maradni!", így a főnök. Azután apám nemsokára el is ment. Halkan köszönt el tőlünk, én ijedten bújtam anyámhoz és éreztem, hogy remeg. Közben a rohangálás folytatódott. A főnök ismét megjelent, de most egy kisebb csapattal, pufajkába öltözve tűntek el odalenn. Egy jó óra múlva kerültek elő újra. A főnök odavetette anyámnak: "a férje visszaért már?", aztán nyomás fölfelé. Anyám utána, én is. Odafönt, a ház előcsarnokában, a kapualjban és a lépcsőházban a lakók csoportokba verődve izgatottan beszélgettek. Amikor meglátták a főnököt, mind feléje fordultak, szinte egyszerre kérdezték: "mi történt?". "Jól elintéztük a rohadtakat!", így a válasz. Anyám, félrelökve az embereket, őrjöngve rohant a kapu felé, én persze utána. Kiszaladtunk az utcára, ott is álltak néhányan. Az egyikük lelkendezve kiáltott anyámnak: "jön a férje!". Tényleg akkor fordult be apám a Nádor utca sarkán, tetőtől talpig kenyérbe öltözve. Anyámmal rohantunk volna elébe, amikor apám mellett elszáguldott egy teherautó, a platón egy csomó ember. A főnök utánunk, engem felkapott, anyámat úgy húzta magával, közben üvöltött: "mindenki befelé!". A teherautó a pártháznál fékezett, az emberek ugráltak le róla. A főnök éppen behajított bennünket a kapun, amikor eldördültek az első lövések. Anyám felsikoltott és rohant vissza. Vagy négyen alig bírták lefogni. Lecipeltek bennünket a kazánházba, útközben hallottuk, hogy a kapualjba is becsapódott néhány lövedék. Akkor már senki sem törődött velünk, mindenki futott a saját hozzátartozói után. Mi is lélekszakadva lihegtünk vissza. Odafönt hatalmas por, üvegtörmelék, malter, pánik; jajgató, vérző emberek látványa fogadott bennünket. A főnök mint egy tébolyodott futkosott fel-alá, "a mieink, a mieink!", kiabálta eszeveszetten. Odakint az utcán halomban hevertek a hullák és a sebesültek. E pillanatban rontott be apám a kapun, szanaszét dobálva a kenyereket. Mint egy vadember, neki a főnöknek: "mocskos, rohadt gyilkos!", ordította. Egymásnak estek, a főnök pisztolyt rántott, úgy fogták le őket. Megint letereltek bennünket a kazánházba. A történteket is megértettük lassan. Azt apám mindjárt elmesélte anyámnak, hogy a Parlament előtt sortüzet zúdítottak a tömegre, és a tüntetők közül rengetegen meghaltak. Elmondta, hogy három helyről, a tetőkről lőttek rájuk. Az már nyilvánvaló volt előttünk, hogy az egyik halálbrigád éppen a főnök vezette osztag volt. Azután a ház előtti összecsapásra is fény derült. A híresztelések szerint a szomszéd pártházban aznap ott volt Mikojan, a szovjet külügyminiszter, aki ott valakikkel tárgyalt, talán a felkelők képviselőivel, talán a felkelésnek ellenálló kommunisták vezetőivel, ezt nem tudom. Azt is mondták, hogy talán Hruscsov maga is ott lett volna. Ez azonban hihetetlennek tűnik, hiszen akkor az a szörnyen amatőr módon megszervezett "segítség" nem következhetett volna be így. A pártház védői ugyanis - az aznapi tüntetéstől tartva - még hajnalban vagy tán még előző nap segítséget kértek, de csak Pécsett találtak megbízható embereket. Onnan indult útnak a teherautónyi ávós. Útközben, a felkelőktől félve letépték a fegyvernemi és rendfokozati jelzéseket, a fegyvereket pedig eldugták. Így értek fel a fővárosba, és valahogy sikerült oda keveredniük. A pártház védői azonban felkelőnek nezték őket, és lőni kezdtek rájuk. Amazok viszonozták a tüzet, mert azt hitték, hogy a felkelők már elfoglalták a pártházat ... Apám lehiggadt egy kicsit, amikor megtudta, hogy a főnök mentette meg az életünket. A "mocskos, rohadt gyilkos" titulust pedig - bölcsen elhallgatva a tüntetésen való részvételét - a pártháznál lezajlott eseményekre, az amúgy is megtörtént félreértésre fogta. Így azután a főnök is nyugton maradt. Igaz, mindjárt munkát is kaptunk tőle megint. Azonnal neki kellett fognunk a nemrég kibontott ajtó visszatemetésének. Az ötven köbméter szenet talicskázhattuk vissza. De legalább csákányozni nem kellett már. Ezután csak néha-néha mentünk haza. Szinte éjjel-nappal dolgoztunk, mert a "bátor emberek" lehordták a kazánházba az egyenruháikat, a könyveiket, a képeiket, a hanglemezeiket - még a kitüntetéseiket is. A kazánházban napokig elviselhetetlen bűz terjengett, az égő ruhák, szőrök, lakk, bakelit szaga még a falakba is beivódott lassan. Az én első igazi könyvtáram viszont innen származott, odahaza addig csak néhány szegényes könyv árválkodott. A kidobott kötetek között igazi értékek is voltak, az orosz klasszikusok műveitől éppúgy megszabadultak a "hősök", mint a példamutató Alekszandr Matroszovtól. A megmentett könyveket el kellett rejtenünk, mert az égetést szigorúan ellenőrizték. Különösen azután, hogy egy köteg Csajkovszkij tulajdonosától apám megkérdezte: "a lemezjátszót nem hozta?". Október utolsó napjaiban ismét kibontatták velünk a vasajtót. Mi már tudtuk, hogy újra történni fog valami. November 3-án éppen otthon aludtunk, 4-e vasárnapra esett, ezért aznap csak apám ment be. Már előző este előkészített mindent, hogy hajnalban csak be kelljen gyújtania. Így azután azt a rettenetes vasárnapot otthon töltöttük. Akinek volt rádiója, az kitette az ablakba, az emberek szótlanul, összetörten álltak az utcán, hallgatták a híreket és az újra meg újra ismétlődő, áradó fájdalmas zenét ... November 5-én hajnalban megint hárman keltünk útnak. Útközben egy sereg emberhez csatlakoztunk, mind ment a munkahelyére - a kijárási tilalom a főnököket nem érdekelte, így a szerencsétlen beosztottakat sem. A Zichy Jenő utcában azután ránklőttek. Először a fejünk fölé eresztettek egy géppuskasorozatot, majd belénk. Érdekes, nem emlékszem rá, hogy fütyültek volna a lövedékek, ahogy egyébként a filmeken szoktak. Csak azt a szörnyű kelepelést hallottam. Mellettem egy embernek szétcsapta a fejét egy lövedék, mind rám fröccsent. Vagy fél órát ültünk egy kapu alatt, mire újra el mertünk indulni. Apám azalatt az öngyújtó fényénél a zsebkendőjével letörölte az arcomról a véres-kocsonyás lét, hogy ne folyjon a számba. Amikor azután megérkeztünk, apám tetőtől-talpig lecsutakolt három váltás vízben, mire anyám már borzongás nélkül tudott rám nézni. Apám egész nap szárította a lódenkabátomat, majd drótkefével eltávolította belöle az agyvelőfoltokat. Ezután karácsonyig csak apám ment haza hetenként egyszer, hogy megnézze, áll-e még a ház. Egy-két nap múlva, egy hajnalban hozták az első embereket. Hátul, a "vicekapun" jöttek be velük, mindig csak sötétben. Némelyik éjszaka többször is. Karácsonyig több tucat ember tűnt el a pince mélyén. Még az első napokban az egyik nem akart lejönni a kazánházba. Lelökték a lépcsőn, ezért csúnyán összetörte magát. Én éppen elöl voltam, apámnak segítettem valamit, így a szemem láttára történt az egész. A szerencsétlen nem bírt fölállni, ezek meg üvöltöttek vele, majd elkezdték rugdosni, végül puskatussal agyonverték. Az utolsó látvány az én holtra rémült arcom lehetett az életében, mert szinte könyörögve éppen rám nézett, amikor egy hatalmas ütéstől kifröccsent az egyik szeme. Végül teljesen darabokra tört a feje. Amazok ügyet sem vetettek rám, mintha ott sem lettem volna. Nyilván nem ismerték az illemszabályt: "nicht vor dem Kind". A holttestet azután lehúzták a lenti pincébe. Apámmal egy lapátra kotortatták az agyat, ami a kazánba került. Anyámra meg ráparancsoltak, hogy takarítsa el a nyomokat. Ahol túl sok vér ömlött ki, ott kefével súroltatták fel. Engem ezután virradatig többé nem engedtek a szüleim előjönni. Karácsony előtt jelentek meg a hatalmas, zöld legyek. Apám légypapírt hozott otthonról, de azok nem ragadtak rá. Borzalmasan szenvedtünk tőlük. Addig csak a svábbogarakkal vívtunk mindennapos közelharcot, most már a levegőből is jött az áldás. Boldogok voltunk, hogy a karácsonyt otthon tölthettük. Valamikor az új évben anyámmal végleg otthon maradtunk. A környékünkön már "konszolidálódott" a helyzet. Apám eleinte csak este evett meleg ételt, de nemsokára már mi vittük neki minden nap az ebédet. Márciusban nem kezdte újra az ország. Április 4-én a "hősök" büszkén feszítettek új uniformisukban. A kitüntetéseiket is visszakapták, sőt, újabbakat is szereztek a régiek mellé - hiszen az újrafelszabadítókkal együtt "megmentették a hazát". Április 15-én véget ért a fűtési szezon. Előtte azért azt az ajtót újra betemette apám. Utána pedig másik munkahelyet keresett. Május 1-én nemcsak a munkát ünnepelte a nép. Apám akkori új munkahelyén parancsba adták a felvonuláson való részvételt. Mi is "ünnepeltünk" hát. Ahol nemrég még Sztálin szobra fölött ült tort a főváros, most Kádár elvtárs ünnepeltette magát. Ott vonult el a lábainál a megalázott ország, amely akkor egyáltalán nem tűnt megalázottnak. Mindenki integetett lelkesen - integettünk hát mi is. A tér sarkánál még mindig éljeneztek az emberek. Apám megállt rágyújtani. Egy férfi odalépett hozzá: "adj egy cigit, elvtárs!". Amikor amaz is rágyújtott, majd búcsúzóul mintegy tisztelegve odabökött a sapkájának, apám csak ennyit mondott: "vége a forradalomnak". Azután olyan furcsán elhallgatott ... És hallgattunk évtizedekig. Apám megtiltotta, hogy a történtekről bárkinek is beszéljek. Odahaza is hallgattunk. Egyetlen alkalmat kivéve soha többé nem beszéltünk arról a pincéről. Kádárnak pedig a nevét sem volt szabad kimondanunk. Évtizedekig úgy emlegettük: "az". Apám nem lépett vissza a pártba. Ő különös módon kommunistaként is mindig hithű katolikus volt, de az "ellenforradalom" után lezárta életének a munkásmozgalomhoz kötődő szakaszát, és mélyen vallásos lett. Egyébként volt még egy titkos megállapodásunk, amihez következetesen tartottuk magunkat. Ha valahol dátum szerint kellett beszélni az '56-os eseményekről, akkor a november 4. előtti időszakot csak úgy mondtuk: "ötvenhat októberében". A november 4. utáni időszakra viszont nyugodt lelkiismerettel mondtuk, hogy "ellenforradalom" - mi tudtuk, miről beszélünk. A szörnyű emlékektől nem bírtam szabadulni. Gyakran jártam arra, és valami mindig húzott abba a pincébe. Jó másfél évtized múlva egy nagyon jó barátomnak - a lényeget természetesen elhallgatva - elmondtam, hogy emlékek kötnek ahhoz a helyhez. Megkértem, kísérjen el - egyedül nem mertem szembenézni a valósággal. Egy üveg borral felszerelkezve vonultunk le a pincébe. Az öreg fütő jó szívvel fogadta a számára ismeretlen fiúkat, de az ismeretlenség különben is csak addig tartott, amíg az üveg ki nem köpte a dugót, az öreg hál'Istennek szerette azt a bort. Elmeséltem neki, hogy gyerekkoromban hosszú ideig "laktam" ott, ő pedig lelkesen kalauzolt végig a birodalmán. Semmi sem változott. A belső tárolóban talán még ugyanaz a szén volt, amivel apám utoljára eltorlaszolta azt az ajtót. Újabb jó néhány év múlva keveredtem oda megint. Már kívülről látszott, hogy éppen hatalmas építkezés zajlik. Most nyugodtan mentem be, és a kutya sem törődött velem. Megdöbbentett a változás. A kazánházat összenyitották a szomszéd ház kazánházával, és az egészet vagy két emelet mélységben felbontották. Azonnal felmértem, hogy mi történik: gőzerővel folyik a nyomok megsemmisítése. Újabb néhány év múlva a feleségemmel jártam arra, neki akadt dolga a volt pártház épületében, ahol akkor már a Kossuth Nyomda üzemelt. Most ott folyt átépítés, nyilván ott is eltüntették az árulkodó nyomokat. Legközelebb a rendszerváltás lázas napjaiban néztem be a pincémbe, látni akartam, mi maradt meg belőle. Nos, éppen egy újabb átépítés zajlott! Rá sem lehetett ismerni, az egész pincét már a lejárat aljánál elfalazták, a maradék cseppnyi helyen sírkamra méretű fülkéket alakítottak ki. Becsöngettem az egykori viceházmesteri lakásba, és nagy örömömre jó egészségben találtam az öregasszonyt. Jól elbeszélgettünk a világ változásáról, még apámra is emlékezett. A csúnya dolgokról persze nem beszéltünk. Apám 1977. október 19-én halt meg. A halála előtt, már súlyos betegen, megenyhült és egyszer még a Kádár nevét is kimondta. Azokról az eseményekről is beszéltünk pár szót. Újra a lelkemre kötötte a titoktartást azzal, hogy a saját és a leendő családom érdekében addig hallgassak, amíg Magyarországon kommunista uralom van. A nap, amikor ezeket a sorokat írom, apám halálának 24-ik évfordulója. Abban még mindig csak reménykedem, hogy a kommunisták nem uralkodnak felettünk többé. Azt azonban már biztosan tudom, hogy gyermekem, akit féltenem kellene, már nem lesz. Ahhoz a felelősséghez én sajnos már túlságosan öreg és beteg vagyok. No meg mit is szólna hozzá az én drága feleségem, ha egyszer csak beállítanék egy gyerekkel?! Akkor most már elmondhatom, apu?! aculeus Egy kis forrás-önkritika: A történteket úgy írtam meg, ahogyan én emlékszem rájuk. Igyekeztem, hogy a visszaemlékezésben ne zavarjon az, amit később hallottam vagy olvastam az eseményekről. Természetesen csaknem fél évszázad elteltével ez már nem problémamentes. Én magam is több ellentmondást tudnék említeni, ami az én elmondásom és mások visszaemlékezése között van. Egyet mindenesetre érdekességként megemlítek. Külön kihangsúlyozom, hogy én magam nem voltam ott a parlamenti sortűznél, ezért annak pontos időpontjára nem emlékezhetem. Ugyancsak nem emlékszem a pártháznál történt lövöldözés időpontjára sem - egyszerűen azért, mert nem volt óránk! Azt sem tudhatom, hogy a két esemény között mennyi idő telt el - hiszen a parlament előtti sortűznél nem voltam ott. Valamiért azonban úgy él bennem, hogy ez az időkülönbség legalább egy óra volt, de nem tudom megmagyarázni, hogy miért emlékszem így. Ugyanakkor olvastam olyan visszaemlékezést is, amely szerint ez a különbség nem lehetett tőbb egy negyedóránál, esetleg a Kossuth téri sortűz még tarthatott, amikor a pártház előtti lövöldözés elkezdődött. Ez azért fontos, mert ha ez így van, akkor az általam "főnök" gyanánt említett illető nem vezethetett személyesen olyan osztagot, amely részt vett a parlamenti vérengzésben. Továbbá apám vagy a kenyerekkel a pufajkája alatt vett részt a tüntetésen, vagy már jóval a vérengzés megkezdése előtt el kellett jönnie a térről. Ezek roppant izgalmas kérdések, és én nem tudom rájuk a választ. Október 25-ét követően ugyanis a történtekről otthon érdemben gyakorlatilag már nem beszéltünk többé. Mint ahogy a később történtekről sem. Az apám halála előtti beszélgetésben sem volt szó a konkrét eseményekről. Anyám pedig szintén élete végéig hallgatott, mint a sír. Az ellentmondások azonban mit sem változtatnak azon, hogy én így emlékszem. A parlamenti vérengzés pedig ettől függetlenül is megtőrtént, mint ahogy lezajlott a pártházi lövöldözés is. A gyilkosok is gyilkoltak, mégpedig történetesen az V. kerületi pártházban is. Egy alkalommal pedig abban a bizonyos kazánházban is, a szemem láttára. Ezek a szikár tények. A többi "oral history". Még egy esetet meg kell említenem, ami a novellából kimaradt. 1957 őszén a magyar tanárnőnk egy alkalommal dolgozatot íratott, amelynek a témája "életem egy izgalmas eseménye" volt. Én valami pillanatnyi hülyeségtől vezérelve a pártház előtti lövöldözés történetét írtam meg. A tanárnő másnap reggel, még az első óra előtt bejött az osztályba, magával hívott a tanáriba, ahol halkan megkérdezte, hogy beszéltem-e valakinek erről. Miután mondtam, hogy nem, megkért arra, hogy tanítás után jelentkezzem nála, és addig mindenről hallgassak. Az utolsó óra után már várt a tanáriban. Elém tette a dolgozatfüzetemet, amelyből már hiányoztak a "bűnös" lapok. Rámparancsolt, hogy most pillanatok alatt üssek össze egy másik "müvet". Amikor készen voltam, elolvasta, adott rá egy ötöst, majd megkért, hogy másnap mindenesetre küldjem be hozzá az apámat. Bizony, ilyen emberek is teremtek akkoriban. Másnap este azután apám újra megkért, hogy most már tényleg legyek oly szíves végleg befogni a kicsi pofámat, ha nem akarom, hogy más fogja be, de mindannyiunkét és mindörökre. Ehhez tartottam is magam. Hát ennyi ...