Aktualitás

A belpolitikai szempontokra épülő szabadságharc-hirdetés rendkívül súlyos következményekkel járt, a gazdaságpolitikai koncepció tankönyvszerűen hibás volt. A szerkezeti átalakulásoknak csak egy része indult meg, rögtönzött döntések alakították az eseményeket. Növekedés nincs, több munkahely nincs, de legalább az állam pénzügyi mutatói nem romlottak. Igaz, ehhez nem szokványos gazdasági lépések sorára volt szükség, ami bizalomvesztéssel járt. Túl sok az ideológia, túl sok az érzelem, semmilyen szakmai kontroll nincs, így még az ésszerű célok is balul sülnek el. Chikán Attilával, Csaba Lászlóval és Bod Péter Ákossal értékeljük az elmúlt két évet.

A fordulat éve után jött a fordulat éve, érdemi előrelépést 2010 óta nem sikerült elérni: marad a kiszámíthatatlanság és bizonytalanság a gazdaságpolitikában – röviden így foglalható össze a kormány kétéves gazdaságpolitikai teljesítménye.

Vert helyzetből
Chikán Attila, a Corvinus professzora, az első Orbán-kormány volt gazdasági minisztere szerint a kormány rendkívül nehéz helyzetben kezdte működését, hiszen hármas szorításban volt: a magyar társadalom régóta szorongató szerkezeti problémái, az előző időszak hibás gazdaságpolitikája és a globális (ezen belül, specialitásaival, az európai) válság nagyon szűkre szabta a mozgásterét – tehát a magyar válság kialakulását nem lehet ennek a kormánynak a számlájára írni.

Bod Péter Ákos közgazdász, volt jegybankelnök szerint a kormány működésének megítéléséhez jó kiindulás lenne a választási program, ám esetünkben ezzel sokra nem megyünk, mert a Fidesz a 2010-es választások előtt tudatosan kerülte a részletes program bemutatását, a megismert elemek pedig ellentmondásosak voltak. „A megszorítások elkerülhetőségéről, a gyors gazdasági növekedést beindító szja-csökkentésről, milliónyi munkahely megteremtéséről hallva azt gondolhattuk, hogy mindez a szocialisták ténykedésével szembeni kontrasztot szolgáló PR, miközben valahol egy csapat készül a kormányzásra. Ha mégis ez volt a program, az eredmények soványak – igaz, a külvilág másként alakult, mint amit 2009-ben feltételeztek.”

A kezdetekről Csaba László közgazdászprofesszor, a CEU tanára is hasonlóan vélekedik. Az Orbán kormány megalakulásakor – sokak véleményével szemben – nem kiegyensúlyozott pénzügyi helyzet és legkevésbé sem növekedésbarát feltételrendszer jellemezte az országot. A választók üzenete egyértelmű váltást igényelt, miközben ennek lehetőségeit az európai gazdasági válság kibontakozása, a válságkezelés válsága szűk mezsgyére szorította, mondja.

A kormány tehát hihetetlen elvárások közepette alakult meg, ugyanakkor konkrét „üzleti” terve nem volt. Tevékenységében a jobboldalra jellemzően a jelképes és közjogi elemek uralkodtak, a kettős állampolgárságtól az új alaptörvényig. Eközben a nemzetközi szervezetek épp azt az egyensúlyőrző gazdaságpolitikát kényszerítették ki, amit a kormányerők ellenzékben oly hevesen bíráltak.

Cselekvés helyett szabadságharc
A 2010-es választásokat követő nyáron a kabinet gazdasági szabadságharcot hirdetett, amely részeként hazaküldte az IMF-et és éles konfrontációkat vállalt fel az európai uniós intézményekkel, illetve a különadók miatt a hazánkban lévő jelentős gazdasági szereplők többségével.

„Az első félév kormányzati döntéseiből kiolvasható: a miniszterelnököt meggyőzték, hogy a gazdaságpolitika terén is lehet induló előnyt elérni a parlamenti túlerőre épülő kemény eszközök alkalmazásával” – véli Bod Péter Ákos. Így a rendszerváltozás megoldatlan ügyeinek rendezését ígérő Orbán-kormány a gazdaságban is frontokat nyitott, holott értelmes stratégia lehetett volna a konfliktusgeneráló hatalomszerkezeti és szimbolikus döntések mellé óvatos és kifele-befele nyugtató gazdaságpolitikát párosítani a ciklus elején.

Chikán is úgy látja: a belpolitikai megfontolásokra épülő szabadságharc-hirdetés rendkívül súlyos következményekkel járt az ország nemzetközi megítélésére, s ennek konkrét folyományaként finanszírozhatóságára nézve. Sajnos a kiút keresésére választott gazdaságpolitikai koncepció „tankönyvszerűen” hibás volt, s bár ez hamar megnyilvánult a helyzet alakulásában (hiszen sem a növekedés nem indult be, sem a foglalkoztatottság nem nőtt érdemben, sem az eladósodottság nem csökkent az igencsak kérdéses egyszeri intézkedések hatását leszámítva) a kormány elvben, vagy legalábbis a kommunikációban ma is kitart mellette.

Bod Péter szerint a forradalmi lendületű első társadalom- és gazdaságpolitikai intézkedéscsomag 2010 nyarán nem jelölt meg doktrinális irányt: reagált a kampányígéretekre és az olyan vélt választói elvárásra, mint a végkielégítések büntető adóztatása. Ennek gazdaságpolitikai súlya csekély, de kiindulása lett az Alkotmánybíróság gazdasági hatásköre leszűkítésének.

Többet árult el a várható irányvételről a kormányszerkezet: a minisztériumok és a miniszterek száma kicsi, Kossuth óta először nincs pénzügyi tárca, viszont gazdasági miniszterből a szokásosnál eggyel több van. Ez a struktúra nem illeszkedik az EU-együttműködés rendjébe; inkább alkalmas gyors taktikázásra, semmint szakszerű folyamatszabályozásra.

A besült félfordulat
Hogy az első év piaci fogadtatása mégsem volt teljesen negatív, a tavaly tavasszal bemutatott, szerkezeti átalakításokat és jelentős kiadáscsökkentést ígérő első Széll-tervnek volt köszönhető.

Csaba László szerint a szerkezeti átalakulásoknak csak egy, a munkapiacot és a szociális rendszert érintő része indult meg, az önkormányzatok és az állami cégek átalakítására nemigen futotta. Eközben számos, a megfigyelő számára rögtönzöttnek tetsző döntés alakította a valóságot, a Rába és Mol részvényeinek megvételétől a magánnyugdíjpénztárak kiiktatásáig és az oktatás valamint az egészségügy átszervezéséig.

Tény, hogy a sokak által várt növekedés nem következett be, így a növekedés gyümölcseinek elosztásról szóló viták talajtalanná váltak. De az is tény, hogy az ország az EU ama kevés számú tagja közt maradt, ahol az állampénzügyi mutatók nem romlottak, és ahol a munkanélküliség nem haladja meg az uniós átlagot.

Nem kirakatba való
Chikán szerint a koherens és következetes gazdaságpolitikai koncepció hiánya folyamatosan kísért, megakadályozza még az alapból pozitív kezdeményezések (lásd munkaerőpiaci rugalmasság növelés) kedvező hatásainak kibontakozását is – részben azért, mert hiányzik, vagy nem jut érvényre az apparátusban a szakpolitikai professzionalizmus.

Emellett fájdalmasan hiányzik a növekedés reálgazdasági forrásainak megteremtésére való törekvés; a gazdaságpolitikai gondolkodás középpontjában továbbra is az elosztás áll, s alig jut figyelem a termelésre, elvétve esik szó a kis- és középvállalatok, vagy az innováció támogatásáról, az ország logisztikai potenciáljának kihasználásáról. Ráadásul a korrupció, „a szabályokon kívüli gazdaság” továbbra is nagyon erős, ami tovább gyengíti a bizalmat a gazdaság szereplői, illetve a társadalom különböző rétegei között, jól érzékelhető károkat okozva.

Mindent vissza
A botladozások után a tavalyi év még egy villámgyors és gyökeres fordulatot hozott. Három nappal azután, hogy Matolcsy György még arról beszélt, a magyar gazdaságpolitikát az IMF-fel szemben hangoljuk, a kormány kénytelen volt az IMF-hez (és Brüsszelhez) fordulni.

Igaz, azóta érdemben semmi nem történt, miután decemberben, még egy informális megbeszélésen ismét konfliktusba keveredtünk a nemzetközi szervezetekkel – most elsősorban Brüsszellel, részben gazdasági, de alapvetően közjogi kérdésekben. A decemberben IMF-ügyi miniszterré lett Fellegi Tamásnak úgy kell május végén távoznia – a helyét Varga Mihály, az első Orbán-kormány második pénzügyminisztere veszi át –, hogy érdemi tárgyalásokat nem is tudott folytatni, csak informális egyeztetéseken folytathatott tűzoltás jellegű tárgyalásokat, puhatolózhatott, meddig tudunk elmenni a nemzetközi szervezetekkel folyó vitáinkban.

Ilyen körülmények között, hazánk adósságának bóvlikategóriába lesorolása, számos gazdasági tárgyú uniós kötelezettségszegési eljárás elindítása és a túlzottdeficit-eljárás folytatása után – ez utóbbi miatt Brüsszel már támogatások egy részének befagyasztását is kilátásba helyezte – a kormány a ciklus feléhez közelítve elővette a tavaly bevált receptet, és áprilisban közzétette az új Széll-tervet.

Csakhogy kétszer nem állhatunk ugyanabban a Széll-járásba: a tavalyitól eltérően idén korántsem volt egyöntetűen jó a terv fogadtatása. Részben azért, mert az új Széll-terv igazán csak jövőre érezteti majd a hatásait, de inkább azért, mert komoly szerkezeti átalakítások és kiadáscsökkentés helyett ez csak a pénzre koncentrál, és azt is adóemelésekkel – az átmenetinek szánt válságadókat felváltó állandó adók bevezetésével – próbálja elérni.

Észrevehető irányváltás
Chikán szerint észrevehető irányváltás történt a legutóbbi hónapokban: a Széll-terv felújítása mellett ide lehet sorolni az EU – IMF tárgyalások megengedő kommunikációját is. „Ennek az irányváltásnak a valódisága, megalapozottsága és tartóssága azonban még jövőbeni megerősítésre vár – sikere pedig, tetszik, nem tetszik, nem csak rajtunk múlik.”

Hamecz István, az MNB volt ügyvezető igazgatója, az OTP Alapkezelő elnök-vezérigazgatója a Heti Válaszban május elején megjelent cikkében úgy fogalmazott: az új Széll-tervre „nem azért van szükség, mert a gazdaság lassabban nő, mint néhány hónapja gondoltuk, hanem mert az elmúlt két évben a gazdaságpolitika egyszeri és átmeneti tételekkel teljesítette a hiánykritériumokat, amelyek mára kifutottak [...] mintha a kormány belátta volna: a gazdasági növekedésért folytatott villámháborúját végleg elvesztette".

Távolodunk a szégyenpadtól?
Igaz, a korábbinál realistább – és így borúlátóbb – terv és a most júniusra megszülető költségvetési főszámok arra jók lehetnek, hogy az uniós túlzottdeficit-eljárás megszűnjön az ország ellen.

Az viszont továbbra is kérdés, hogy a gazdasági hanyatlás ellen lesz-e hatékony kormányzati eszköz: a GDP-adatok szerint az ország lényegében recesszióban töltötte az elmúlt négy negyedévet – vagyis a kabinet második évét –, és az ígért egymillió új munkahelyből semmi nem látszik: az április végi KSH-adatok szerint csak 1900-zal több ember állt munkában, mint a 2010-es kormányváltás idején.

Túlcsordul az ideológia
Országkockázati besorolásunk kétszeri rontása, a versenytársainkhoz – és a 2009-es válság előtti időszakhoz – képesti gyenge növekedési ütemünk, a foglalkoztatottság javulásának elmaradása azonban sokat elmond a kurzus hatékonyságáról. A sarokpontnak számító jövedelemadóztatást a saját támogatói körön belül is sokan ítélik meg negatívan – említi meg Bod Péter.

A közgazdász szerint azt lehet érzékelni, hogy a gazdaságpolitikai döntések szűk körben születnek, ami növeli a hibázás lehetőségét. A döntéshozók lépései magánideológiái érdemi párt-vagy szakmai kontroll híján közvetlenül kormányintézkedéssé válhatnak.

Az ideologikus-érzelmi töltet következtében ésszerű irány is deformálódhat, mint például a 2010 tavaszán még indokolható döntés az államadósság tőkepiaci (és nem valutaalapi) finanszírozásáról – amihez nem kellett volna a lejáró IMF-hitel csendes kifuttatása helyett verbális támadásba fogni. Érthető a kínai és más dinamikus térségek felé való fordulás, de felesleges volt ahhoz a Nyugat hanyatlásáról szóló hivatalos állásfoglalásokat fűzni. A professzionális külügyminiszter és a jól teljesítő külügyi apparátus ellenére külső kapcsolataink így sokat romlottak.

Eredeti cikk itt

Több mint figyelemreméltó interjút közölt Pokorni Zoltánnal a hétfői Népszabadság. Ez a beszélgetés annak ellenére drámai, hogy a Fidesz alelnöke és oktatáspolitikai szakértője igyekszik kerülni a kiélezett fogalmazásmódot. De talán épp ezáltal támad olyan érzésünk egyes passzusok olvastán, hogy az oktatási rendszerben történő változások sokkalta károsabbak, mint az eddigi híradásokból kitetszik. Mire a beszélgetés végére érünk, nem marad kétségünk afelől, hogy a kormányzat nem gondolta végig lépéseinek - egyébként nyilvánvaló - következményeit.

Pokorni felvázolja, mit jelentenek a parlament által elfogadott új stratégiai irányok, amelyekkel, mint bevallja, ő maga nem tud azonosulni. És sorra veszi, mivel jár valójában, hogy az állam átveszi az önkormányzatok iskolafenntartói feladatait. Az oktatási ágazat lesz az ország legnagyobb szolgáltató egysége: százhatvanezer szakalkalmazott, ötezer intézmény, öt-hatezer adminisztrátor, közel kétszáz járási szintű igazgatóság; és mindehhez hétszázmilliárdos költségvetés. Az oktatáspolitikus kommentárja szerint egy ilyen bonyolult rendszert, amelyben napi döntéseket kell hozni, nagyon nehéz központosítani – nem véletlen, hogy Európában majd mindenütt már évtizedekkel ezelőtt feladták ezt a szisztémát. Aztán arra figyelmeztet, hogy a mostani struktúra-átalakítás a következő választás érzékeny témája lehet, noha „ehhez képest most még fontos alapkérdések tisztázatlanok”. Hasonlóképp politikai kockázatot lát abban is, hogy az iskolákkal kapcsolatos, eddig helyben lezajló konfliktusok a jövőben már nem a polgármestereknek okoznak majd gondot, hanem „országos üggyé dagadnak”, és megoldásuk a központi kormányzatra hárul.

Az interjúalany maga veti fel, végtére is mi értelme az állam egyedüli szerepvállalásának. És azt abban látja, hogy a központosítás jó esetben legalább kiegyenlíthetné az iskolák közötti színvonalkülönbséget. Csakhogy ehhez 1OO-12O milliárd pluszpénzre volna szükség, állapítja meg Pokorni, és bár nem teszi hozzá, mégis világos, hogy a költségvetésben erre nincs fedezet. Mint ahogy a pedagógus-életpályamodell esélyeiről is kénytelen elmondani: „fájdalmas”, hogy a Széll Kálmán Terv már csak lebegteti bevezetésének eshetőségét. És végül Ónody-Molnár Dórának arra a kérdésére, vajon mit szól „az iskolai smasszerek” alkalmazásának szándékáról, Pokorni Zoltán rámutat a meglepő mintára: „Az iskolaszolga fizikai erőszakot alkalmazva zárja Nyilas Misit a karcerbe. Nincs új a nap alatt.”

Az interjú érthető kettőssége, hogy a Fidesz egyik meghatározó alakja mégis, mindezzel együtt is megpróbál kicsiholni magából valamiféle optimizmust, és különböző vonatkozásokban többször vissza-visszatér annak a bizonyosságnak a megfogalmazásához, miszerint a valóságot azért mégsem lehet figyelmen kívül hagyni. Kifejezi afeletti örömét, hogy a kormány némely korrekciója „valóságismeretről árulkodik”, hogy „a valóság létezik, és ezt a jogalkotónak is előbb vagy utóbb figyelembe kell vennie”. Pokorni mintha elsősorban magamagát bíztatná ezzel a taktikus öncsalással – hiszen közben mindvégig az iskolai államosítás képtelenségéről, alapvető feltételeinek hiányáról szolgáltat argumentumokat.

Ne feledjük, személyében egy kormánypárti képviselő, a Fidesz volt elnöke, a parlament oktatási bizottságának mai vezetője szólal meg, és megy lényegében szembe a kormány egyik sarkalatos döntésével. Amihez mindig politikai bátorság kell, de manapság különösen. Persze, Pokorni szakemberként beszél a reszortjába tartozó témákról; szó sincs arról, hogy alapvetően kritizálni akarná az Orbán-rezsimet. Csakhogy akarva-akaratlan mégis azt teszi, mégpedig egyszerűen azért, mert rávilágít a politikai voluntarizmusra, az intézkedések átgondolatlanságára és felelőtlenségére - és a rész bizony hűen tükrözi az egészet.

Mindazt, amit ő elmond a saját szakterületéről, bízvást hallhatnánk akár az egészségügyet, akár a kultúrát, akár a mezőgazdaságot illetően is – mert ha az egyes ágazatok kormányzati vezetői legalább a hozzá hasonló őszinteséggel nyilatkoznának, rendre kirajzolhatnák egyazon kórképet. Szócska Miklós talán nem tudja, hogy a gyógyszerkassza újabb megcsapolása reménytelenné teszi további százezrek gyógyulását avagy tüneteik enyhülését? Szőcs Géza nem mondhatná el, milyen eszköztelen a kulturális intézmények normális állapotának fenntartásában?

De ha mindannyian bevallanák maguknak, hogy már egy ideje látják: a kormány politikája alapjaiban rendült meg, akkor nem csak az illúzióikról, egyszersmind a pozícióikról is le kellene mondaniuk. Ilyenkor jön jól az önáltatás kibúvója: helyettünk csak rosszabbak jönnének, akik aztán minden képtelenséget aggálytalanul végrehajtanának.

Meglehet, ez még igaz is.

Az önmagának feltett lényegi kérdésekre azonban kinek-kinek akkor is válaszolnia kell. Meddig vállalható a vállalhatatlan? Hol van az a személyes határ, amin már nem lépek át? Mikor mondom azt, hogy ha már javítani nem tudok, legalább nem rontok a dolgokon? Lehet-e az ideológiai elkötelezettség erősebb a szakmai lelkiismeretnél?

http://atv.hu/blog_bejegyzes/20120508_nyilas_misi_peldaja

Mészáros Tamás

2012.04.03. 11:19 MGM
Akik azt hitték, hogy a kereszténydemokrata politikusok, akár a pulikutya által terelt birkák, csak bégetni és igazodni tudnak, az elmúlt napokban alaposan át kellett hogy gondolják sommás, elhamarkodott véleményüket.
Az előítéletekre elsőként Szalma Botond, a KDNP fővárosi elnöke cáfolt rá, aki a párt vezetősége ellenére is ragaszkodott Schmitt Pál lemondásához.
Majd összeült a párt tatabányai szervezete, és vasárnap Schmitt-ügyben az alábbi, szó szerint idézett közleményt adták ki (Schmitt közben lemondott, a késésért ezúton kérünk elnézést, mi, bűnös lelkek).
Nyilatkozat
A húsvéti ünnepek közeledtén a KDNP Tatabányai Alapszervezete szomorú párhuzamot lát a Schmitt Pál Köztársasági Elnököt ért méltatlan támadások és a nagypénteki ítélet között.
Különösen szomorú, hogy az országnak egy nagytekintélyű intézménye, a Semmelweis Egyetem ölti magára Pilátus szerepét, hiszen a plágium vád, amely alapján Schmitt Pál erkölcsiségét tekintélyét az írástudók alá kívánták ásni, már régen megdőlt. Az egyetem maga jelentette ki „Én semmi vétket sem találok őbenne” mégis visszavonta a köztársasági elnök doktori címét. Az ítéletet meghozók azonban még Pilátust is alul múlták, hiszen addig, amíg Pilátus előtt Jézus maga nem kívánt szólani, addig az egyetemi szenátus meg sem akarta hallgatni Schmitt Pált. Mondhatjuk ugyan, hogy nem is volt erre semmi szükség, hiszen az egyetem saját magáról állított ki bizonyítványt. Ha ugyanis 20 évvel ezelőtt az egyetem érdemtelenül adományozta a doktori címet, vagy ha jelenlegi visszavonással egy arra valóban érdemeset sújtanak, Pilátushoz hasonlóan azt mind két esetben pozícióféltésből, vagy alantas politikai megfontolásból teszik, és ez esetben minden — az egyetem által kiadott, vagy visszavont — doktori cím felülvizsgálandó.
Jézussal együtt azonban mi is azt mondjuk, hogy „Annak, aki engem a kezedbe adott, nagyobb az ő bűne.” Vagyis a Főtanácshoz hasonlóan, a teljes parlamenti ellenzék, — az igazság bajnokának szerepében tetszelgő Jobbikkal együtt — szorítja az egyetemet Pilátus szerepébe és uszítja a népet, hogy azt kiáltsa: „Az Ő vére mirajtunk és a mi gyermekeinken!”
A KDNP Tatabányai Alapszervezete és reményeink szerint még sok jó szándékú honfitársunk nem akar így kiáltani, és cinkosan hallgatni sem akar.
Ezért köszönjük Schmitt Pál Köztársasági Elnök Úrnak, hogy a saját becsületének védelmével együtt, egyben kiáll az igazságért és az igazságosságért és valamennyi ártatlanul meghurcoltnak példát ad tartásban és küzdeni tudásban.
2012. virágvasárnapján
A KDNP Tatabányai Alapszervezete

Eredeti cikk itt

"Eljárásrend - Ugyanazok voltak akkoriban is a szabályok
Schmitt Pál önmagát mentve, arra építette az érvelést, hogy a dolgozata megírása idején „más volt a szabály”. Ez egyszerűen nem igaz. Ráadásul más is van.

Schmitt Pál a péntek esti tévéinterjújában, önmagát mentve, arra építette az érvelést, hogy a dolgozata megírása idején „más volt a szabály”, azaz nem vétett hibát az idézés és a hivatkozás elmulasztásával, illetve minden elvárásnak eleget tett azzal, hogy a dolgozat végén irodalomjegyzékben sorolta föl a felhasznált műveket. Ez az állítás azonban hamis: az idézés és a hivatkozás szabályai nem változtak meg 1992 óta, ráadásul a Heinemann-tanulmány, amelyből Schmitt kilenc oldalt vett át szó szerinti fordításban, az irodalomjegyzékben sem szerepel.

Magyarországon az MSZ ISO 690:1991 szabvány határozza meg a publikációkra, a bennük található fejezetekre és cikkekre vonatkozó biblio gráfiai hivatkozások adatelemeinek sorrendjét, illetve a forráskiadványból származó információk leírására és megjelenítésére vonatkozó szabályokat. Egyebek között azt is, hogy az alapvető bibliográfiai adatokon túl a hivatkozott műrészlet terjedelmét is meg kell adni (oldalszámmal, tehát azt, hogy hanyadik oldaltól hanyadik oldalig tart a hivatkozott szöveg).

Az idézésről (vagyis arról, amikor a forrásműből komplett szövegrészeket emelünk át a saját munkánkba) a következőket mondja a szabvány: „Az idézés a bibliográfiai hivatkozás olyan rövid formája, amely vagy kerek zárójelben a szövegen belül, vagy lábjegyzetként a lap alján, vagy egy fejezet végén, vagy a teljes szöveg végén van közölve. Az idézés lehetővé teszi annak a kiadványnak az azonosítását, ahonnan a szövegben idézett szövegrész vagy egy kifejtett gondolat származik, és meghatározza ezek pontos helyét a forráskiadványban.”

Lényeges momentum, hogy a hivatkozás és az idézés esetén is minden olyan adatot meg kell adni, amely a hivatkozott vagy idézett mű(részlet) pontos visszakereshetőségéhez szükséges. Az idézet megengedhető hossza ritkán több négy-hat sornál – amenynyiben ennél hosszabb szöveget (például törvényt, jogszabályindoklást stb.) kell valamilyen oknál fogva a dolgozatban feltüntetni, az a függelékbe kerül. (A szokásosnál hosszabb terjedelmű szövegközti idézést átvételnek nevezik – ehhez már a szerző vagy a jogtulajdonos engedélye is kell.) Ha az idézet szó szerinti, az elejét és a végét is idézőjellel kell jelölni – de a nem szó szerinti idézet (parafrázis) esetén is egyértelműen jelölni kell, hogy idézés történt, hol kezdődik és meddig tart a parafrazált szöveg. Szabályosan idézni csak a mű és a szerző pontos megadásával, hitelesen, az oldalszám(ok) jelölésével lehet.

A dolgozat végén szereplő irodalomjegyzék nem pótolja a szabályszerű hivatkozást és idézést. (A „felhasznált irodalom” fejezetbe azokat a műveket is be szokták írni, amelyekből a szerző esetleg egyetlen sort sem idéz, ám a dolgozatíró szemléletét jelentősen befolyásolták.)

Schmitt Pál disszertációjában egyáltalán nincsenek szabályos hivatkozások és idézések, csupán a dolgozat végén van egy pontatlan és hiányos irodalomjegyzék. Emiatt már 1992-ben sem felelt meg az akkori minimális formai követelményeknek, vagyis vissza kellett volna utasítani – de nem plágium, hanem a formai hiányosságok miatt. A plágium definíciója: „más művének sajátként való feltüntetése, vagy az eredeti munkát saját publikált munkában hivatkozás, forrás megjelölés és/vagy szerzői engedély nélküli felhasználása”, vagyis az idézés és hivatkozás nélküli dolgozat még nem feltétlenül plágium, ha teljes egészében saját műről van szó. Schmitt azonban jelenlegi ismereteink szerint Georgiev dolgozatából 180 oldalt vett át parafrázisként, Heinemann tanulmányából pedig kilenc oldalt szó szerinti fordításban,mégpedig hivatkozás, idézés és szerzői engedély nélkül. Ez pedig az akkori előírások szerint is egyértelműen plagizálásnak minősült."

Idézet a NOL.hu ból.
Az eredeti cikk itt: http://nol.hu/belfold/20120402-az_elnoknem_mondott_igazat

A korrupció minőségileg új szintre lépett. Az állami döntéshozót már nem kell megkenni, hogy félretegye a közjó szempontját: eleve azért került pozícióba, hogy egy magánérdeket szolgáljon.

A tekintélyes nemzetközi korrupcióellenes szervezet, a Transparency International (TI) tegnap közzétette Magyarországgal kapcsolatos idei jelentését. A jelentés üzenete egyértelmű: Magyarországon a korrupció egy minőségileg új szintre lépett, vagyis süllyedt vissza. Nagy a baj.

Olyan korruptak voltunk, amilyen fejlettek
Aki nyomon követi a TI jelentéseit, az tudja, hogy az intézet évről-évre felhívta a figyelmet az állami közbeszerzések, a pártfinanszírozás, illetve a „mindennapi korrupció" kapcsán előforduló magyarországi problémákra. Nem fogták vissza magukat sem Medgyessy, sem Gyurcsány, sem Bajnai idején.
Ha az általuk publikált ún. korrupcióérzékelési index értékeire tekintettünk, azt láthattuk, hogy hazánk körülbelül a fejlettségének megfelelően volt korrupt. Azaz: a nálunk fejlettebb országok rendszerint nálunk tisztábbak is, a nálunk szegényebbek pedig korruptabbak voltak. Az ebből az összefüggésből meghatározható trendtől Magyarország az elmúlt tizenöt évben nem igazán tért el.
A mostani jelentés azonban egy minőségileg új jelenségre hívja fel a figyelmet. Ez alapján nem a korrupció általános szintje növekedett Magyarországon, hanem megjelent egy, a hazánk fejlettségi szintjén általában már nem jelentkező probléma, az ún. state capture.

A korrupció normális működése
Egy viszonylag korrupciómentesnek tekinthető, rendszerint nyugati országban létezik a korrupció, az állami szervek azonban szisztematikusan küzdenek ellene. Magyarország az elmúlt húsz évben soha nem járt ennek a közelében sem. Ehelyett egy lépéssel emögött voltunk, amikor is az állami szervek a közjó érdekében tevékenykednek, bizonyos típusú korrupciót üldöznek, de egy másik típusút eltűrnek, azt a rendszer működésének részeként fogadva el.
Ez az a helyzet, amikor egy oligarcha pénzért cserébe mondjuk törvénymódosítást vásárolhat magának, de ez viszonylag drága, és a törvények túlnyomó többsége alapvetően továbbra is a közjó előmozdításának céljával születik. Ehhez hasonlóan lehet, hogy valamennyi engedély megszerzéséhez csúszópénzt kell fizetni, de magának az engedélyeztetésnek a logikája elméletileg még a vélt közérdek mentén van kialakítva.
Ez az állapot semmiképpen sem a Kánaán, és a nyilvánvaló morális problémákon túl nagyon komoly gazdasági károkhoz is vezet, amennyiben nem a legjobbak, a legversenyképesebbek kerülnek helyzetbe, hanem a leggátlástalanabbak és a legerőszakosabbak.

Amikor a magánérdek átveszi az államot
Az ezt megelőző, nevezhetjük így is, „fejlettségi szint" az, amikor az állam bizonyos szervei már eleve nem a közjó logikája mentén alakítják ki szabályaikat, hanem pusztán úgy, hogy azok bizonyos magánérdekeket szolgáljanak. Ez a state capture, amikor konkrét magánérdekek szisztematikusan foglyul ejtik az államot és a szabályokat már születésük pillanatában eltérítik a közérdektől.
A két szint közötti különbség természetesen csak az elméletben ilyen fekete és fehér, a gyakorlatban nehéz megmondani, hogy mikor megyünk át az egyik stádiumból a másikba.
A TI állítása az, hogy Magyarországon az elmúlt két évben olyan folyamatok indultak meg, amelyek során Magyarországon megtörtént ez a rendszerszerű visszalépés. Az [origo] e heti cikksorozatában valami nagyon hasonlót sugallt a legtöbb diszkrecionális pénz felett diszponáló minisztérium, az NFM példájával illusztrálva.

Honnan tudjuk, hogy ez már a state capture?
Az egész szituációban az a furcsa, hogy state capture esetén nehéz megmondani, pontosan hol is jelenik meg a korrupció. Ugyanis ebben az esetben az állami döntéshozót vagy alkalmazottat nem kell megkenni ahhoz, hogy félretegye a közjóval kapcsolatos megfontolásait, hiszen eleve azért került a pozíciójába, hogy egy magánérdeket érvényesítsen.
Ezért a jelenség nem a korrupció növekedésén keresztül érzékelhető, hanem a következményeiben. Ilyen helyzetben ugyanis a szóban forgó magánérdekek érvényesítői kivételével a befektetők hirtelen elveszítik a bizalmukat az országban, menekítik a tőkéjüket, és az egész gazdasági életet a kiszámíthatatlanság légköre jellemzi. Nehéz lenne azt állítani, hogy Magyarországon most nem ez a helyzet.

A következmény: tartós leszakadás
Mindezek össztársadalmi következményei pedig igen fájdalmasak. Az állandósuló bizonytalanság, a magántulajdon szelektív védelme és az állam pártatlanságába vetett hit teljes eróziója eredményeképpen a GDP-növekedés tartósan alacsony szinten ragadhat, a munkahelyteremtés teljesen leállhat és megvalósulhat rémálmunk, a közép-kelet-európai régiótól való tartós leszakadás.


A Véleményvezér.hu -ból átvéve