Útinapló

Nézzük, hol is tartottam... *visszaolvas* ...megvan!
Rendkívül gyorsan eltelt az utolsó pár nap. Lerendeztem a bankszámlás lakcímátjelentős ügyet, belefért még egy utoló sushi-ebéd Stuttgartban, egy főzés (lányok: ki tud rakott krumplit? mert én igen! ), és már meg is érkeztek a látogatóim Gödöllőről. Bejártuk párszor Esslingen belvárosát, Stuttgart bel- illetve külvárosát, s egyben megtudtam, hogyan képzelik el Németországban a "pékfaszát".
Az utolsó éjszaka volt még egy hatalmas, asztalon táncolós, papuccsal telefonálós, növényekkel (...) kardozós, kézikocsival versenyzős buli, ami egész jól visszaadta az év eleji partihangulatot. Ezúton is köszönöm Sanyinak a ránkhagyott pálinkát és egy ismeretlen személynek az otthagyott vodkát: nélkülük nem jött volna létre ez az est. Másnap reggel 7-kor már szólt a tűzriadó (nyugi, csak a telefonom, szerintem legtöbbőtöket már riogattam is vele), kicsit forgó fejjel nagyon gyorsan ki kellett rámolni/takarítani a szobámat. Szerencsére ezt az utolsó akadályt is sikerrel vettem, hála az egész csapat segítségének. Kaptam ajándékot vagy levelet pár ottlakó baráttól, nagyon kedves tőlük, mindenképp felveszem velük a kapcsolatot.
Az elköszönés is csak sebtében ment, mert egy 974,4 kilométeres autózás állt előttem, és minél hamarabb el kellett indulni. Ami az útból megmaradt: Esslingen, München, gombafelhő, Deggendorf, Passau, kávé, Bécs, Hegyeshalom, Hold, Budaörs, Farkasszőlő, Gödöllő. Meg Andrea, a GPS néha tájékozatlan, máskor segítőkész magyar hangja. "Túl gyorsan mész." - ez speciel vicces volt.
Majd hazaértem. Hogy milyen itthon? Fogalmam sincs! Bedobtam egy vacsorát, alvás, és másnap (ma) reggel irány Budapest. De ez már a jelen, ami nagyon elválik attól, ami ezelőtt volt...

A legkitartóbbak éjszaka-hajnalban elolvashatják a következő bejegyzésemet, aminek a fele már kész, de ennek a napnak el kell telnie ahhoz, hogy befejezhessem.

Régóta írtam már, ennek fő oka, hogy legtöbbőtökkel már találkoztam, de akivel nem volt alkalmam szót váltani, szeretném azt is tájékoztatni. Azért megemlítem, hogy itthon tartózkodásom alatt nem fogok rendszeresen írni, csak ha valami arra érdemes lesz. (Ez annyit tesz, hogy nem garantálok frissítési időintervallumot, de ha sok arra érdemes van, akkor szerencsétek van... )

Szóval több mint 1 hete itthon vagyok, és azóta nem nagyon unatkoztam. Pár érdekesség:

Augusztus óta résztvettem az első rendes zenekari próbán. Remélem, lesz január elején is, ugyanis kifejezetten szeretek próbákra járni.

Pár plusz éjszakázást itthon is igénybe vett, de megírtam az egyik tárgyam (Kliens-Szerver Adatbáziskezelés) féléves beadandóját, és meg is kaptam rá a jegyet. Eggyel kevesebb gond, de még akad szép számmal. Még nem vizsgáztam itthon, de mint megtudtam, lesz rá időm, ezért nem lesz annyira stresszes az itteni vizsgaidőszak.

Aztán most szerdán bementem Óbudára, melynek következtében pár új tapasztalattal gazdagodtam.
1. Alig köt már valami a sulimhoz. Ahogy kezdem befejezni az utolsó tárgyaimat is, kezd az egész épület idegenné válni. Lehet, hogy a távol töltött félév, az egyre kevesebb ismerős arc az oka, vagy talán az új kihívások hiánya, de már szeretném letudni az egészet, és megkapni a diplomát. Persze néhány régi tanárommal - főleg a matek tanszékről - jóban vagyok, őket sajnálni fogom itthagyni.
2. Megesik, hogy érzésed szerint semmi rosszat nem tettél, de valaki mégis megpróbálja ezt rádbizonyítani. Így volt ez, amikor az egyik szakirányos tanárom véleményem szerint rendkívül inkorrektül viselkedett, és majdhogynem elzavart minket azzal, hogy "tessék csak, jelentsük fel a felettesénél". Mindezek ellenére sikerült néhány dolgot tisztázni, de ezt is csak annak köszönhetően, hogy legalább mi (névszerint Zsolt és Zoli, a hallgatói oldalról) rendelkezünk a "problémaorientált szemlélet" elnevezésű speciális képességgel.

Nagyjából ennyi, azaz mégsem, mert teszek be még pár visszaszámlálást az oldalamra, hogy tudjátok, mi/mikor/hol/mennyire az idő alatt, míg itthon vagyok.