Skip navigation.

Zsebe Isti tájfutó és voodoo blogja

"Nasztupna sztancija"

OCSB - tavalyi forgatókönyvvel

„A történelem ismétli önmagát!” Ennek a kifejezésnek minden negatív és pozitív oldalát, hatását a saját bőrünkön tapasztalhattuk. Legalábbis ami a Magyar Optikai Művek múlt hétvégi csapatát illeti...

Az MTFSZ és a kevésbé edzett sporttársak között valamiféle ki nem mondott titkos paktuma révén hál’ istennek idén zsinórban harmadik éve került alföldön megrendezésre a csapatbajnokság lazítva ezzel az idei bükk csömörben megfeneklett játékosokon is. Velem az élen! :irked: Szerencsére az utolsó bajnokságra kijelölt Ágasegyháza MOM-os szempontból távolról sem egy ismeretlen vidék, hisz régebben a ’94-es térképen többször is edzőtáboroztunk a Kiskunság ezen pontján, ráadásul személyes kötődésem is fűz ide, miszerint jómagam pont itt vesztettem el az éjszakai tájfutó szüzességemet 12 évvel ezelőtt, összebarnázott gatyaszárral. :rolleyes: Ezeket figyelembe véve már csak az egyetlen nehézkes és egyszersmind túlontúl egyszerű feladatunk maradt hátra: a csapat kijelölés. A rendkívül szövevényes és szigorú válogatási elveket félredobva belenyúltunk abba amink volt. Némi újításként és gondolván a jövő MOM-os öregfiúk csapatra két szeniort is hadrendbe állítottunk, név szerint Vöcsköt és Tornai Szabolcsot. Ezen felül Oszit és a hajkoronáját, és persze engem sem hagytak pihenni. Nyilván szürrealista túlzás lett volna itt mindenféle nemesfémekről álmodozni, úgyhogy az 5-6. hely valamelyikét céloztuk meg, ha a papírformás nagyesélyes DQ-s csapatok egyike ismét eljátssza a régi forgatókönyvet. És persze el is játszotta! Homer: Doh! Na de ennyire ne rohanjunk előre!
Időközben ugyanis majdnem megfogyatkoztunk, mivel Vöcsök bácsi a Belorusz SZSZK-ban tartott cipőkonferenciáról hazajövet (ahol volt szerencséje megtekinteni a Bate Boriszov-AEK Athén nívós UEFA kupa rangadóját) lekéste a prágai csatlakozást, így a knédlizabálók földjén ragadt további egy estére, veszedelmes késést felhalmozva. Fortuna velünk volt, hisz egy logisztikai manőverrel sikerült az utolsó pillanatban a versenyközpontba teleportálnunk a csapat vén rókáját is, így készen álltunk a mérkőzésre. :up: A rajtba menet összefutottam a MEAFC-os nehéztüzérség két élő legendájával, majd királydinnyéktől vérben tocsogó lábszárral letudtam pár repülőt és indulhatott is a móka. :cool:

Ellentétben a korábbi publikációkkal, a pofás térkép ellenére ez sem az az agyat behorpasztó terep, aki találkozott már a tájoló nevű legális segédeszközzel az könnyedén végignyargalt a vonalon komolyabb hiba nélkül. Megpróbálhatok valami épkézláb pályaelemzést kierőszakolni magamból, de elég sziszifuszi munka lenne a fentebbi okok miatt, úgyhogy maradjunk a jó öreg felületes naplózás mellett. :rolleyes: A pályarajz teljes összegabalyodását és egy nagy magenta színű pacává degradálódását Dénes Zotya egy pofásabb hosszú átmenettel orvosolta nekünk, a 2-es ponttal. Itt a sí-szlalomból ismert mozdulatokat eltanulva a „zöld foltok” között szépen elkacskaringóztam, majd a pont előtti új irtásnál elhullajtottam egy jópár mp-et azzal, hogy nem találtam meg a mások (verseny utáni) visszaemlékezéseiből ismert teherautónyi keréknyomot, így felváltva botladoztam a gallyazásban és a mellette lévő 1-es zöldben, ahelyett, hogy a fakihordó úton szivarozva végigkocogtam volna. De persze nem történt tragédia. A 3-as pont előtt megálltam leborotválni a királydinnyéket a zoknimról, mielőtt újabb léket vágnak a bokámba, majd a 6-osra sem éppen egyenesen rontottam rá. :irked: A 7-es pontra először választottam kerülőt, mivel untam az arcomba felcsapódó fenyőágakat és az orrlyukamat feltöltő tobozokat. Itt az úton meglepetésemre nem merültem nyakig a homokba, hanem jó kemény talajon futhattam. Hiába, biztos ez a homok is már erősen génkezelt. A 9-10 környékén a hazai gárda (Kalocsa) egy játékosával, Baksa Csabival vállon is veregettük egymást, hogy bizony egyikünk sem az a kimondott gyorsvonat. A 11-esre volt az egyetlen komolyabb hibám, amit félig-meddig talán a térkép számlájára is írhatnék, ugyanis a pont előtt is találtam olyan tisztásos beugrót, amit egyedül a pont után jelöltek. Természetesen csak Dénes Zoli térképén lepődöm meg ilyenen, mert ő egy szarvas agancs földre hullásakor keletkezett „krátert” is felveszi gödörnek, olyan pontos térképet készít. De sebaj, ez legyen élete legnagyobb hibája! (amúgy a térkép szemtelenül precíz a legtöbb helyen, nyilván nem kell prófétának lenni ahhoz, hogy tudjuk melyik lesz az év térképe, előre is gratulálok hozzá Zoli!) :up: Nos, a térképen nem látszik, de mindenki higgye el, elmentem a 13-asra is. A 14-es után vedeltem egy jót, ezúttal konzervdoboz helyett pohárból. Szinte már hiányzott a rozsdás fém a jeges víz és a ziháló pofa találkozáskor kialakuló leírhatatlan életérzés. Néhány pontatlanság után és 17 ponttal később már célba is értem. 14,6km-en - kissé tragacs tempóval - a 82 percem a 3. helyre volt elegendő bő 1 perc hátránnyal, a Tipo-s fenegyerek Lenkei Zsolti mögött. A csapatból senkit sem érhet panasz, mindenki közel a maximumot nyújtotta magához képest. A notórius pontkihagyók táborába idén a pécsiek mellé a diósgyőriek is felzárkóztak, amit beszívtunk mi is, mint gyevi bíró az álruhát, hisz ezzel ugyan előreléptünk a 4. helyre, de így már csak másfél percre lett volna a dobogó, ami négyfelé osztva már bagatell mennyiségű plusz hajrát igényelt volna. :irked: De túl sok itt a „volna”. Pláne ami az idei évet illeti. Ennyi járt nekünk, tehát a tavalyi helyezésünket lemásolva idén is megkaparintottuk a 4. pozíciót. 2009-nek ezennel vége! bye

Erőtlenül - ONEB 2009

Ha igazán szigorúan nézzük ez a történet pontosan ott kezdődik ahol az előző befejeződött. A Szélrózsa szavannai szaladás utáni szundításból szenderedve vasárnapra egy felrázó 20km-es karikára adtam a fejem, ha már a nyakamon van Normál OB. Mivel edzés szintjén az egész szeptemberi időszak kimaradt a javában dúló trópusi hurrikán sem vetett vissza attól, hogy nekilóduljak az edzésnek. Bár ne tettem volna...:irked: Fél óra után már a belső szerveimből is csavarni lehetett az esővizet amire a Nagy-kopasz tetején még kaptam egy tarkót metsző passzát szelet. :ko: Éreztem, hogy ez túl merész vállalkozás volt, így szedtem a csülkeimet, hogy mihamarabb levethessem a hülyére ázott göncöt és szárazba bújhassak. De már késő volt... 4 futás mentes napon át kúráltam magam, hogy legalább a térképemért kimehessek az OB-n a rajtba. Pénteken megpróbálkoztam egy 3,8km-rel, amihez úgy beöltöztem, hogy normál esetben még iglóépítésbe is bátran belefoghattam volna a sarkkörön túl. :rolleyes: Ezek után el lehet képzelni, milyen kitörő lelkesedéssel vágtam neki az amúgy is „parádés” szezonom végén a szombati selejtezőnek. A rajt megközelítését ipari alpinistákra tervezték, így a bemelegítésem egy masszív dehidratációba torkollot. A rajt körül megveszett szarvasról nem tudtam eldönteni, hogy a sok embertől fél, avagy tud már valamit a terepen rám leselkedő veszélyről. Végül nagy nehezen rászántam magam az aznapi sporttevékenységre, ami selejtező lévén általában nem kecsegtet túl sok izgalommal. És mit ad isten... tényleg nem.

Érdekesség a pályán, amin megint „jót” derültem a 9-10 közötti frissítő pont volt, ami felett 20m-rel húztam el. Klasszikus esete az „optimális útvonalon van a frissítő” féle parasztfogásnak. Mivel az optimális útvonal teljesen relatív fogalom, ez egy hibátlan megoldás a versenyzők halálra szomjaztatásának. Na de ne ragadjunk le itt, másnap lesz ennél cifrább. :rolleyes: Két cipőtalp reccsentő ovál után egy kis kunkorral megtoldva a térkép mákosabb szegletében, már jött is a cél. Az árokból kimászva majdnem tanúja lettem egy atléta karrier derékba törésének, amikor Rezi (Rezessy Gergely) egy kőben elesve előrevetődve koccolja le a céldobozt tartó állványt. :eek: Sejtettem hogy a 60perces időm a 10km-es pályán bejutást fog érni, úgyhogy túlzottan nem rágtam le a körmömet, inkább egy 1000mg-os C-vitamint a gigámba erőltetve igyekeztem pihenni a másnapi vérfürdőre.
Reggeli ébredés után Damoklész kardjaként lebegett felettem a 16,6km-es pálya és erős dilemmába kerültem, hogy kapaszkodjak-e fel ismét a hóhatár közeli rajtba ellőve hozzá egy fél zsák szőlőcukrot, vagy a forralt bor és zsíros-döme (gy.k.: zsíros-deszka) készletet merítsem-e ki a büfében támaszkodva. Győzött a kötelesség tudat, és a józan gondolkodás teljes hiánya, mikor mégis cipőt húztam. :irked: Könnycseppek gördültek ki a szememből, mikor a pótszimbólt elvéve ismét az arcomba villant a 16,6km-es csillagászati érték. Teljesen erőtlennek éreztem magam és a rajt-csippanások ütemével csökkent a versenyzési kedvem is. Örömmel nyugtáztam, hogy térképként megkaptuk a Feszty-körkép makettjét és az atyaúristennek nem fért bele a bugyijába akkora papírusz tekercs mérete volt. Megoldásként a lecsaptam a szimbólt, amiből egyenesen következett, hogy legalább a kódok lecsekkolásával nem fogom ma lassítani magam. :rolleyes: (A pótszimból nálam a pályára kivitt klozett papír pótlék). Mint akit a vesztőhelyre cipelnek, nekivágtam az aznapi odisszeának.

A rajt nem fért bele a szkenner által diktált A4-es méretbe, de aggodalomra nincs ok, pont ugyanott van, mint előző nap, mint a VB-n és mint az eddigi összes Aggteleki versenyen. A kezdés parádés volt, akár, hogy húztam fel a belem, még így is sikerült alá-, majd túl mennem, úgyhogy egy „kedvcsináló” kunkorral dugattyúztam csak a pontot. Új egyéni rekordot megkísértve 4 perc után dobni akartam a pályát, de mégiscsak szégyen lett volna minden küzdelem nélkül feladni, az amúgy már rajt előtt számomra eldőlt versenyt. A kettes után a trianoni gúnyhatárhoz kikászálódva még egyszer felvillant bennem, hogy egy hirtelen bokamozdulattal a 25-ös pont felé kotródjak, ám az imént említett érvek most is győztek. :irked: A 3-as környéki ligetes bozótos foltok Éccakai OB-s hangulatot teremtettek, ám a pont a szokásos gyakorlattól eltérően simán meglett. :eyes: A 4-es pontot a hirtelen előbukkanó tejfehér köd miatt, csak akkor vettem észre, amikor belegabalyodott a lábam a bójába. A 6-os pont felé futva néztem, hogy barlang következik, úgyhogy már a fejemben lejátszottam a gyors dugást és a felébresztett medve lendülő mancsa előli elrugaszkodást, ám erre nem került sor. :rolleyes: A barlangnál se medve, se pont. Egy töbörrel odébb azért szerencsére leszúrták a bóját, de emiatt kár volt lemásznom a barlanghoz. Rossz helyre tett pont ide vagy oda, azért elkezdtem élvezni a pályát, mert a magam tragacs tempójához szép volt a terep. A 10-esről elindulva hallottam, hogy szinkronban üvöltök egy DTC-s sporttársammal. Úgy látszik nem csak nekem fájt a lábfejemet felszeletelő sziklákon való futás. A 11-est eredetileg a töbröket déli irányból akartam kerülni, de mikor láttam, hogy az a hegyoldal olyan sziklás, hogy azt mindenfelé muflon tetemek borítják, inkább nyugdíjas megoldást választva az ösvényen futva fordultam rá a pontra. A 12-es felé megálltam frissíteni, kérdésemre, hogy hol vannak a poharak rámutattak egy szanaszét rohadt konzerves dobozra, ahol megvendégeltek egy mámorító zúzmarás vízre a hűsítő 6 fokban. (A ponton egyébként kiderült, hogy a poharak a célban maradtak és mikor a kolléga rájött a hiányukra kapart valamit az erdőben amiben szervírozhatja a vizet. Nyilván a traktor abroncs, a gumicsizma és a konzervdoboz közül ez bizonyult a legkézenfekvőbbnek). A döbbenettől megilletődve hörpintettem két kortyot és eljegesedett ádámcsutkával folytattam a pályát bizakodva, hogy a higénés szabályokra fittyet hányva azért csak megúszom a konzervdoboz által terjesztett száj- és körömfájást. :ko: A 12-es pontot fogva visszatekintettem és mentőangyalként felbukkant Dízel (Dénes Zotya), aki segíthet becibálni engem a célba. De csak nem akart teljesen beérni, úgyhogy akaratlanul kicsit rásegítettem a 18-as átmenettel, ahol az útbaeső összes töbröt a rossz oldalán sikerült megívelnem. :irked: A 23-as előtti frissítőre már nagy büfézést terveztük be Zotyával, de mivel a bejelölt helyen nem volt semmi (csak 100m-rel odébb, mint ahová jelezték) ez elmaradt. Itt Zotya eleresztette az éterbe egy rögtönzött obszcén költeményét, majd csupasz szájüreggel folytattuk a derbit. A 26-osra menet még Vöcsköt is összeszedtük, így a ’72-es évjárat színe java mögöttem csörtetett a cél felé. Egy általam kegyeleti okokból ki nem mondott idővel, pontosan 112 perccel végre rázuhantam a célra és lesütött fejjel visszakotródtam átöltözni. awww A végeredményt, most hagyjuk.

Sajnos ebben az évben egyetlen nagy- és közepes célomat sem tudtam elérni, aminek nyilván oka van, mindemellett talán a szerencse is elpártolt tőlem. Nem akarok túlságosan elmélyedni ebben, inkább nekiállok megkeresni és kijavítani a hibáimat. Ha ez sikerül egy eredményes és örömteli jövő évnek nézünk elébe, de ha nem, akkor egy időre jobb, ha bezárom a „boltot”. Szombaton OCSB Ágasegyházán, úgyhogy homokdűnékre fel! :up:



Ébresztő!

Mondhatnám magamnak... Már majdnem egy emberöltő is eltelt mióta utoljára írtam, ám fontos momentum annál kevesebb volt. A VB-t követő hosszabb pihenő, és a tájfutás iránti szándékos kiéheztetésem után két fontosabb esemény elregélésével kaparnám le a pókhálót az oldalamról. Szerencsére a konkurenciáim is fagyos csöndben ácsorognak az MTFSZ oldalán, és Csabi élménybeszámolóin is rendre a billentyűzetre lehet dőlni vakolat repesztó horkolás közepette (bocs Csabi, tudod, hogy mindig elolvaslak! p: ), úgyhogy talán némi felfrissülést adhatok a nagy októberi OB szezon előtt.
Az első esemény amolyan pihenő időszak végi állapot felmérés köntösébe bújtatott tulajdonképpeni pénzhajhászás volt. :rolleyes: Persze nem nekem... annak aki tud futni. :irked: Ez lényegében a XII. kerületi őshazában tradicionálisan megrendezésre kerülő utcai hegyi futás volt, rövid nevén: „Előzd meg a fogaskerekűt 2009”.

Na most aki most kapcsolódott be a blogom olvasásába, annak mondom: én rühellem az emelkedőket! Úgyhogy el lehet képzelni milyen mozgató rugója volt annak, hogy én a 4km-es futamon beleégessek a combjaimba és vádlijaimba 325m szintet. :cry: Ez testvérek között is egy markánsabb cseh homokkősziklás verseny dózisának felel meg. Ez a mozgató rugó értelemszerűen a pénzdíj. Az idei indulásom igazából tavaly dőlt el, amikor egy nagyon jó atléta és egy macskajancsi mögött 3. lett az egyik kevésbé edzett klubtársam, ezzel elnyerve egy ropogós 20-ast. Rajzfilmekből ismert dollárjel rajzolódott ki a pupilláimra, úgyhogy idén a legnagyobb hírstopot fenntartva be is neveztem rá, ahogy kell. :idea: A futás előtti napon Oszi pajtásom leadta a drótot, hogy a rendezők meghívtak két olyan játékost is, akiknek csak a fogsoruk és tenyerük fehér. :eek: Reménykedtem, hogy kitör valami városszéli zavargás vagy tüntetés, hátha nem jutnak el a versenyre, de a végén csak ott virítottak a rajtvonalon. :irked: A két kenyain kívül felsorakozott villámléptű atléta-armada eloszlatta a pénzdíjba vetett hitemet, úgyhogy már csak annyi maradt nekem, hogy vezessek az első párszáz méteren, mert az olyan jól néz ki. :rolleyes: A rajt melletti megállóhoz ért a fogaskerekű és kezdetét vette az őrület. Valami nosztalgia szerelvényt ígértek a rendezők, amiről azt hittem, hogy ha nem előzőm meg, akkor a belőle kilövellő füstoszlop ködében, köhögő roham kíséretében kell végig botorkálnom a távot, talán még el is tévedek. Ám szerencsére nem ez történt. Nagyjából 400m-ig vezettem, nem túl acélos tempóval, majd jöttek az elmebetegek és úgy futottak felfelé, hogy a szemgolyóm megfájdult a látványtól. :yuck: A felénél aztán belémhasított a deja vu érzés a Nike félmaraton miatt, mert utolért az első női versenyző is. :irked: Megacéloztam a lelkemet és nem engedtem magam elé, persze könnyeztem is erőből. De nem csak én. A hölgy is zokogott, mint a kisgyerek, úgy fájt neki. 3km-nél már láttam, hogy nem fog megverni, és mivel nekem már tétje nem volt, hiszen réges-rég leraktak a jók, inkább buzdítottam és segítettem neki. Persze tisztes távolból, nehogy lehajrázzon. :smile: Végül 9. helyen (18:12-es idővel, amivel tavaly 2. lettem volna) gúnyos vigyorral befókamásztam a célba. Hát nem egészen ezért jöttem, de majd jövőre ráedzek és valahogy szabotálom a jó futók elindulását. :wink:

Örömmel jelentem, azóta elkezdtem edzeni, hátha még lesz belőlem valaki. Addig is tegnap elindultam a régen várt Szélrózsa éjszakain, ami egyben Budapest Éccakai Bajnokság is volt, a maga 45 indulójával. A helyszíntől (Anna-völgy, Szentendre) egy kicsit jaffás lett elől a gatyám, de aztán hamarosan kezdett kirajzolódni, hogy nem kell a Lajos-forrás alatti horhosok siratófalain a körmünket, cipőnket, szájunkat feltölteni a löszfalak omladékaival, hanem a többnyire humánus nyílt részen lehet majd bohóckodni. A helyszíni "sorsolás" a Nógrád megyében bevett szokások inverzeként zajlott, hisz sikerült megcsípnem a tök utolsó rajtkockát. Szinte el se hittem. p: A durván 7,5km-es pályán, 300 szintet begyűjtve 45-50 percet szerettem volna sportolni, ám aztán jöttek a grátisz lassító tényezők is, nehogy unatkozzunk. :irked: A rajt előtti "technikai szünet" guggolása közben konstatáltam, hogy vész esetén lámpa nélkül is visszatalálok a célba, ha esetleg letépné rólam az egyik húsevő növény. Könnyed melegítés után jöhetett a móka:

Rögtön az első pontra menet bele kellett zuhanni arccal egy olyan horhoson amibe a világ összes tölgyfáját beledöntötték, majd miután a cipőm valamennyi repedését feltöltöttem a hegyoldal törmelékével, és a környéken szétdobált hulladékaival, a pont előtt 20m-rel megtorpantam és csak egy fél perces kitérő után villant be a bója. Pompás kezdés, mondhatom. :irked: A következő pontok eseménytelenül teltek, többé-kevésbe hiba nélkül fogdostam őket. A 9-es és 10-es pontoknál előbb csak megtorpantam (mivel olyan sűrű volt az erdő, hogy gyakorlatilag magam előtt toltam két kézzel a rekettyést), majd a 14-esen át kellett váltani a vakondok üzemmódba, ami a hátamon figyelő aksi miatt, még keservesebbnek bizonyult. Itt gyakorlatilag, ha felemelkedett az ember rögtön egy agyig behatoló töviskoszorút kapott ajándékba. :yuck: Mondanom sem kell, milyen nagy élmény lapos kúszásban éjszaka pontot keresni. Ezt a szakaszt túlélve már láttam mi lesz a következő húzós etap. A 22-estől a 24-esig az imént leírt vakondok üzemmódot szinte ajándékként éltük meg, ahol épp át tudtunk hatolni a susnyán. A 25ösről kimászva, kiráztam a bozótfelsőm alól az összes pockot és gilisztát, majd három jutalompont után, már jött is a cél. Nem vetettem cigánykereket az 58 percemtől, de amilyen megrázó élmények értek a 23-as körül ártérben, gyakorlatilag örülhettem hogy még van mi lifegjen a lábaim között. :rolleyes: A pálya döntő többsége azért nagyon tetszett, és hibázni is csak két pontra hibáztam, össz. 1,5 percet, így sikerült elhódítanom a nagy tiszteletnek örvendő Budapest Éjszakai Bajnoka címet! :cool:

LL - Lindenberg Light

Pihenőidőszak ide vagy oda, a hétvégén ismét elmentem tájékozódási futni. A BTFSZ támogatását élvezve, adta magát, hogy illik elindulnom a Budapesti Középtávú Bajnokságon, ami többek közt magába foglalta - halmozva az élvezeteket - a kíméletlen diétára fogott (40 helyett, csak 20 ponttal megáldott) Lindenberg Kázmilla ev.-t is. Ez a fajta spórolás, avagy ahogy mostanában mondják: „megszorító csomag” majdnem csúfos visszamondást eredményezett, ám végül győzött a terep iránti kíváncsiság. Pontosabban az a logisztikai és grafikai gyurmalék, amivel ekkora területre bepasszíroznak egy 4,5km-es pályát. :rolleyes:
Az a típusú visszafogott (sport)életmód, amiben mostanában vegetálok, a rajtba menet azonnal kiütközött azon, hogy a Toi-toi műanyag koporsóját lakatoltam inkább magamra, az általam preferált természet lágy öle helyett. De ezt inkább bújtassuk a tudatos természetmegőrzés köntösébe. :wink: Lényeg a lényeg, kicsoszogtam a rajtba és igyekeztem elmúlatni az időt, valami alibi bemelegítéssel. Aztán közvetlen a rajt helye igencsak meglepett, főleg, hogy törpejárásban lehetett csak megközelíteni az első kordont olyannyira benőtte a rekettyés az ösvényt. Fejpántom nem lévén már spriccelt a homlokomból a verejték az izgalomtól, majd a térképet felnyalva kezdődhetett a pocokrally :happy: ->

Egy emberöltővel később rá is bukkantam a háromszögre a térkép csücskében, úgyhogy belenyaltam az első feladatba. Mikor felbaktattam a hegytetőre láttam, hogy a fekete „x” egy pad lesz a fehér erdőben, de mikor beértem egy maroknyi közé, kislányos zavaromban benéztem még kettő másik alá, mire végre megláttam az enyémet bójástul. :irked: Hállelúja, iszkiri tovább. Na de merre? Az ilyen terepeken az embert inkább csak az ösztöne irányítja, és drasztikusan lecsökken a látótere azokra a menekülési útvonalakra, ahol minden végtagját egyben tartva átevickélhet a következő tisztább részbe. Nos itt csak annyi történt hogy az 1-es alatti meteor-becsapódás helyszínét kikerültem amerre vitt a lábam, majd a másik bányának a szélén felvezető úton magamat lapjával oldalra elfordítva - nehogy a szúrós bokrok csontig letépjék bőrt a testemről – felosontam az elágazásig, majd betuszkoltam magam a dzsungelbe egy kis kunkorral meghintve egészen a kettesig. A látvány a régi időket idézte, mikor a János-hegyen tanultuk a sportág alapjait: látótávolság nulla, egy térkép nézés = egy teniszütőnyi pókháló tulajdonostul az arcba, ennek láncreakciójaként fátyolos tekintettel bődületes zakózás, borda vagy medencecsont töréssel (tetszés szerint, általában hangulatfüggő) megspékelve. :faint: Ebből kifolyólag nem voltam képes valami nagy tempóra felpörgetni magam, inkább csak toltam magam előtt a bozótot, ahogy épp bírtam. Tudtam, hogy itt az lesz a nyerő, aki megússza nagyobb kotrás nélkül, úgyhogy igyekeztem a jó irányokat megtalálni, ami ment is több kevesebb sikerrel. A hármasra sem találtam oda egyből, még körön belül is képes voltam hibázni, de innen a 13-as pontig gyakorlatilag minden úgy jött, ahogy kellett. Miután ezt is megtaláltam egy esztétikus ívelés után, jött némi képzavar. Kb. 10mp-ig tartott mire kibogoztam, hogy melyik ponton vagyok és tulajdonképpen mi is történik körülöttem. A 16-os volt az utolsó rizikós pont, és hiányos önismeretemet mi sem igazolta jobban, minthogy vakmerően bevágtam a bozótba, kerülés helyett, imádkozva, hogy a pont utáni keskeny nyiladékszerűség megfog, ha túl megyek rajta. Aztán ahogy gyűlt a szájpadlásomban a pókháló gombolyag, úgy fogyott az elszántságom is, majd megszólalt bennem a néma riasztó és behúztam satuféket. :eek: Elkezdtem lefele totyakodni, majd hirtelen megláttam a tereptárgyat, úgyhogy kipipálhattam ezt a vakrepülést is. A 18-as 200m-es átmenete elég volt, hogy kétszer ráessek a VB-n széjjelhasított tenyeremre, amitől úgy felkiabáltam a világűrbe, hogy a környék tűzrakó helyeiről idénre biztosan elűztem a turistákat. :whistle: Az utolsó két pontot megfogva diszkréten besurrantam a célba, több kisebb hibával ugyan, de nagy betli nélkül, ami itt kulcsfontosságú volt. Percekkel később már nem lehetett elodázni a dolgot, elnyertem a rettenthetetlen Bp. középtávú bajnoka címet. Ollé! :up:

Re-Start

A miskolci VB lezárultával véget ért egy korszak, ami a vegyes érzések mellett némi megkönnyebbülést is jelent végre. Ahogy a válogatott szerelést szépen kivasalva, élére hajtva elnyelte a szekrény, kezdetét vette a jó előre betervezett VB utáni „téli-álom”. Ám, hogy ez az időszak se teljen el haszontalanul, kigondoltam a legújabb rövidebb távú célkitűzéseimet. Két opció került terítékre, amiből majd idővel kiválaszoltam melyik legyen, esetleg habzsolva az élvezeteket mindkettő. Az első lehetőség, hogy január végén ismét megfeszegetem a fizikai teljesítőképességem határát a 200m-es befedett rekortán pályán, 3000m-es távon. Itt másfél éve döntöttem meg a magamfajta tragacsok 9 perc alatti álomhatárát, pontosan 8:52-vel. :up: Aminek kb. 1 napig felhőtlenül örültem, majd visszapörgetve az emlékeket bizony legörbült a szám, mert a rajt utáni pár körben vívott ökölharc miatt maradt benne 2-3mp, ami újabb csúcskísérletre ad okot. Ha minden jól megy akkor 1 hónap múlva hozzálátok, hogy letornásszam 8:45-re, ezáltal elnyerjem a Banyesz által felajánlott komlószörp fejadagomat, miszerint annyi ampulla üdítővel lep meg, ahány mp-cel leszedem az ő fedettpályás idejét (8:48). Úgy van Banyesz, nem felejtettem el!! :wink:
A másik lehetséges célkitűzés egy leheletnyivel hosszabb verseny, kilométerben mérve 53km-rel. :whistle: A mátrai 56km-es szörnyetegre, leánykori nevén Mátrabérc teljesítménytúrára december elején kezdenék el edzeni, ha őt választom és a 6 óra alatti időt céloznám meg. De ez még nem kiforrott. A kettő együtt nem tudom mennyire kivitelezhető. Erről majd kikérem a hozzáértők véleményét. Mindenesetre ha a 2010-es HOB-on való indulásomat befolyásolná, akkor nem vállalkozom rá, inkább meglepem magam valami egyéb hülyeséggel. Azokból úgyis mindig töménytelen utánpótlás van. :rolleyes: Röviden így festene a dolog.

E szolid kis bevezető után jöjjön az első valamire való sporteseményeket is magába foglaló hétvégém története. A múlt szombati nap feladata a Somoskői HOB-on ért impulzusok utáni félelmek leküzdése volt. Aki azt hinné, hogy 5 hónap alatt megkopnak az emlékek, a földön kiszáradt szájüreggel kúszós, és a délibábtól hallucinálós rémképek, az nagyon téved! :irked: Így nem volt mit tenni vissza kellett térnem a tett színhelyére, ahol hideg éjjelente még most is lehet hallani az F21-es bajtársaim halálhörgését. :rolleyes: Így Salgó kupa 2 fedőnéven nekivágtam, hogy a még be nem gyűjtött tüskékkel feltöltsem a lábszáraimat és a legújabb ürgelyukakban is eltaknyoljak párszor. Ám a sors kegyes volt és a pályatervezést versenyrendezésestül átadta a kegyelmet még ismerő fiatalabb rendezői csapat kezébe. Pár szikla legördült a szívemről, majd átadva magamat a nosztalgia hangulatnak, ismét tájfutó-jelmezbe bújtam. A rajt csúszása csak tovább fokozta az izgalmaimat. Reménykedtem, hogy nem amiatt késik, mert időközben rájöttek, hogy rövid lett a felnőtt pálya és igyekeznek megtoldani még 10-15km-rel. :yikes: Felmarva térképet, (szigorúan fólia nélkül) kiderült megúsztam a kínpadot ->

Mit ne mondjak az elején nem álltam a helyzet magaslatán, az első akadály a töltésen való átfutás rögtön kivetett magából és az áttörést egy 20mp-es kitérővel bírtam csak megtenni. A kettes pontot gyakorlatilag egy beugróval hamarabb kotortam meg, majd némi zökkenő mentesebb szakasz után a 9-esre se találtam oda egyből. Legelőször is, azon a durva nyílt területen idéztem fel a régi iskolai talajtorna gyakorlatokat, a bukfencet és a fejenállást. Utóbbinak azért örültem, mert szőnyegen sosem bírtam egy szabályosat se produkálni, hála, az ortopéd és magát kínozni nem szerető testemnek. Majd a pont mellett 20m-re vakartam a fejemet, mire hajlandó voltam odébbkotródni. A pálya végén még lerajzoltam az útvonalammal egy 4 levelű lóherét a 10-es pontra, ami nem 100%-ig a kör közepére került. Sebaj, legalább végre volt időm bejárni rendesen a vidéket. :rolleyes: 2 perces kóválygást követően azért megfogtam a pontot és pár perccel később be is fejezhettem ezt a csökkentett energia tartalmú pályát. Lényegében egy diszkrét kis sportolással alapozhattam meg a másnapi kínlódást. :up:
A múlt heti csendes vegetációmat sajnálatosan megtörte egy hívás, miszerint a laktanyás klubom (Gróf Hadik András SE) egy tagja aki nevezve volt a Nike félmaratonra, lesérült, és hogy ne menjen kárba a csillagászati árú nevezési díja, ugorjak be a helyére. Elég kótyagos voltam, mikor igent mondtam, majd mikor megjött az eszem, már tudtam hogy sz*r van a palacsintában és egyenesen a vágóhídra küldtem magam, mivel semmilyen tekintetben nem voltam felkészülve rá. :cry: Vagy 4 hónapja nem futottam 20km felett, és az érdemi résztávozás is 5 hete szünetelt. Úgyhogy kissé alulmotíválva megcéloztam magamnak a 80 perc alatti időt, a 18 éves lány szintet. Illetve egy dolog miatt mégis örültem, miszerint hódolhattam a régi szokásomnak, a tömegrajtból elsőként kilőve minél tovább vezetni a latinosabb és afrikaibb csengésű nevek előtt. :cool: Mivel 6 éve a Plus Maratonon (én csak váltóban persze) kb. 7-800m-ig bírtam vezetni, mint ahogy a blog fejlécén is látszik, így idénre jóval szerényebb elvárásaim voltak, és boldogan kiegyeztem volna 4-500m-rel is. Ami végül nagyjából be is jött. 5 perccel a rajt előtt betolakodtam a második sorig, ahol felvillant egy másik box, az úgynevezett VIP-s futóknak, vagyis a menőknek. Ide pókjárásban óvatosan becsurogtam, de aztán a rajt előtti percben már az egész tömeg követett. :rolleyes: Ellőtték a rajtot, majd angolna módjára kicsúsztam két ember között és 15 méter múlva már elől voltam, sokkal könnyebb tempóban, mint amire számítottam. :hat: 100m után egy ismerős hang obszcén szavak kíséretében tréfásan megszólított, hogy mit keresek én ott. Ez volt JóGa úr, akivel az első 600 métert még kissé beszélgetősen a Hősök terét átszelve megtettük, majd hagytam had menjen, mint a mérgezett egér. 800m-nél jött a második hullám K.O. Ádámmal. Vele is villámgyors kézfogás, majd jó szelet kívántam neki. Az első 1km 3:08-as idejétől sűrű pislogás kerített hatalmába, mert tényleg totyogósnak éreztem a tempót, de hamar sikerült visszaállnom a 3:30-33-as iramra, amiből még engedni akartam, de meglepően jólesett még 8km-rel később is. :confused: Közvetlen a 9-es km tábla előtt jött egy 180°-os forduló a Lágymányosi hídtól vissza Északnak. Ekkor úgy pofáncsapott a szembeszél, mintha ketten cibálnának vissza a trikómnál fogva, úgyhogy felgyorsultak bennem a leépülési folyamatok és 13km-nél már az első lányról is leszakadtam, majd 16km után megszaporodtak az irántam szánalmat érző sporttársak biztató szavai is, 20km-nél utolért a második lány is, alig győztem eltakarni az arcomat, nehogy lehetőséget adjak neki a képembe vigyorogni. :irked: Ekkor már 3:54-es ezrekre degradálódott az a félrészeg kiégett bowlingedző mozgás, amit futásnak sem csúfolnék. A 35:02-es első 10km-emet, csak egy 37:41-es második 10km-rel voltam képes megtoldani és a végén 76:47-tel befejezni az aznapi lődörgést. Visszatérve a második lányra az utolsó 400m-en visszahajráztam őt és megkönnyebbültem egy 2 percre, hogy ezt azért megúsztam, majd persze kiderült, hogy hátrábbról rajtolt, és mégis jobb időt futott nálam. :cry: Sajnos nem bírtam belefojtani magam a zuhanyzótálcába, így ezzel a megszégyenült érzéssel próbáltam életet lehelni a lábaimba.
Utólag azért nem bánom, hogy elindultam, mert legalább adtam magamnak egy alapot, hogy edzetlenül mire vagyok most képes. Most jöjjön egy kis pH érték, némi pihenővel, aztán meglátjuk mit hoz az október...

Mellékvágányon - VB 2009

Nos eljött az ideje, hogy én is „papírra” vessem gondolataimat a VB-vel kapcsolatban. Azt hiszem semmi sem árulkodik jobban a mostani hangulatomról, mint az, hogy 2 hét kellett ahhoz, hogy képes legyek egyáltalán „tollat” ragadni és megkísérelni betömöríteni pár mondatba azt, amiről valójában hosszú oldalakat tudnék körmölni. Előrebocsátom, hogy ez a beszámoló más lesz mint az eddigiek (főleg nagyon hosszú), valamint azt, hogy kisebbik részét fogja alkotni a valódi VB szereplésem és a nagyobbikat az eddig szándékosan eltitkolt előzmények, de ez nem a véletlen műve.

Előzmények: válogatás vagy egyszerű totózás?

A fentebbi alcímre mindenki hamarosan megtudja a választ. Az első fő kérdés, hogy mi kell ahhoz, hogy a magyar tájfutó válogatott eredményes legyen a hazai rendezésű világbajnokságon? Megfelelő mennyiségű emberanyag akikből évek alatt majd csapatot lehet építeni és ehhez egy rátermett csapatkapitány (jelen esetben szövetségi kapitány)! Ezek a kérdések és válaszok egyáltalán nem újkeletüek, mitöbb egészen pontosan már 4 évvel ezelőtt megfogalmazódtak. Ennek megvalósításához szükséges eszközparkhoz nyilván nem szenvedtünk a bőség zavarában, de dolgoztunk (szöv.kaptiány, a csapat és én) abból amink volt. Ahogy teltek az évek az apró, de komoly rész-célkitűzések mind kezdtek megvalósulni és mind a csapat, mind a közvélemény (legalábbis jórészük) bizakodó lett. Hogy aztán hogy került ez a folyamat az utolsó hónapokban mellékvágányra? A válasz egyszerű: Aki mindenért nyúl, végül semmit se fog... Megnyugtatásképp mindenkinek: Ez csak a szövetségi kapitány Úr és az én személyes történetem, nem vonatkozik a csapat többi tagjára.
Az év elején közzétették a válogatási kritériumokat és ezzel kapcsolatban egészen idáig azt sugalltam, hogy minden rendben is volt, az utazó keret úgy jó ahogy van. Ám ez csak szándékos kendőzése volt az igazságnak, azért mert nem akartam itt az utolsó hetekben gerjeszteni a feszültséget sem a csapaton belül, sem pedig kívül. Az egyetlen és legfőbb hiba a válogatásban a teljes fejetlenség és következetlenség, a kapkodva kihirdetett csapat, holott az idő sehová sem sürgetett szűk 2 hónappal a viadal előtt. A szilárdan lefektetett követelmények közül egyiket a másik után adta fel a szövetségi kapitány, holott az még a válogatókon történt esetenkénti keresztbeverések ellenére sem volt mindenhol indokolt, sőt, majd a felében, ha nem nagyobb százalékban, teljes ostobaság volt. Olyan is lett az eredmény... Legalábbis a nem évek óta domináló tagoknál (nem sorolnék neveket, mindenki tudja magáról). A második fontos kérdés, vajon mi vezetett oda, hogy a döntéshozó szövetségi kapitány az addig többségében remek teljesítménye, és elismert, már-már elvitathatatlan sikerei után hirtelen esztelen totózásban kezdjen 2 hónappal a végső cél előtt? Talán pont a fontos feladatának a végére fáradt el, vagy látva a sok ambiciózus válogatott jelöltet, nem szeretett volna senkit megbántani, hogy kihagyja a csapatból? Okfejtésem nem kizárólag támadó jellegű, nem zárkózom el attól, hogy megoldást is keressek, választ találjak, úgyhogy aki tud rá racionális magyarázatot az ne habozzon kiegészíteni az irományomat. Közzé fogok tenni pár idézetet is Tőle, hogy kerek legyen a történet. Azt mindenféleképpen fontosnak tartom leírni, számomra hogy sikerült az ominózus hónap, és pontosan mik voltak a célkitűzéseim, hogy senki se higgye, hogy kerülöm az objektív megközelítést. Célkitűzés a VB szerepléshez: középtáv, sprint, váltó. Hála a nem éppen a legtökéletesebb VB programnak, ezt felsőbb utasításra le kellett csökkentem két futásra. De közbejött Gösswein Csabi sérülése, aki után első számú tartalék voltam, így kezdett homályosodni a kép. Úgyhogy gondoltam, majd közben alakul. Középtávon mindenképpen indulni akartam, és a sprint is vonzott a tavalyi viszonylagos sikerem után (35. hely), így úgy álltam oda minden számhoz, hogy kvalifikálnom kell magam és Csabi egészségének alakulása után majd jóízűen kiválaszthatom, hogy milyen távokon fussak.
Tény és való, hogy nem a legkirobbanóbb formában és hangulatban várt rám a válogató hónap, de az első kritériumot a fizikai felmérőt a rekkenő hőség ellenére, első próbálkozásra akadály nélkül vettem. Egy pipa nekem. Jött a középtávú válogató a Borsod kupán. Az előző napi ÉOB cirkusz, amit annyira vártam, elvette minden kedvemet, de ebből a levertségből is tudtam kamatoztatni, mégpedig úgy, hogy egy bizonyos fokú nyugalommal voltam képes rajthoz állni. Egy óriási hiba ellenére is 2. lettem a válogatón, igaz Ádámhoz képest bődületes hátránnyal. De a tény az tény, az a 2. helyem gyakorlatilag kijuttatott a VB-re. Másnap a Hermann váltón Zsolttal és Ádámmal kerültem egy csapatba és kettőjük mögött a 3. legjobb időt futottam a magyarok között, vagyis továbbra is megőriztem az első számú tartalék szerepét. Ezek után Csabi megüzente, hogy elég pocsékul van a lába, készüljek! Ez volt egy kulcsmomentum, ekkor kezdtem el valóban hinni, hogy teljesül a régi álmom: Magyarországon, magyarok előtt, a magyar váltóban futni a VB-n. Ekkor először módosítanom kellett a célkitűzéseimet csak még az nem volt világos, hogy a sprintet, vagy a középtávot adjam föl. Semmi esetre sem elégedtem volna meg egy egyéni számmal, így hangolódtam a hosszútávra, kicsit igazítottam is ehhez az edzéseimet. Végül balszerencsémre lebetegedtem a sprint+hosszútáv válogatókra, de becsülettel rajthoz álltam mindkettőn, ám természetesen eredménytelenül zártam ezt a két napot. Fontos megjegyeznem, ezek után SEM vitáztam, elfogadtam, hogy balszerencsém volt ezzel a betegséggel, marad nekem a sprint és a váltó (előbbit elcseréltem a középtávúért, eredményesebb szereplésben bízva). Ám ezek után képletesen szólva elszabadult pokol. Olyan játékosok kaptak legalább annyi szerepet, mint én, akik egyértelműen gyengébben vizsgáztak nálam. Ekkor jött a szövetségi kapitány „mesteri” logikai csavarja: A váltó összeállításból engem hivatalosan kihagyott és tartalékként jelölt és a sérült Csabát tette be helyettem olyan ürüggyel, hogy a VB előtt 2-3 héttel bizonyítani kell, de valójában (ahogy később ő is kategorikusan kijelentette!!) engem szánt az ő helyére, és nem hitt benne, hogy Csaba felépül (és végül nem is került olyan formába mint tavaly). Ez a tipikus hoztam is ajándékot meg nem is, eset. Ott árválkodtam egy szál egyéni számmal, és egy váltó tartalékkal, és nem értettem miért. De bíztam a váltóban. Aztán jött Csaba bizonyítása, és a szövetségi kapitány elégségesnek látta őt a szerepre és megkockáztatta a csapatba tételét, hátha még sikerül addig is gyógyulnia. Ám Csaba ezt csak úgy vállalta, hogy lemond a középtávról és csak váltót fut. (idézet a szövetségi kapitánytól: „Az én válogatottamban nem lesz olyan, aki csak váltót fut!” 2009, május). És ezzel el is indult a lavina, vagy inkább csak felgyorsult? Helyére a középtávon a tartalék ugrott be, aki nem én voltam. Ezzel betelt a pohár! Egyetlen egy sprint számban kaptam helyet! Na de lássuk, kik kaptak még? Jöjjön egy kis csemegézni való. Lenkei Zsolti és Kovács Ádám dominanciája vitathatatlan, így ők bocsássák meg nekem, hogy kimaradnak a táblázatból. Neveket nem mondok, inkább szeretném eloszlatni a kételyeket, akik minden utánajárás nélkül azt találták mondani a szemembe, hogy egy válogató 3. hely, az bejutó hely. Komoly tévedés!! Lásd az mtfsz-re is publikált közlönyt: „Az egyéni válogató versenyek 1-2. helyezettjei bekerülnek a VB csapatba az adott vagy választott versenyszámban”. Kérem, hol lát itt bárki 3-ast?
Tehát akkor a férfi csapatba bekerültek 7-en, amiből 4+1 ember (a +1, az én vagyok) paramétereit publikálnám:

- A játékos: hosszútávon indult, szintidőt NEM futott meg, hosszútávú válogatón, a NEM bejutó 3. helyen végzett
- B játékos: középtávon indult, szintidőt NEM futott meg, a középtávú válogatón a NEM bejutó 4. helyen végzett
- C játékos: középtávon és sprinten is indult(!!), szintidőt 2. próbálkozásra teljesítette, azonban a válogatókon, a NEM bejutó 3. és 6. helyeket szerezte meg (tehát ő még több lehetőséget is kapott nálam!!)
- D játékos: NEM indult sem a válogatókon, sem a felmérő futáson, (kiemeltéként kezelték, külföldi felkészülésére hivatkozva) sérüléséből bizonytalanul félig felépülve váltóba tették (ahol végül semmi kiugrót nem is teljesített, de ez nem az ő hibája, szerencsétlenül jött neki a sérülés)
- Végül jómagam: sprinten indultam, szintidőt megfutottam, válogatón bejutottam egy 2. hellyel, és betegen elértem egy nem bejutó 6. helyet.

Látható, hogy a listába szereplők mind ugyannyi vagy több lehetőséget kaptak, mint én, pedig indulásuk nem felelt meg a kritériumoknak, ellentétben velem. Legalább megmaradt egy kicsi a múltból, a hőn áhított szocialista egyenlőség.
De akkor jön a harmadik nagy kérdés: Minek edzek? Kinek és hová? Úgysem az számít, hogy megfelel e a válogatókon elért eredményem a feltételeknek, hanem, hogy jót mulassunk. Jót mulassunk? Pontosan! B játékos azért került csapatba, mert a szövetségi kapitány szerint jó hatással lenne a csapatra és mindenki örül a részvételének. Ez egyébként megkérdőjelezhetetlen, de emiatt cserben hagyni, azt aki komolyan vett egy válogatási szisztémát és azoknak meg is felelt? Ennyi erővel a 100 tagú cigányzenekart is elindíthattuk volna egyesével, hisz a hangulatnak jó tesznek. Elképzelhető, sőt valószínű, hogy az én cserbenhagyásom nem szándékos volt, de engem ez hol boldogít, hogy kárpótol? Hol kárpótolja a 4 éves felkészülésemet? Nagyvonalúan el lett ismerve a tévedés, de ahhoz már nem volt bátorsága, hogy mindenki előtt elismerje és korrigálja a felállást, ezzel magára vállalva a felelősséget. Hát így lehet elrontani egy 4 éves fizikális és mentális felkészülést. Az első részt ezzel befejezném, szerintem nincs szükség további szavakra. A lényeget szerintem mindenki érti.

A verseny:

Már 6 nappal a futásom előtt megérkeztem és igyekeztem nem gondolni arra, hogy igen szerény szerep jutott csak nekem, inkább kitűztem magamnak egy könnyed kis felpörgető edzéstervet, hogy a körülményekhez képest jó állapotban álljak rajthoz a sprint selejtezőn, és majd a döntőn. De balszerencsémre ezt keresztül húzta egy ostoba esés az egyik terepbemutatón, és sikeresen felszeleteltem a jobb tenyerem külső élét, amiből csak úgy zubogott ki a vér. Szerencsére gyors ellátást kaptam a csapat gyúrójától, Jenő bától, aki az egész VB hete alatt gondoskodott róla, hogy a sprint napján bevethető állapotba kerüljön a térképet és tájolót markolászó kezem. Ezúton is hálás köszönetem!! Gyorsabb gyógyulás zálogaként letettem az edzéseim zöméről. Aztán eljött a nagy nap. Magamra öltöttem a matyóhímzéssel megáldott több történelmi időszakot magán hordozó és ábrázoló (mélyvörös szín: szocialista közelmúlt és a hátán ugyanakkor a trianoni gúnyhatárokkal ábrázolt csonka-Magyarország) válogatott mezemet és kezdődhetett a mérkőzés! Ha csak egy lehetőséget kaptam, akkor legalább ott és akkor megmutassam, amit tudok. Hát jól megmutattam, mondhatom... :irked: A mentális ráhangolódásom jól sikerült és úgy éreztem, talán fizikailag is van keresni valóm a legjobbak között. Ugye tudni illik, hogy a VB-re igazából nagyon gyenge versenyzők már nem jönnek, ha elszúrod kegyetlenül az eredménytábla alján találod magad, nincs bocsánat. Mentálisan üdítően hatott, hogy át kellett menni, a szurkolók (vagy ahogy Évike mondaná: rajongók Homer: Doh!) előtt a térképfelvétel előtt, ám olyan hatalmas üdvrivalgást nem hallottam, még a mellettem lévő kazah játékosnak is többen drukkoltak. Valószínű túl komolyan vették a parázósabb csapattársaim intelmeit, hogy rajt előtt egy pisszenést se! Pedig ide nagyon kellett volna egy utolsó buzdítás még mindenkitől, egy falat kenyér lett volna, ám sajnos elmaradt. Mindegy, végül is nem bohóckodni jöttünk, lássuk hát a térképet:

Óriásit hazudnék, ha azt mondanám meglepett a pályakitűző megoldása, amit kezdésnek kitalált. Gyakorlatilag lemásolta a 2002-es ROB kezdeti vonalvezetését, vagyis a tetőről lerongyolni a hegyoldalba/völgybe, ezzel veszélynek kitéve a kapkodósabbakat, hogy elrohanhatják az elejét. Gondolom nem árulok zsákbamacskát, ha azt mondom, nem tudok a férfi mezőnyből egyetlen embert sem, aki bakizott volna itt. Én egy kicsit szándékosan balra húztam, hogy tuti legyen a ponttámadás, és rendben is jött minden. A kettesre menet zakóztam egyet és mimre estem rá? Naná, hogy a bekötött kezemre. Felállva mérgemben és fájdalmamba, majd le üvöltöttem a leveleket a fákról, majd iszkiri tovább. :irked: A 3-as pontra úgyszint nem kockáztattam, és szépen alulról támadva egyenesen rá a pontra. Habár egy korábbi bevágással lehet, hogy elkerültem volna, hogy gátfutó mozdulatokkal kelljen átugornom egy turista lóméretű kutyáját. Sebaj, ez része a játéknak. A 3-astól a 10-esig, mint akit dróton rángatnak, igyekeztem nem nagyon letérni az egyenes vonalról. Sajnos itt utolért 1 perccel, a másik csoportban induló Martin Johansson (tavalyi VB bronzérmes sprinten), úgyhogy sejtettem, hogy nincs minden rendben a tempóval. A 11-es és 12-es pontoknál is láttam kotorni, illetve teljesen tanácstalanul megállni, így visszatért belém az életkedv, hisz nekem eddig semmilyen hibám nem volt, ráadásul ott is maradt a kattyosban. A 14-esre vitatható mennyire választottam jó útvonalat, de az egyszerűbb, de kicsit hosszabb nálam általában a megszokott. És aztán jött az ominózus 18-as pont. Nem ezen múlt a végeredményem, ám pszichésen kikészített. A sztori a következő: Szimbóleum szerint sövény belső sarka. Aranyeremet megfeszítve nyomom a pont felé, az állkapcsomat majd kettéharapom az erőlködésben, majd egy nyeszlett kis sövény mögött meglátom a pontot, és mivel semmiféle nehézséget nem okoz a pont ledugása, nem fáradozok annak megkerülésével. Pontőr kisgyerek odaszól, mikor már 10cm-re voltam a doboztól: „ha ledugod: DQ”. Megértettem, miért mondja, kerültem és dugtam, ám ezzel, hogy nem rögtön lódultam neki kerülni azt a hevenyészett bokorcsoportot eltapsoltam egy 3-4-5mp-et, ami sprinten igenis számít. Szeretném elmondani ezzel kapcsoltban a gondolataimat: Egy olyan sövény volt, amit még körbe is kordonoztak, tehát egyértelmű, hogy azért, mert olyan gyér és ritkán ültetett volt, ami kétségessé tette, hogy futás közben a versenyző áthatolhatónak ítéli e, annak ellenére, hogy 4-es zölddel van jelölve, ami ugye tiltott, de fél milliméter vastagságú vonalat nem egyszerű kihámozni, homlokrepesztő tempó mellett. Itt a nyilvánvaló cél az volt, hogy legyen benne egy kis tájfutó nyelven szólva csiki-csuki, amivel nincs is semmi baj, mert ilyen a jó sprint, de maga a tereptárgy már nem kínálta, az egyértelmű kerülést, mint mondjuk egy kőfal esetében. Kár ezért, mert különben nagyszerű pálya volt, az elejétől a végéig élveztem. Mikor befutottam bemondták, hogy 8-ból 8. vagyok, vagyis tök utolsó, míg az utánam befutó, tavalyi sprint bronzérzmes Martin Johansson, az 1mp-cel jobb idejével egy másik csoportban egészen a selejtező legvégéig erős bejutónak számított, és csak a végén csúszott ki a rezgő lécesekhez. De bejutott! Nekem sikerült a legerősebb csoportot kikapnom, úgyhogy 16mp-cel és 7 hellyel lemaradva az utolsó bejutótól kiestem a további küzdelmekből. A négy éves felkészülés gyümölcse a porba hullt. Elvánszorogtam a célból egy füves placcra és kidőltem. Kész. Ennyi.

10. rész: Az utolsó győzelem (?)

Bár csupán két részt ígértem a VB előtt, egy utolsó utáni alkalommal mégiscsak turkáljunk bele a régi időkbe, hátha meggyőzi a Latolgat-O-n ellenem szavazókat, hogy azért volt idő amikor én is tudtam versenyt nyerni, és talán engem is segít, hogy 6 nap múlva elérjem a célomat a Bolygó bajnokság legrövidebb számában. Mi is illene jobban ehhez, mint a 2003-as Bazinban (mai nevén, tótul: Pezinok) lezajlott Ifi EB sprint, és annak fordulatokban gazdag ám Happy End-del végződő sztorija.
A történet még ott kezdődött, hogy soha életemben nem tudtam Sprint OB-t nyerni (azóta is ez az egyetlen arany hiányzik a kollekcióból), az atyaúristennek nem akart összejönni, valamelyik villámlábú mindig átgyalogolt rajtam évről évre, volt, hogy többen is kedvet kaptak hozzá. :irked: Az azévi felkészülésem sem mérhető össze a 2 évvel korábbival, a cseh EB-s időszakkal. Sajnos az atlétikai klubomból (Ferencváros Atlétikai Szakosztály, kérem senki se olvassa össze a rövidítését :no:) eligazolt az összes klubtársam, így jóformán kimaradt a téli gyorsítás. Persze egyszer Maki (Molnár Tibi) elrángatott egy téli 20km tempóra (78:29), hogy azért mégse felejtse el a szervezetem, amikor elsavasodva az életéért üvölt. Mindezektől függetlenül és a korábbi évek tapasztalataiból nem tudtam elképzelni, hogy az aktuális Ifi EB-n ne tudjak egy érmet se zsákmányolni „kedvenc” északi szomszédunktól. Tulajdonképpen a fent említett hazai sprint deficitem után, nem igazán izgatott ez a szám, inkább a normáltávra gyúrtam, ám az némiképp félresiklott. Mondjuk pozitívumként ott is elmondható, hogy soha nem hoztam még fel 47 helyet a 2-es ponttól... :rolleyes: Lényeg a lényeg, az EB előtti 2 hónapban ezeket a terepeket is vakulásig leintegráltuk és ez alól a sprint „terepe” sem volt kivétel, Bazin városka személyében. Annyit lehetett már előtte is tudni, hogy a pálya 2/3-ában a városban fogunk vicsorítani görcsberándult vádlikkal, míg kisebbik részét a helyi parkban. Itt felfedeztük az ominózus tavat, amit már borítékolni lehetett, hogy később a versenyen keresztezni fog az egyik lila dózer. :yuck: Így merítve a ’97-es Park World Tour-os városligeti tavat keresztül-szelős-futós emlékeimből (persze csak nézőként vigyorogtam, ahogy a sok skandi sztár araszol a keszegék között, hínárral a fejükön) odasunnyogtam, hogy szemügyre vegyem a tó mélységét. Ha jól emlékszem kb. combközép magasságúnak értékeltem, úgyhogy pár távolugró oktatófilmet azért zsebre vágtam biztos, ami biztos. :rolleyes: Ahogy ezzel végeztünk, lassan számolhattuk hány stekket találunk. Ha jól emlékszem itt is fél tucatot sikerült bemagolnunk. Azt nem tudom, hogy mi legálisan jártunk e ott, de végül is nincs jelentősége, hisz tudjuk, hogy csak az a csaló akit elkapnak. :up:
2003. június 20-át írunk. Eljött a verseny napja. Jómagam az utolsó blokkban indulhattam, ami olyan szempontból is előnyös volt, hogy jutott időm kitekerni az egyik tölgyfa lombkoronájából és madárfészkeiből a megnyitón beletekeredett magyar zászlót. :irked: Erről amúgy nem én tehetek, mert akkora zászlórudat kaptam, hogy csak guggolva mertem a villamossínek és annak felső vezetékei alatt áthaladni. Valami lepukkant iskolába volt a főhadiszállásunk, ahol még a bemelegítés előtt magamba löttyintettem a csehszlovák gyártmányú plasztikbomba után elkeresztelt Semtex energia italt. :beer: A karanténban, az iskolai udvaron kaptunk egy bemelegítő térképet, aminek akkora részét lehetett használni, hogy a kosárpalánktól az udvar sarkában lévő kukáig elnavigálhattam, majd onnan vissza a szögletzászlóhoz. Mivel kis repülőt sem lehetett belőle hajtogatni, megszabadultam e műremektől és amint eljött az én időm kotródtam a rajtba. 1 percenként volt rajtolás, ahol megcsodálhattam az utánam induló szovjet játékost... Mint aki most mászott ki a legutóbbi testépítős magazinból. Reménykedtem, hogy majd beragad az egyik kapualjba, ha nem veszi időben észre és nem fordul oldalra, hogy átférjen. Elérkezett az idő, jöttek a csippanások, majd START! Felnyaltam a hibátlanul illeszkedő fóliába dugott térképet, majd bekezdtem egy max. 400-zal. (Feltétlenül meg kell jegyeznem, hogy az útvonalat most rajzoltam be, így nem garancia, hogy így is történtek a dolgok, de a lényegesek többé kevésbé fedik a valóságot)

Az első három pont egy ugyan azon háztömb környékén játszódott, így ezúttal is lekoptattuk a házak sarkait a vállunkkal, majd a 4-esre menet jött egy hosszabb kifutás, nulla gondolkodással fűszerezve. Eközben néztem az 5. átmenetet, át a fél városon, de csak nem akart bevillanni a helyes megoldás. :irked: Ez odáig fajult, hogy a 4-es pont után elindultam visszafelé, hogy délről (16-os pont felől) kerülöm a belvárost, majd hirtelen satufék! :no: Megtaláltam a legrövidebbet, úgyhogy hátra arc, és nyomtam, a hajam majd leesett. Nem tudom, hogy ezzel vesztettem e, de a végeredmény tükrében, ez a dolog hidegen hagy. A 10-es pontig gyakorlatilag evett az unalom, csak savasodtam, ahogy kell, majd jött a várva várt, előre megjósolt tavon át jelenet. El is indultam gazella léptekkel, és már vártam az arcomba csapódó pisztrángok farok csapásait, ám az utolsó pillanatban inamba szállt a bátorság, és inkább kerültem. :frown: Azóta is bánom, hogy nem vállaltam be. A 11-est jól ismertem, hisz előtte, ezzel a stekkel is fotózkodtam, majd a gyávaságom megaláztatottságával kikotródtam a parkból, és mérgelődve próbáltam kifacsarni magamból mindent az utolsó átmenetekben, aminek megoldása szintén nem torkollott migrénes fejfájásba. :rolleyes: A befutóponton, pont utolértem az előttem rajtolt fritzet, majd az „L” alakú befutóban, egy könnyed mozdulattal fémkordonokhoz lapítottam, hogy be tudjam venni a kanyart. :whistle: Az órámra nézve láttam, hogy fél perccel gyengébbet mentem, mint Ádám, úgyhogy eleresztettem az éterbe, egy nyomdafestéket nem tűrő mondatot, amitől majd kiesett a szpíker kezéből a mikrofon. És ez még nem lett volna elég, besz*rt az SI rendszer, illetve a fotocellás rendszer, így semmi infót nem tudtam hanyadik vagyok, csak vártunk és vártunk. :faint: Közben Ádám felvilágosított, hogy ugyan neki sincs SI papírja, de lehet, hogy DQ-s, mert az egyik pontra nem emlékszik. Aztán mikor valahogy megszülték az eredményeket, egyszerre felolvasták őket a hangosba, papírról. Persze az F18-at hagyták utoljára, úgyhogy pár ökölharapást még véstem a kezembe. :irked: Majd jött a miénk. Nyertem!! :up: Csabi 2., 2,4mp hátránnyal! Egyébként látva, hogy milyen futós pálya volt, nem lehet csodálkozni, hogy ilyen szoros lett a meccs, a 6. is csak 10,2mp-et kapott, a 20. is csak 46-ot. Ádám baljóslata beigazolódott.. egy teljesen banális hibát vétett, kihagyta a 13-as pontot, aminek megfogásával is biztos lett volna a győzelme. Azt hiszem örökre beírtuk volna magunkat a tájfutó-történelembe, ha csak magyarok lettünk volna dobogón! De persze nincs olyan, hogy ha... Ha szerencsével is, de meglett életem második EB aranya. Ezzel méltó módon zárhattam le ifi pályafutásomat. Remélem egy hét múlva hasonló elégedettséggel tudom majd lezárni a felnőtt időszak egy szakaszát. :drunk: Drukkoljatok! bye

Egyszer volt, hol nem volt... 9. rész: Kotrás a Bivalyoson

Kis szünet után újból előrántanék egy régi kellemes emlékekkel teli versenyt. És hogy mi kell a kellemes emlékekhez? Egy igazi kuriózumnak számító terep (lásd. Boróka, Kozel Kupa), hozzá egy nem éppen ép elméjű pályakitűző (szerencsére ezekből sosincs hiány :irked:) és persze, hogy nem menjen minden simán. Tudom, ez utóbbi kifejezés, a kis bakiktól a hegyodal szőrtelenítésén keresztül, az életveszélyes sziklafalmászásig sok mindent felölel, ígérem, most az utolsó kettő fog dominálni, némi be nem tervezett „térképhelyesbítéssel” megspékelve. :faint:
2004 augusztusában járunk, Erdélyben a Kolozsvár kupa 6 napos versenyét gyűrtem már jó egy hete. Az alant látható térkép(ek) az utolsó felvonása volt ennek a fordulatokban gazdag hétnek, mégpedig egy vadászrajtos színjáték keretein belül. Óriási szerencsémre nem az 5 napi összetett eredményem után vágták az arcomba a 6. napi rajtidőmet, (mer külön értékelték az első- és külön a második három napot) különben még most is ott gügyörészném a madárhangokat a rajtkordon melletti árnyasban. :whistle:
Mielőtt belevágnék a nagy mondókámba, előzményként felvázolom pár mondatban, mik történtek itt, hogy érthető legyen az utolsó napi rajthoz állásom sztoikus hangulata. Első nap 25 percet hibáztam, kétségtelenül többet álltam, mint futottam, miután még a (térkép szerint) „C”-s pontok is erőből kifogtam rajtam. Utólag úgy értékeltem, hogy a horror 1000 éjszakáját éltem túl. Második nap már csak szűk negyed órát kaptam, éreztem, hogy kezd átkalibrálódni a szemgolyóm a térképhelyesbítő vizuális világára. Ezek után a 3. napi középtávot megnyertem! :yikes: Ezt betyáros falusi lagzikat megszégyenítő módon ünnepeltem meg a helyi sporttársakkal, majd’ félmillió LEJ-t, váltottam fel folyékonyabb dolgokra. :drunk:
4. nap érezvén, hogy tovább nem fejlődhetek csak 3 percet kaptam, majd 5. nap kitettem a Szerencsekerékből ismert „Újra” táblát, így 6 perc hátránnyal lódulhattam ki Mutiu Ovidiu, Popa Ciprian és Bogya Tomi kollégák mögött. A terepről már előtte ódákat zengtek, amit valami mérnöki precizitással szeleteltek három felé. A keleti széle a Mátra homlokhorzsoló hegyoldalait-, a nyugati a Bakony árkos-hullámvasutas vidékét idézte. Ám a kettő közé beékelődött a svájci hegyek és tavacskák valamint Portugália bokros szavannájának közös retardált gyermeke. E középső vidékről több térkép verziót is megpróbáltak hadrendbe állítani, amiktől aztán megint véresre vakarhattam a fejemet. De szerencsére most legalább nem egyedül kellett azt a Down-kóros tekintetet vágnom a bokrok között széttárt karokkal.:headbang: Némi bemelegítést követően láttam elrajtolni a balkánibb kinézetű versenyzőket, majd Tomi után én is kikotródtam, hátha utolérem őket. Sajnos útvonallal nem szolgálhatok, de amúgy sem lenne szívem erre a filcet pazarolni. Ami rögtön kiderült, hogy két oldalú térképet kapunk, vagyis két kivágaton is tekereghetünk.

2. oldal:

Az első két pont a klasszikus, hogyan kapaszkodjuk remegő végtagokkal és állkapoccsal a hegyoldalban irányelveket követte, majd a hármasra lekotródtunk a Bermuda-háromszögbe. Itt utolértem Tomit is meg Popát is. Utóbbiról érdemes tudni, hogy főállású birkapásztor, aki előszeretettel fut hosszúkat, mezítláb. Lehet, hogy Sproki rokona? :rolleyes: Tehát itt a hármason összeverődtünk, és miután szétkergettük a teheneket be is villant az egyik bokor alatt a bója. A 4-es pont látszólag egyszerű, de minket ez nem érdekelt és vagy 5 percig hason kúsztunk a zöldben mire véletlenül valakinek a bal halántéka beleakadt a lyukasztó egyik fogába. Itt utolért minket az 5.ként elrajtolt „színes bőrű” játékos. Az 5ösre kicsit vakmerő útvonalat talált ki Popa, de mákunkra bejött, majd a 7esen bevillant az a kis tengerszem, amit ha nem ostromolt volna egy konténernyi szúnyog akár még bele is iszom, mert ugye frissítőt nem kaptunk a pályán, csak odapingálták nekünk, hogyha a másik térképen a 10-es-11-es közt lelépünk a lila dózerról, akkor kiszivattyúzhatjuk valamelyik helyi forrás még megmaradt készleteit. Persze ennek a három őrültnek esze ágában sem volt eltérni a légvonaltól. A 16-os felé menet már kezdett előttem kirajzolódni, hogy itt ökölharc lesz a dobogóért négyünk közt, majd a 17-esre (300m/70m szint) hirtelen Popa beleváltott és a felfelében hármunkon kívül majdnem lerakott egy dámszarvast is. :irked: Aranyerünket megfeszítve visszafutottunk rá, majd jött az aznapi kulcsmomentum. A 18-asra menet visszatértünk az előző térképre, és kihasználva a három jómadár bizonytalanságát, sunyiban megfogtam a pontot és fél perc előnnyel büszke tekintettel továbbosontam az ominózus 19-esre. Szél kapott a hajamba, lelkemben tűz lobogott, majd kislányos zihálással félénken megpróbáltam bedugni a lábam hegyét abba a hármas zöldbe ahová a pontot jelölték, valami szutykos árokba. Vakondok járatokban közlekedtem hosszú perceken át, egykét kiszikkadt rovart is benyeltem, vártam, hogy mikor ütközik a homlokom valami hűvös alumíniumba, de pontot egyet sem találtam. :worried: Elszontyolodva kikúsztam vérző füllel a kattyosból kiköptem a mormotákat a számból, majd a három korábban lerakott sporttársammal kisvártatva rátaláltunk a pontra. És hol? Nem hogy egy bokor nem volt a környéken, az egyedüli veszély ami fenyegetett, hogy elcsúszom valamelyik szomszédból kigurult golflabdán. Na ennyit a hármas zöldről. Kotródhattam megint utánuk. :irked:
(a feketelyuk ami beszippantott:)

egy kicsit másképp:

A 22-23 között át kellett futni a cél mellett, de persze ezek még akkor sem voltak hajlandók letérni az egyenes vonalról, amikor világossá vált, hogy a cél melletti parkolóban kell majd oldalra fordulva átfutni az autók között, illetve átugrálni a kisgyerek szétszórt játékain. Naná, hogy a pont előtt már senki nem tudta hol vagyunk... Csak néztünk egymásra ostobán, mindenki vadul nézegette a térképet, mintha abból bármi is kiderülne. Végül, hogy megtörjem ezeket az unalmas haszontalan perceket elindultam arra amerre a pontot hittem. És hogy ez mennyire jött be? Na, hogy ne szaporítsam tovább a szót, én aznap érem nélkül maradtam, de legalább megpróbáltam.:rolleyes:
A terep ettől függetlenül hibátlan, akár egy nappalai edzés keretein belül is kipróbálnám, ezúttal a csordaszellemet zsebre vágva, egyedül. :wink: Remélem hamarosan megtehetem. :up:

8.rész: Játék, határok nélkül... (Kozel Kupa 2000)

Tudom a cím némi magyarázatra szorul, de ígérem hamar lehullik a lepel. 2000 szeptember valahanyadikát írunk, a helyszín akinek eddig még nem esett volna le a címből: Csehország, és azon belül is a Jicin környéki homokkő sziklás. Főszerepben: Pelyhe Dániel - aki valahogy sosem kerüli el az idétlen szituációkat, Sproki (Sprok Bence) – kivénhedt játékos, de aki ismeri, az most már garantáltan végigolvassa ezt a tényfeltáró aktát, és persze én – különben nem írnám le ezt a sok hülyeséget. :smile:
Ez a hétvége is ugyanúgy indult, mint az összes cseh verseny, előtte való este mindenki behajtogatta a táskáját a kocsiba átzötykölődtünk elharapott nyelvvel a cseh betonlapokkal összeeszkábált autópályán majd a szállásra érve durmoltunk is mint a jókisfiúk. Ám másnap reggel aztán felmerült egy aprócska probléma, és ami aztán belőle kerekedett... :rolleyes: Mint rutinos zöldfülű kezdők nem sokat izgatott minket a verseny kiírása - nem mintha el tudtuk volna olvasni a handabanda csehszlovák titkosírást – így elkerülte a figyelmünket egy olyan aprócska dolog, mint a szöges cipő tiltása és azok ellenőrzése! :eek: Ebből születtek aztán olyan megoldások, amik tényleg nem spóroltak a fantáziával, innen a cím: határok nélkül. :idea:
Danival a rettenthetetlen 16-os kategóriát ostromoltuk akkoriban, és ahogy lenni szokott a magyarok iránti felhőtlen szeretetük most is a rajtlistában nyilvánult meg, magyarul mindannyian a kategóriánk elején rajtolhattunk. De legalább együtt melegíthetett majd bukhatott meg az egész pereputty. Öltözésnél felmerült a kérdés, hogyan csusszanunk át az ellenőrzésen, ami nem más volt, mint egy csatahajó leszerelt, lefektetett kabin ajtaján való átlépdelés, egy kirívóan irritáló manus kigúvvadó szeme és füle előtt. :irked: Lényegében Danival hamar megegyeztünk, hogy nem kerítünk nagy feneket az ügynek, és sima szig-szalaggal leragasztjuk a kényes részeket a belépés előtti pillanatokban. Ezek után széles vigyorral nekilódultunk kikocogni a rajtba az aszfalt úton, ahol persze úgy csattogtunk a szögeseinkkel, hogy nem győztük számolni a hol megvető, hol előre gúnyosan vigyorgó szempárokat. Nem aggódtunk, hisz nálunk volt a ragacs. Doma volt a tesztember, ő előttem rajtolt három perccel, csak ő épp nem készült semmivel, úgyhogy azonnal lebukott, de az ellenőr kollégája azért jártas volt a tájfutó-történelemben és felismerte, hogy azért nem akárki áll ott, úgyhogy elrohant egy edzőcsukáért Domának. Ekkor elérkezettnek láttam az időt a szögeim lefedésére és már nyúztam is meg a szig-szalagot annak rendje és módja szerint, de az nemhogy nem ragadt... mintha két mágnes két negatív pólusát próbálnám egymáshoz erőszakolni. Olyan nedves volt a cipőm talpa, hogy fél percen át szédülésig leheltem, hogy felszáradjon ám hiába. :cry: Ebben a pillanatban ereszkedtem térdre és imádkoztam, hogy ne érjen vissza az ellenőrző muki. Már csak pár másodperc volt hátra a belépésemig, úgyhogy izzadtam, mint törpe a magas piszoárnál. Az egyik lábamat már átettem a kordonon, de ekkor meghallottam Doma kölcsön cipőjének a suhogását a levegőben, amit a fószer 30 yardról hajított oda neki, majd hármas ugrókat megszégyenítő léptekkel már be is toppant mellém. :irked: Próbáltam gyanútlanul 1 méter 40 centit lépni, mintha észre sem vettem volna a vas-lapot, de nem győztem meg, úgyhogy visszatessékelt, hogy szakadna rá az ég. Szerintem utoljára a holdra szálláskor próbáltak meg olyan óvatosan talajra lépni, mint én, de így is olyan hangot hallatott a cipőm, mintha egy zsák 100-as szöget vágtam volna rá. Rögtön meg is kaptam a piros lapot, húzhattam ki a belem a kordonok közül. :irked: Dani két perccel később már megduplázta a kiállítottak számát, majd Évikével háromra bővültünk. Ám eszünk ágába sem jutott ilyen könnyen feladni a dolgot, úgyhogy Danival ketten „Drágán add az életed” akcióba kezdtünk, vagyis egy szép ívben felmásztunk a rajt feletti hegyoldalba, hogy egy gyanútlan pillanatban rátámadjunk a térképekre és kettőt kirántva megkíséreljük lefutni a pályát. Egy darabig guggoltunk a páfrányosban, mint két jóllakott majom, majd elhatároztuk, hogy a következő percben támadunk, és amikor kitódul a nép elvegyülünk köztük. Jöttek a csippanások, felemelkedtünk, és roham! :knight: Rongyolunk le a térképek közé, Dani a női szektorban landolva dadogja: „hol a miénk, hol a miénk??”, és ekkor egy esőkabátos múmia elkapja a csuklónkat és éktelen szidalmazásba kezd, amit azért nem hallgattunk végig, inkább elismertük, hogy ezt a csatát ők nyerték, és ügettünk vissza a célba a rajtszalagozáson, ahol végül cipőt cseréltünk, Dani az utcai edzőjét, én pedig megkaptam Tasi két számmal nagyobb stoplisát, és utólag 45 perc késéssel csak lefutottuk a pályát. (A kék vonal a térképen kettőnk útvonala, ahogy a térképrajtba eljutottunk)

Ám közülünk nem mindenki volt, aki ennyit vesződött a terepre bejutással. Név szerint Sproki volt, aki talált egy alternatív megoldást. Őt valahogy hidegen hagyta az ellenőrzés és mint aki budira sétál jókedvvel, olyan zajt csapott a szögesével a vas-lapon, hogy még a szarvasok is kimenekültek az erdőből. A felszólítás, hogy szögessel tilos futni, csak annyi reakciót váltott ki belőle, hogy vállat vonva leguggolt és kifűzte mindkét cipőjét, majd egy laza csuklómozdulattal kirepítette a kordonon túlra. :rolleyes: Higgadtan törölt a dugókájával és mezítláb zokniban nekivágott a pályájának!! :D Ezzel a tettével egyébként ha jól tudom kiharcolt magának a cseh „Tájolóban” egy külön bekezdést is. Mikor beért és minden ottparkoló magyarban tudatosult, hogy valóban mezítláb futotta le a pályát, hosszú percekig tartó szüntelen röhögés nyomta el a szpíker hangját. Mikor megkérdeztük, hogy nem fájt e, annyit mondott, hogy csak a befutóban a kavicsos úton, ami viszont rettentően bosszantja, hogy ezek a knédlizabáló csehek nem tesznek szimbólt a térképre, úgyhogy véletlenül rossz pontot fogott. Na ez volt a vég, könnyesre nevettük magunkat, Domát azóta se hallottam úgy üvölteni. :lol:
Sproki: (a megoldások embere)

Ezek után még aznap du. visszakocogtunk a terepre szétnézni, ami csak azért érdekes, mert visszafele jövet történt egy olyan, hogy kerteken át egymás után öten libasorban (!) cammogtunk, majd egy dühös bácsi kirohant és minden látszólagos ok nélkül odament a libasor 4. tagjához, Bodó Tibihez és két kézzel a földre lökte, azzal a felkiáltással, hogy: „Frits pasky!” (vagy valami hasonló). Szegény Tibesz annyira megilletődött, hogy földön fekve csak annyi jött ki a száján, hogy: „mi a f*sz??” :lol: Azóta sem tudjuk, hogy Tibi ezt mivel érdemelte ki, de jól megkapta annyi szent. :smile:

Második napra már forradalmasítottuk a szöges leragasztás technikáját, a galacsin zsepi és rajta a leukoplaszt duettel. Ettől függetlenül én másnap is megkaptam Tasi stoplisát, akinél amúgy is a versenyre benevezés kontra valós elrajtolás 40:1 arányban tendált egész életében, úgyhogy segítettem neki tovább rontani ezt az arányt. :rolleyes: Közvetlen a rajt előtt megbeszéltük, hogy én aznap is eljátszom a véletlen másfél métert lépek a vas-lap felett jelenetet, hátha ki is tiltanak az országból egy életre. De végül csak kértek tőlem egy könnyed rükvercet, majd lecsekkolás után utamra engedtek ->

Szinte meghatódtam, hogy aznap időben elrajtolhattam (persze első indulóként), de ez az öröm nem tartott sokáig. Szám szerint a 7es pontig. :irked: Tudom, hogy minden évben kell egy bődületesen sok hibával tarkított futást produkálnom, úgyhogy gondoltam, ha már úgyis a cseheknél vagyunk, miért ne pont itt? :yes: Úgyhogy egy trabant nagyságú kövekkel teleszórt sziklamezőt kinéztem magamnak, ahol rá kellett volna találnom az 1km-en hosszan elnyúló sziklafalon az egyetlen értelmes feljáróra, amit mondanom se kell, az utolsó pillanatban a jó iránytól eltérve, elkerültem. :cry: Mivel nem tudtam hol a túróban keringek, inkább megpróbáltam keresni egy másik átjárót. Találtam egy alacsonyabb bevágást, felhajítottam a sziklafal tetejére a tájolótmat és a dugókámat, majd számban a térképpel jó tornászként felhúztam magam, ám a túloldal nem töltött el bizakodással, úgyhogy vissza. A harmadik Függőjátszmás próbálkozásom gyümölcsözőnek mutatkozott, úgyhogy egy szerény 5 perces matiné után folytathattam a pályát. A 11-es pontra, miközben a cipőm (illetve Tasi cipőjének) a nyelve az orr részen keletkezett nyíláson már félig távozott, produkáltam egy utolsó részidőt, amikor is minden környéken honos szikla alá bekukkantottam, mire a sajátom is meglett. Reméltem, mára már kihibáztam magamat, ám most jött még csak a java. A 13-asra menet, már olyan megszégyenülve éreztem magam, hogy lógó orral csak annyit vettem ki a térképből, hogy az úton futva ott kell bevágnom, le a hegyoldalba, ahol az út egy kiskúpot két irányból megkerülve elágazik. Csak lóbáltam a csülkeimet, és nem értettem, hogy mért nem akar már eljönni a kis elágazás. Hogy miért? Mert azt amit elágazásnak hittem az valójában egy sziklafal volt, vagyis nem mindkét irányba kerüli meg az út a kiskúpot, hanem a jobb oldala kerüli, az alsó pedig egy sziklafal volt. Homer: Doh! Na ezt az elágazást aztán kereshettem volna vakulásig, csak arra eszméltem, hogy „Nocsak, mi ez a fény? De...ez egy rét!!” :yikes: Kihajtottam a térképet, és rádöbbentem, hogy 500m-rel túlfutottam. :cry: Mint akibe villám csapott, csak álltam szótlanul a kezemből már rég kicsúszott a térkép a döbbenettől, könny csordult a szememből, és fél percnyi sokk után voltam csak képes megfordulni és visszakotródni a pontom felé. :eyes: Mikor befutóponthoz értem, még be is mondták a nevemet, gondolom csak megnyugtatásképp, hogy nem vesztem el ám örökre, úgyhogy egy kislány bozótruhája alá dugva a fejem törpejárásba becsoszogtam a célba, hogy senki se lásson. :left: :right: Kőkemény 1 órán át izgultam, hogy legalább 1 embert megverjek, és sikerült! Méghozzá hármat! Nem lettem utolsó! Folyt is a pezsgő mértéktelenül. :cheers:
Ennyi inger nem tudom mikor ért utoljára egy hétvégén, de nem bántam meg, hogy részt vettem ez tuti! :up:

Egyszer volt, hol nem volt... - Nyári kiadás

Sziasztok!
Kereken egy hónap van még hátra a VB futásomig, de taktikai okokból addig már nem fogok rajthoz állni egy nyári versenyen sem (kivéve a rámerőszakolt Szlovák Karszt kupa 1 vagy 2 napján). Mivel senkit sem szeretnék olyannal untatni, mint a verejtékspriccelős edzéseim elregélése, amitől csak a billentyűzeten aludnátok el, ha nem bánjátok, erre a holtszezonra ismét visszatér a télen elindított visszaemlékezős rovat, szám szerint 2 újabb résszel. Ebből ma - de legkésőbb holnap - találom az elsőt, ami egyben az egyik kedvencem is! :wink: