Zsebe Isti tájfutó és voodoo blogja

Ha igazán szigorúan nézzük ez a történet pontosan ott kezdődik ahol az előző befejeződött. A Szélrózsa szavannai szaladás utáni szundításból szenderedve vasárnapra egy felrázó 20km-es karikára adtam a fejem, ha már a nyakamon van Normál OB. Mivel edzés szintjén az egész szeptemberi időszak kimaradt a javában dúló trópusi hurrikán sem vetett vissza attól, hogy nekilóduljak az edzésnek. Bár ne tettem volna... Fél óra után már a belső szerveimből is csavarni lehetett az esővizet amire a Nagy-kopasz tetején még kaptam egy tarkót metsző passzát szelet. Éreztem, hogy ez túl merész vállalkozás volt, így szedtem a csülkeimet, hogy mihamarabb levethessem a hülyére ázott göncöt és szárazba bújhassak. De már késő volt... 4 futás mentes napon át kúráltam magam, hogy legalább a térképemért kimehessek az OB-n a rajtba. Pénteken megpróbálkoztam egy 3,8km-rel, amihez úgy beöltöztem, hogy normál esetben még iglóépítésbe is bátran belefoghattam volna a sarkkörön túl. Ezek után el lehet képzelni, milyen kitörő lelkesedéssel vágtam neki az amúgy is „parádés” szezonom végén a szombati selejtezőnek. A rajt megközelítését ipari alpinistákra tervezték, így a bemelegítésem egy masszív dehidratációba torkollot. A rajt körül megveszett szarvasról nem tudtam eldönteni, hogy a sok embertől fél, avagy tud már valamit a terepen rám leselkedő veszélyről. Végül nagy nehezen rászántam magam az aznapi sporttevékenységre, ami selejtező lévén általában nem kecsegtet túl sok izgalommal. És mit ad isten... tényleg nem.

Érdekesség a pályán, amin megint „jót” derültem a 9-10 közötti frissítő pont volt, ami felett 20m-rel húztam el. Klasszikus esete az „optimális útvonalon van a frissítő” féle parasztfogásnak. Mivel az optimális útvonal teljesen relatív fogalom, ez egy hibátlan megoldás a versenyzők halálra szomjaztatásának. Na de ne ragadjunk le itt, másnap lesz ennél cifrább. Két cipőtalp reccsentő ovál után egy kis kunkorral megtoldva a térkép mákosabb szegletében, már jött is a cél. Az árokból kimászva majdnem tanúja lettem egy atléta karrier derékba törésének, amikor Rezi (Rezessy Gergely) egy kőben elesve előrevetődve koccolja le a céldobozt tartó állványt. Sejtettem hogy a 60perces időm a 10km-es pályán bejutást fog érni, úgyhogy túlzottan nem rágtam le a körmömet, inkább egy 1000mg-os C-vitamint a gigámba erőltetve igyekeztem pihenni a másnapi vérfürdőre.
Reggeli ébredés után Damoklész kardjaként lebegett felettem a 16,6km-es pálya és erős dilemmába kerültem, hogy kapaszkodjak-e fel ismét a hóhatár közeli rajtba ellőve hozzá egy fél zsák szőlőcukrot, vagy a forralt bor és zsíros-döme (gy.k.: zsíros-deszka) készletet merítsem-e ki a büfében támaszkodva. Győzött a kötelesség tudat, és a józan gondolkodás teljes hiánya, mikor mégis cipőt húztam. Könnycseppek gördültek ki a szememből, mikor a pótszimbólt elvéve ismét az arcomba villant a 16,6km-es csillagászati érték. Teljesen erőtlennek éreztem magam és a rajt-csippanások ütemével csökkent a versenyzési kedvem is. Örömmel nyugtáztam, hogy térképként megkaptuk a Feszty-körkép makettjét és az atyaúristennek nem fért bele a bugyijába akkora papírusz tekercs mérete volt. Megoldásként a lecsaptam a szimbólt, amiből egyenesen következett, hogy legalább a kódok lecsekkolásával nem fogom ma lassítani magam. (A pótszimból nálam a pályára kivitt klozett papír pótlék). Mint akit a vesztőhelyre cipelnek, nekivágtam az aznapi odisszeának.

A rajt nem fért bele a szkenner által diktált A4-es méretbe, de aggodalomra nincs ok, pont ugyanott van, mint előző nap, mint a VB-n és mint az eddigi összes Aggteleki versenyen. A kezdés parádés volt, akár, hogy húztam fel a belem, még így is sikerült alá-, majd túl mennem, úgyhogy egy „kedvcsináló” kunkorral dugattyúztam csak a pontot. Új egyéni rekordot megkísértve 4 perc után dobni akartam a pályát, de mégiscsak szégyen lett volna minden küzdelem nélkül feladni, az amúgy már rajt előtt számomra eldőlt versenyt. A kettes után a trianoni gúnyhatárhoz kikászálódva még egyszer felvillant bennem, hogy egy hirtelen bokamozdulattal a 25-ös pont felé kotródjak, ám az imént említett érvek most is győztek. A 3-as környéki ligetes bozótos foltok Éccakai OB-s hangulatot teremtettek, ám a pont a szokásos gyakorlattól eltérően simán meglett. A 4-es pontot a hirtelen előbukkanó tejfehér köd miatt, csak akkor vettem észre, amikor belegabalyodott a lábam a bójába. A 6-os pont felé futva néztem, hogy barlang következik, úgyhogy már a fejemben lejátszottam a gyors dugást és a felébresztett medve lendülő mancsa előli elrugaszkodást, ám erre nem került sor. A barlangnál se medve, se pont. Egy töbörrel odébb azért szerencsére leszúrták a bóját, de emiatt kár volt lemásznom a barlanghoz. Rossz helyre tett pont ide vagy oda, azért elkezdtem élvezni a pályát, mert a magam tragacs tempójához szép volt a terep. A 10-esről elindulva hallottam, hogy szinkronban üvöltök egy DTC-s sporttársammal. Úgy látszik nem csak nekem fájt a lábfejemet felszeletelő sziklákon való futás. A 11-est eredetileg a töbröket déli irányból akartam kerülni, de mikor láttam, hogy az a hegyoldal olyan sziklás, hogy azt mindenfelé muflon tetemek borítják, inkább nyugdíjas megoldást választva az ösvényen futva fordultam rá a pontra. A 12-es felé megálltam frissíteni, kérdésemre, hogy hol vannak a poharak rámutattak egy szanaszét rohadt konzerves dobozra, ahol megvendégeltek egy mámorító zúzmarás vízre a hűsítő 6 fokban. (A ponton egyébként kiderült, hogy a poharak a célban maradtak és mikor a kolléga rájött a hiányukra kapart valamit az erdőben amiben szervírozhatja a vizet. Nyilván a traktor abroncs, a gumicsizma és a konzervdoboz közül ez bizonyult a legkézenfekvőbbnek). A döbbenettől megilletődve hörpintettem két kortyot és eljegesedett ádámcsutkával folytattam a pályát bizakodva, hogy a higénés szabályokra fittyet hányva azért csak megúszom a konzervdoboz által terjesztett száj- és körömfájást. A 12-es pontot fogva visszatekintettem és mentőangyalként felbukkant Dízel (Dénes Zotya), aki segíthet becibálni engem a célba. De csak nem akart teljesen beérni, úgyhogy akaratlanul kicsit rásegítettem a 18-as átmenettel, ahol az útbaeső összes töbröt a rossz oldalán sikerült megívelnem. A 23-as előtti frissítőre már nagy büfézést terveztük be Zotyával, de mivel a bejelölt helyen nem volt semmi (csak 100m-rel odébb, mint ahová jelezték) ez elmaradt. Itt Zotya eleresztette az éterbe egy rögtönzött obszcén költeményét, majd csupasz szájüreggel folytattuk a derbit. A 26-osra menet még Vöcsköt is összeszedtük, így a ’72-es évjárat színe java mögöttem csörtetett a cél felé. Egy általam kegyeleti okokból ki nem mondott idővel, pontosan 112 perccel végre rázuhantam a célra és lesütött fejjel visszakotródtam átöltözni. A végeredményt, most hagyjuk.

Sajnos ebben az évben egyetlen nagy- és közepes célomat sem tudtam elérni, aminek nyilván oka van, mindemellett talán a szerencse is elpártolt tőlem. Nem akarok túlságosan elmélyedni ebben, inkább nekiállok megkeresni és kijavítani a hibáimat. Ha ez sikerül egy eredményes és örömteli jövő évnek nézünk elébe, de ha nem, akkor egy időre jobb, ha bezárom a „boltot”. Szombaton OCSB Ágasegyházán, úgyhogy homokdűnékre fel!

Pihenőidőszak ide vagy oda, a hétvégén ismét elmentem tájékozódási futni. A BTFSZ támogatását élvezve, adta magát, hogy illik elindulnom a Budapesti Középtávú Bajnokságon, ami többek közt magába foglalta - halmozva az élvezeteket - a kíméletlen diétára fogott (40 helyett, csak 20 ponttal megáldott) Lindenberg Kázmilla ev.-t is. Ez a fajta spórolás, avagy ahogy mostanában mondják: „megszorító csomag” majdnem csúfos visszamondást eredményezett, ám végül győzött a terep iránti kíváncsiság. Pontosabban az a logisztikai és grafikai gyurmalék, amivel ekkora területre bepasszíroznak egy 4,5km-es pályát.
Az a típusú visszafogott (sport)életmód, amiben mostanában vegetálok, a rajtba menet azonnal kiütközött azon, hogy a Toi-toi műanyag koporsóját lakatoltam inkább magamra, az általam preferált természet lágy öle helyett. De ezt inkább bújtassuk a tudatos természetmegőrzés köntösébe. Lényeg a lényeg, kicsoszogtam a rajtba és igyekeztem elmúlatni az időt, valami alibi bemelegítéssel. Aztán közvetlen a rajt helye igencsak meglepett, főleg, hogy törpejárásban lehetett csak megközelíteni az első kordont olyannyira benőtte a rekettyés az ösvényt. Fejpántom nem lévén már spriccelt a homlokomból a verejték az izgalomtól, majd a térképet felnyalva kezdődhetett a pocokrally ->

Egy emberöltővel később rá is bukkantam a háromszögre a térkép csücskében, úgyhogy belenyaltam az első feladatba. Mikor felbaktattam a hegytetőre láttam, hogy a fekete „x” egy pad lesz a fehér erdőben, de mikor beértem egy maroknyi közé, kislányos zavaromban benéztem még kettő másik alá, mire végre megláttam az enyémet bójástul. Hállelúja, iszkiri tovább. Na de merre? Az ilyen terepeken az embert inkább csak az ösztöne irányítja, és drasztikusan lecsökken a látótere azokra a menekülési útvonalakra, ahol minden végtagját egyben tartva átevickélhet a következő tisztább részbe. Nos itt csak annyi történt hogy az 1-es alatti meteor-becsapódás helyszínét kikerültem amerre vitt a lábam, majd a másik bányának a szélén felvezető úton magamat lapjával oldalra elfordítva - nehogy a szúrós bokrok csontig letépjék bőrt a testemről – felosontam az elágazásig, majd betuszkoltam magam a dzsungelbe egy kis kunkorral meghintve egészen a kettesig. A látvány a régi időket idézte, mikor a János-hegyen tanultuk a sportág alapjait: látótávolság nulla, egy térkép nézés = egy teniszütőnyi pókháló tulajdonostul az arcba, ennek láncreakciójaként fátyolos tekintettel bődületes zakózás, borda vagy medencecsont töréssel (tetszés szerint, általában hangulatfüggő) megspékelve. Ebből kifolyólag nem voltam képes valami nagy tempóra felpörgetni magam, inkább csak toltam magam előtt a bozótot, ahogy épp bírtam. Tudtam, hogy itt az lesz a nyerő, aki megússza nagyobb kotrás nélkül, úgyhogy igyekeztem a jó irányokat megtalálni, ami ment is több kevesebb sikerrel. A hármasra sem találtam oda egyből, még körön belül is képes voltam hibázni, de innen a 13-as pontig gyakorlatilag minden úgy jött, ahogy kellett. Miután ezt is megtaláltam egy esztétikus ívelés után, jött némi képzavar. Kb. 10mp-ig tartott mire kibogoztam, hogy melyik ponton vagyok és tulajdonképpen mi is történik körülöttem. A 16-os volt az utolsó rizikós pont, és hiányos önismeretemet mi sem igazolta jobban, minthogy vakmerően bevágtam a bozótba, kerülés helyett, imádkozva, hogy a pont utáni keskeny nyiladékszerűség megfog, ha túl megyek rajta. Aztán ahogy gyűlt a szájpadlásomban a pókháló gombolyag, úgy fogyott az elszántságom is, majd megszólalt bennem a néma riasztó és behúztam satuféket. Elkezdtem lefele totyakodni, majd hirtelen megláttam a tereptárgyat, úgyhogy kipipálhattam ezt a vakrepülést is. A 18-as 200m-es átmenete elég volt, hogy kétszer ráessek a VB-n széjjelhasított tenyeremre, amitől úgy felkiabáltam a világűrbe, hogy a környék tűzrakó helyeiről idénre biztosan elűztem a turistákat. Az utolsó két pontot megfogva diszkréten besurrantam a célba, több kisebb hibával ugyan, de nagy betli nélkül, ami itt kulcsfontosságú volt. Percekkel később már nem lehetett elodázni a dolgot, elnyertem a rettenthetetlen Bp. középtávú bajnoka címet. Ollé!

Nos eljött az ideje, hogy én is „papírra” vessem gondolataimat a VB-vel kapcsolatban. Azt hiszem semmi sem árulkodik jobban a mostani hangulatomról, mint az, hogy 2 hét kellett ahhoz, hogy képes legyek egyáltalán „tollat” ragadni és megkísérelni betömöríteni pár mondatba azt, amiről valójában hosszú oldalakat tudnék körmölni. Előrebocsátom, hogy ez a beszámoló más lesz mint az eddigiek (főleg nagyon hosszú), valamint azt, hogy kisebbik részét fogja alkotni a valódi VB szereplésem és a nagyobbikat az eddig szándékosan eltitkolt előzmények, de ez nem a véletlen műve.

Előzmények: válogatás vagy egyszerű totózás?

A fentebbi alcímre mindenki hamarosan megtudja a választ. Az első fő kérdés, hogy mi kell ahhoz, hogy a magyar tájfutó válogatott eredményes legyen a hazai rendezésű világbajnokságon? Megfelelő mennyiségű emberanyag akikből évek alatt majd csapatot lehet építeni és ehhez egy rátermett csapatkapitány (jelen esetben szövetségi kapitány)! Ezek a kérdések és válaszok egyáltalán nem újkeletüek, mitöbb egészen pontosan már 4 évvel ezelőtt megfogalmazódtak. Ennek megvalósításához szükséges eszközparkhoz nyilván nem szenvedtünk a bőség zavarában, de dolgoztunk (szöv.kaptiány, a csapat és én) abból amink volt. Ahogy teltek az évek az apró, de komoly rész-célkitűzések mind kezdtek megvalósulni és mind a csapat, mind a közvélemény (legalábbis jórészük) bizakodó lett. Hogy aztán hogy került ez a folyamat az utolsó hónapokban mellékvágányra? A válasz egyszerű: Aki mindenért nyúl, végül semmit se fog... Megnyugtatásképp mindenkinek: Ez csak a szövetségi kapitány Úr és az én személyes történetem, nem vonatkozik a csapat többi tagjára.
Az év elején közzétették a válogatási kritériumokat és ezzel kapcsolatban egészen idáig azt sugalltam, hogy minden rendben is volt, az utazó keret úgy jó ahogy van. Ám ez csak szándékos kendőzése volt az igazságnak, azért mert nem akartam itt az utolsó hetekben gerjeszteni a feszültséget sem a csapaton belül, sem pedig kívül. Az egyetlen és legfőbb hiba a válogatásban a teljes fejetlenség és következetlenség, a kapkodva kihirdetett csapat, holott az idő sehová sem sürgetett szűk 2 hónappal a viadal előtt. A szilárdan lefektetett követelmények közül egyiket a másik után adta fel a szövetségi kapitány, holott az még a válogatókon történt esetenkénti keresztbeverések ellenére sem volt mindenhol indokolt, sőt, majd a felében, ha nem nagyobb százalékban, teljes ostobaság volt. Olyan is lett az eredmény... Legalábbis a nem évek óta domináló tagoknál (nem sorolnék neveket, mindenki tudja magáról). A második fontos kérdés, vajon mi vezetett oda, hogy a döntéshozó szövetségi kapitány az addig többségében remek teljesítménye, és elismert, már-már elvitathatatlan sikerei után hirtelen esztelen totózásban kezdjen 2 hónappal a végső cél előtt? Talán pont a fontos feladatának a végére fáradt el, vagy látva a sok ambiciózus válogatott jelöltet, nem szeretett volna senkit megbántani, hogy kihagyja a csapatból? Okfejtésem nem kizárólag támadó jellegű, nem zárkózom el attól, hogy megoldást is keressek, választ találjak, úgyhogy aki tud rá racionális magyarázatot az ne habozzon kiegészíteni az irományomat. Közzé fogok tenni pár idézetet is Tőle, hogy kerek legyen a történet. Azt mindenféleképpen fontosnak tartom leírni, számomra hogy sikerült az ominózus hónap, és pontosan mik voltak a célkitűzéseim, hogy senki se higgye, hogy kerülöm az objektív megközelítést. Célkitűzés a VB szerepléshez: középtáv, sprint, váltó. Hála a nem éppen a legtökéletesebb VB programnak, ezt felsőbb utasításra le kellett csökkentem két futásra. De közbejött Gösswein Csabi sérülése, aki után első számú tartalék voltam, így kezdett homályosodni a kép. Úgyhogy gondoltam, majd közben alakul. Középtávon mindenképpen indulni akartam, és a sprint is vonzott a tavalyi viszonylagos sikerem után (35. hely), így úgy álltam oda minden számhoz, hogy kvalifikálnom kell magam és Csabi egészségének alakulása után majd jóízűen kiválaszthatom, hogy milyen távokon fussak.
Tény és való, hogy nem a legkirobbanóbb formában és hangulatban várt rám a válogató hónap, de az első kritériumot a fizikai felmérőt a rekkenő hőség ellenére, első próbálkozásra akadály nélkül vettem. Egy pipa nekem. Jött a középtávú válogató a Borsod kupán. Az előző napi ÉOB cirkusz, amit annyira vártam, elvette minden kedvemet, de ebből a levertségből is tudtam kamatoztatni, mégpedig úgy, hogy egy bizonyos fokú nyugalommal voltam képes rajthoz állni. Egy óriási hiba ellenére is 2. lettem a válogatón, igaz Ádámhoz képest bődületes hátránnyal. De a tény az tény, az a 2. helyem gyakorlatilag kijuttatott a VB-re. Másnap a Hermann váltón Zsolttal és Ádámmal kerültem egy csapatba és kettőjük mögött a 3. legjobb időt futottam a magyarok között, vagyis továbbra is megőriztem az első számú tartalék szerepét. Ezek után Csabi megüzente, hogy elég pocsékul van a lába, készüljek! Ez volt egy kulcsmomentum, ekkor kezdtem el valóban hinni, hogy teljesül a régi álmom: Magyarországon, magyarok előtt, a magyar váltóban futni a VB-n. Ekkor először módosítanom kellett a célkitűzéseimet csak még az nem volt világos, hogy a sprintet, vagy a középtávot adjam föl. Semmi esetre sem elégedtem volna meg egy egyéni számmal, így hangolódtam a hosszútávra, kicsit igazítottam is ehhez az edzéseimet. Végül balszerencsémre lebetegedtem a sprint+hosszútáv válogatókra, de becsülettel rajthoz álltam mindkettőn, ám természetesen eredménytelenül zártam ezt a két napot. Fontos megjegyeznem, ezek után SEM vitáztam, elfogadtam, hogy balszerencsém volt ezzel a betegséggel, marad nekem a sprint és a váltó (előbbit elcseréltem a középtávúért, eredményesebb szereplésben bízva). Ám ezek után képletesen szólva elszabadult pokol. Olyan játékosok kaptak legalább annyi szerepet, mint én, akik egyértelműen gyengébben vizsgáztak nálam. Ekkor jött a szövetségi kapitány „mesteri” logikai csavarja: A váltó összeállításból engem hivatalosan kihagyott és tartalékként jelölt és a sérült Csabát tette be helyettem olyan ürüggyel, hogy a VB előtt 2-3 héttel bizonyítani kell, de valójában (ahogy később ő is kategorikusan kijelentette!!) engem szánt az ő helyére, és nem hitt benne, hogy Csaba felépül (és végül nem is került olyan formába mint tavaly). Ez a tipikus hoztam is ajándékot meg nem is, eset. Ott árválkodtam egy szál egyéni számmal, és egy váltó tartalékkal, és nem értettem miért. De bíztam a váltóban. Aztán jött Csaba bizonyítása, és a szövetségi kapitány elégségesnek látta őt a szerepre és megkockáztatta a csapatba tételét, hátha még sikerül addig is gyógyulnia. Ám Csaba ezt csak úgy vállalta, hogy lemond a középtávról és csak váltót fut. (idézet a szövetségi kapitánytól: „Az én válogatottamban nem lesz olyan, aki csak váltót fut!” 2009, május). És ezzel el is indult a lavina, vagy inkább csak felgyorsult? Helyére a középtávon a tartalék ugrott be, aki nem én voltam. Ezzel betelt a pohár! Egyetlen egy sprint számban kaptam helyet! Na de lássuk, kik kaptak még? Jöjjön egy kis csemegézni való. Lenkei Zsolti és Kovács Ádám dominanciája vitathatatlan, így ők bocsássák meg nekem, hogy kimaradnak a táblázatból. Neveket nem mondok, inkább szeretném eloszlatni a kételyeket, akik minden utánajárás nélkül azt találták mondani a szemembe, hogy egy válogató 3. hely, az bejutó hely. Komoly tévedés!! Lásd az mtfsz-re is publikált közlönyt: „Az egyéni válogató versenyek 1-2. helyezettjei bekerülnek a VB csapatba az adott vagy választott versenyszámban”. Kérem, hol lát itt bárki 3-ast?
Tehát akkor a férfi csapatba bekerültek 7-en, amiből 4+1 ember (a +1, az én vagyok) paramétereit publikálnám:

- A játékos: hosszútávon indult, szintidőt NEM futott meg, hosszútávú válogatón, a NEM bejutó 3. helyen végzett
- B játékos: középtávon indult, szintidőt NEM futott meg, a középtávú válogatón a NEM bejutó 4. helyen végzett
- C játékos: középtávon és sprinten is indult(!!), szintidőt 2. próbálkozásra teljesítette, azonban a válogatókon, a NEM bejutó 3. és 6. helyeket szerezte meg (tehát ő még több lehetőséget is kapott nálam!!)
- D játékos: NEM indult sem a válogatókon, sem a felmérő futáson, (kiemeltéként kezelték, külföldi felkészülésére hivatkozva) sérüléséből bizonytalanul félig felépülve váltóba tették (ahol végül semmi kiugrót nem is teljesített, de ez nem az ő hibája, szerencsétlenül jött neki a sérülés)
- Végül jómagam: sprinten indultam, szintidőt megfutottam, válogatón bejutottam egy 2. hellyel, és betegen elértem egy nem bejutó 6. helyet.

Látható, hogy a listába szereplők mind ugyannyi vagy több lehetőséget kaptak, mint én, pedig indulásuk nem felelt meg a kritériumoknak, ellentétben velem. Legalább megmaradt egy kicsi a múltból, a hőn áhított szocialista egyenlőség.
De akkor jön a harmadik nagy kérdés: Minek edzek? Kinek és hová? Úgysem az számít, hogy megfelel e a válogatókon elért eredményem a feltételeknek, hanem, hogy jót mulassunk. Jót mulassunk? Pontosan! B játékos azért került csapatba, mert a szövetségi kapitány szerint jó hatással lenne a csapatra és mindenki örül a részvételének. Ez egyébként megkérdőjelezhetetlen, de emiatt cserben hagyni, azt aki komolyan vett egy válogatási szisztémát és azoknak meg is felelt? Ennyi erővel a 100 tagú cigányzenekart is elindíthattuk volna egyesével, hisz a hangulatnak jó tesznek. Elképzelhető, sőt valószínű, hogy az én cserbenhagyásom nem szándékos volt, de engem ez hol boldogít, hogy kárpótol? Hol kárpótolja a 4 éves felkészülésemet? Nagyvonalúan el lett ismerve a tévedés, de ahhoz már nem volt bátorsága, hogy mindenki előtt elismerje és korrigálja a felállást, ezzel magára vállalva a felelősséget. Hát így lehet elrontani egy 4 éves fizikális és mentális felkészülést. Az első részt ezzel befejezném, szerintem nincs szükség további szavakra. A lényeget szerintem mindenki érti.

A verseny:

Már 6 nappal a futásom előtt megérkeztem és igyekeztem nem gondolni arra, hogy igen szerény szerep jutott csak nekem, inkább kitűztem magamnak egy könnyed kis felpörgető edzéstervet, hogy a körülményekhez képest jó állapotban álljak rajthoz a sprint selejtezőn, és majd a döntőn. De balszerencsémre ezt keresztül húzta egy ostoba esés az egyik terepbemutatón, és sikeresen felszeleteltem a jobb tenyerem külső élét, amiből csak úgy zubogott ki a vér. Szerencsére gyors ellátást kaptam a csapat gyúrójától, Jenő bától, aki az egész VB hete alatt gondoskodott róla, hogy a sprint napján bevethető állapotba kerüljön a térképet és tájolót markolászó kezem. Ezúton is hálás köszönetem!! Gyorsabb gyógyulás zálogaként letettem az edzéseim zöméről. Aztán eljött a nagy nap. Magamra öltöttem a matyóhímzéssel megáldott több történelmi időszakot magán hordozó és ábrázoló (mélyvörös szín: szocialista közelmúlt és a hátán ugyanakkor a trianoni gúnyhatárokkal ábrázolt csonka-Magyarország) válogatott mezemet és kezdődhetett a mérkőzés! Ha csak egy lehetőséget kaptam, akkor legalább ott és akkor megmutassam, amit tudok. Hát jól megmutattam, mondhatom... A mentális ráhangolódásom jól sikerült és úgy éreztem, talán fizikailag is van keresni valóm a legjobbak között. Ugye tudni illik, hogy a VB-re igazából nagyon gyenge versenyzők már nem jönnek, ha elszúrod kegyetlenül az eredménytábla alján találod magad, nincs bocsánat. Mentálisan üdítően hatott, hogy át kellett menni, a szurkolók (vagy ahogy Évike mondaná: rajongók ) előtt a térképfelvétel előtt, ám olyan hatalmas üdvrivalgást nem hallottam, még a mellettem lévő kazah játékosnak is többen drukkoltak. Valószínű túl komolyan vették a parázósabb csapattársaim intelmeit, hogy rajt előtt egy pisszenést se! Pedig ide nagyon kellett volna egy utolsó buzdítás még mindenkitől, egy falat kenyér lett volna, ám sajnos elmaradt. Mindegy, végül is nem bohóckodni jöttünk, lássuk hát a térképet:

Óriásit hazudnék, ha azt mondanám meglepett a pályakitűző megoldása, amit kezdésnek kitalált. Gyakorlatilag lemásolta a 2002-es ROB kezdeti vonalvezetését, vagyis a tetőről lerongyolni a hegyoldalba/völgybe, ezzel veszélynek kitéve a kapkodósabbakat, hogy elrohanhatják az elejét. Gondolom nem árulok zsákbamacskát, ha azt mondom, nem tudok a férfi mezőnyből egyetlen embert sem, aki bakizott volna itt. Én egy kicsit szándékosan balra húztam, hogy tuti legyen a ponttámadás, és rendben is jött minden. A kettesre menet zakóztam egyet és mimre estem rá? Naná, hogy a bekötött kezemre. Felállva mérgemben és fájdalmamba, majd le üvöltöttem a leveleket a fákról, majd iszkiri tovább. A 3-as pontra úgyszint nem kockáztattam, és szépen alulról támadva egyenesen rá a pontra. Habár egy korábbi bevágással lehet, hogy elkerültem volna, hogy gátfutó mozdulatokkal kelljen átugornom egy turista lóméretű kutyáját. Sebaj, ez része a játéknak. A 3-astól a 10-esig, mint akit dróton rángatnak, igyekeztem nem nagyon letérni az egyenes vonalról. Sajnos itt utolért 1 perccel, a másik csoportban induló Martin Johansson (tavalyi VB bronzérmes sprinten), úgyhogy sejtettem, hogy nincs minden rendben a tempóval. A 11-es és 12-es pontoknál is láttam kotorni, illetve teljesen tanácstalanul megállni, így visszatért belém az életkedv, hisz nekem eddig semmilyen hibám nem volt, ráadásul ott is maradt a kattyosban. A 14-esre vitatható mennyire választottam jó útvonalat, de az egyszerűbb, de kicsit hosszabb nálam általában a megszokott. És aztán jött az ominózus 18-as pont. Nem ezen múlt a végeredményem, ám pszichésen kikészített. A sztori a következő: Szimbóleum szerint sövény belső sarka. Aranyeremet megfeszítve nyomom a pont felé, az állkapcsomat majd kettéharapom az erőlködésben, majd egy nyeszlett kis sövény mögött meglátom a pontot, és mivel semmiféle nehézséget nem okoz a pont ledugása, nem fáradozok annak megkerülésével. Pontőr kisgyerek odaszól, mikor már 10cm-re voltam a doboztól: „ha ledugod: DQ”. Megértettem, miért mondja, kerültem és dugtam, ám ezzel, hogy nem rögtön lódultam neki kerülni azt a hevenyészett bokorcsoportot eltapsoltam egy 3-4-5mp-et, ami sprinten igenis számít. Szeretném elmondani ezzel kapcsoltban a gondolataimat: Egy olyan sövény volt, amit még körbe is kordonoztak, tehát egyértelmű, hogy azért, mert olyan gyér és ritkán ültetett volt, ami kétségessé tette, hogy futás közben a versenyző áthatolhatónak ítéli e, annak ellenére, hogy 4-es zölddel van jelölve, ami ugye tiltott, de fél milliméter vastagságú vonalat nem egyszerű kihámozni, homlokrepesztő tempó mellett. Itt a nyilvánvaló cél az volt, hogy legyen benne egy kis tájfutó nyelven szólva csiki-csuki, amivel nincs is semmi baj, mert ilyen a jó sprint, de maga a tereptárgy már nem kínálta, az egyértelmű kerülést, mint mondjuk egy kőfal esetében. Kár ezért, mert különben nagyszerű pálya volt, az elejétől a végéig élveztem. Mikor befutottam bemondták, hogy 8-ból 8. vagyok, vagyis tök utolsó, míg az utánam befutó, tavalyi sprint bronzérzmes Martin Johansson, az 1mp-cel jobb idejével egy másik csoportban egészen a selejtező legvégéig erős bejutónak számított, és csak a végén csúszott ki a rezgő lécesekhez. De bejutott! Nekem sikerült a legerősebb csoportot kikapnom, úgyhogy 16mp-cel és 7 hellyel lemaradva az utolsó bejutótól kiestem a további küzdelmekből. A négy éves felkészülés gyümölcse a porba hullt. Elvánszorogtam a célból egy füves placcra és kidőltem. Kész. Ennyi.

Kis szünet után újból előrántanék egy régi kellemes emlékekkel teli versenyt. És hogy mi kell a kellemes emlékekhez? Egy igazi kuriózumnak számító terep (lásd. Boróka, Kozel Kupa), hozzá egy nem éppen ép elméjű pályakitűző (szerencsére ezekből sosincs hiány ) és persze, hogy nem menjen minden simán. Tudom, ez utóbbi kifejezés, a kis bakiktól a hegyodal szőrtelenítésén keresztül, az életveszélyes sziklafalmászásig sok mindent felölel, ígérem, most az utolsó kettő fog dominálni, némi be nem tervezett „térképhelyesbítéssel” megspékelve.
2004 augusztusában járunk, Erdélyben a Kolozsvár kupa 6 napos versenyét gyűrtem már jó egy hete. Az alant látható térkép(ek) az utolsó felvonása volt ennek a fordulatokban gazdag hétnek, mégpedig egy vadászrajtos színjáték keretein belül. Óriási szerencsémre nem az 5 napi összetett eredményem után vágták az arcomba a 6. napi rajtidőmet, (mer külön értékelték az első- és külön a második három napot) különben még most is ott gügyörészném a madárhangokat a rajtkordon melletti árnyasban.
Mielőtt belevágnék a nagy mondókámba, előzményként felvázolom pár mondatban, mik történtek itt, hogy érthető legyen az utolsó napi rajthoz állásom sztoikus hangulata. Első nap 25 percet hibáztam, kétségtelenül többet álltam, mint futottam, miután még a (térkép szerint) „C”-s pontok is erőből kifogtam rajtam. Utólag úgy értékeltem, hogy a horror 1000 éjszakáját éltem túl. Második nap már csak szűk negyed órát kaptam, éreztem, hogy kezd átkalibrálódni a szemgolyóm a térképhelyesbítő vizuális világára. Ezek után a 3. napi középtávot megnyertem! Ezt betyáros falusi lagzikat megszégyenítő módon ünnepeltem meg a helyi sporttársakkal, majd’ félmillió LEJ-t, váltottam fel folyékonyabb dolgokra.
4. nap érezvén, hogy tovább nem fejlődhetek csak 3 percet kaptam, majd 5. nap kitettem a Szerencsekerékből ismert „Újra” táblát, így 6 perc hátránnyal lódulhattam ki Mutiu Ovidiu, Popa Ciprian és Bogya Tomi kollégák mögött. A terepről már előtte ódákat zengtek, amit valami mérnöki precizitással szeleteltek három felé. A keleti széle a Mátra homlokhorzsoló hegyoldalait-, a nyugati a Bakony árkos-hullámvasutas vidékét idézte. Ám a kettő közé beékelődött a svájci hegyek és tavacskák valamint Portugália bokros szavannájának közös retardált gyermeke. E középső vidékről több térkép verziót is megpróbáltak hadrendbe állítani, amiktől aztán megint véresre vakarhattam a fejemet. De szerencsére most legalább nem egyedül kellett azt a Down-kóros tekintetet vágnom a bokrok között széttárt karokkal. Némi bemelegítést követően láttam elrajtolni a balkánibb kinézetű versenyzőket, majd Tomi után én is kikotródtam, hátha utolérem őket. Sajnos útvonallal nem szolgálhatok, de amúgy sem lenne szívem erre a filcet pazarolni. Ami rögtön kiderült, hogy két oldalú térképet kapunk, vagyis két kivágaton is tekereghetünk.

2. oldal:

Az első két pont a klasszikus, hogyan kapaszkodjuk remegő végtagokkal és állkapoccsal a hegyoldalban irányelveket követte, majd a hármasra lekotródtunk a Bermuda-háromszögbe. Itt utolértem Tomit is meg Popát is. Utóbbiról érdemes tudni, hogy főállású birkapásztor, aki előszeretettel fut hosszúkat, mezítláb. Lehet, hogy Sproki rokona? Tehát itt a hármason összeverődtünk, és miután szétkergettük a teheneket be is villant az egyik bokor alatt a bója. A 4-es pont látszólag egyszerű, de minket ez nem érdekelt és vagy 5 percig hason kúsztunk a zöldben mire véletlenül valakinek a bal halántéka beleakadt a lyukasztó egyik fogába. Itt utolért minket az 5.ként elrajtolt „színes bőrű” játékos. Az 5ösre kicsit vakmerő útvonalat talált ki Popa, de mákunkra bejött, majd a 7esen bevillant az a kis tengerszem, amit ha nem ostromolt volna egy konténernyi szúnyog akár még bele is iszom, mert ugye frissítőt nem kaptunk a pályán, csak odapingálták nekünk, hogyha a másik térképen a 10-es-11-es közt lelépünk a lila dózerról, akkor kiszivattyúzhatjuk valamelyik helyi forrás még megmaradt készleteit. Persze ennek a három őrültnek esze ágában sem volt eltérni a légvonaltól. A 16-os felé menet már kezdett előttem kirajzolódni, hogy itt ökölharc lesz a dobogóért négyünk közt, majd a 17-esre (300m/70m szint) hirtelen Popa beleváltott és a felfelében hármunkon kívül majdnem lerakott egy dámszarvast is. Aranyerünket megfeszítve visszafutottunk rá, majd jött az aznapi kulcsmomentum. A 18-asra menet visszatértünk az előző térképre, és kihasználva a három jómadár bizonytalanságát, sunyiban megfogtam a pontot és fél perc előnnyel büszke tekintettel továbbosontam az ominózus 19-esre. Szél kapott a hajamba, lelkemben tűz lobogott, majd kislányos zihálással félénken megpróbáltam bedugni a lábam hegyét abba a hármas zöldbe ahová a pontot jelölték, valami szutykos árokba. Vakondok járatokban közlekedtem hosszú perceken át, egykét kiszikkadt rovart is benyeltem, vártam, hogy mikor ütközik a homlokom valami hűvös alumíniumba, de pontot egyet sem találtam. Elszontyolodva kikúsztam vérző füllel a kattyosból kiköptem a mormotákat a számból, majd a három korábban lerakott sporttársammal kisvártatva rátaláltunk a pontra. És hol? Nem hogy egy bokor nem volt a környéken, az egyedüli veszély ami fenyegetett, hogy elcsúszom valamelyik szomszédból kigurult golflabdán. Na ennyit a hármas zöldről. Kotródhattam megint utánuk.
(a feketelyuk ami beszippantott:)

egy kicsit másképp:

A 22-23 között át kellett futni a cél mellett, de persze ezek még akkor sem voltak hajlandók letérni az egyenes vonalról, amikor világossá vált, hogy a cél melletti parkolóban kell majd oldalra fordulva átfutni az autók között, illetve átugrálni a kisgyerek szétszórt játékain. Naná, hogy a pont előtt már senki nem tudta hol vagyunk... Csak néztünk egymásra ostobán, mindenki vadul nézegette a térképet, mintha abból bármi is kiderülne. Végül, hogy megtörjem ezeket az unalmas haszontalan perceket elindultam arra amerre a pontot hittem. És hogy ez mennyire jött be? Na, hogy ne szaporítsam tovább a szót, én aznap érem nélkül maradtam, de legalább megpróbáltam.
A terep ettől függetlenül hibátlan, akár egy nappalai edzés keretein belül is kipróbálnám, ezúttal a csordaszellemet zsebre vágva, egyedül. Remélem hamarosan megtehetem.

Sziasztok!
Kereken egy hónap van még hátra a VB futásomig, de taktikai okokból addig már nem fogok rajthoz állni egy nyári versenyen sem (kivéve a rámerőszakolt Szlovák Karszt kupa 1 vagy 2 napján). Mivel senkit sem szeretnék olyannal untatni, mint a verejtékspriccelős edzéseim elregélése, amitől csak a billentyűzeten aludnátok el, ha nem bánjátok, erre a holtszezonra ismét visszatér a télen elindított visszaemlékezős rovat, szám szerint 2 újabb résszel. Ebből ma - de legkésőbb holnap - találom az elsőt, ami egyben az egyik kedvencem is!