Zsebe Isti tájfutó és woodoo blogja

Egy régen ígért rovat első számú kiszemeltje követezik, amihez csak most jött meg úgy igazán az ihlet, a kinti farkasordító és medvebrummogó hidegben csoszogó összeaszott múmiákat látva. A téli hosszúfutások legtöbbünknek hasonló forgatókönyv szerint pereg: egy régi bevált körön, szinte unalomba fulladó órákon át tartó billegéssel. Ám olykor megesik, hogy új utakra tévedve nem várt akadályokon, vagy eseményeken kell átvergődnünk, aminek a végén igazi hajótöröttként érjük el a biztonságot jelentő célt. Az én történetem is egy ilyen napról szól.

Read more...

Tavalyi ígéretemhez ragaszkodó lojalitással kiteríteném az első szárnypróbálgatásaim eredményét, amit újdonsült lakótársammal, az INOV-8 Roclite 315-ös típusával (http://www.multinavigator.hu/termek.php?id=1812 ) követtem el a hétvége folyamán. A kigondolt szombat délelőtti 80-100 perces tréning tervén az idő múlásával erős torzulás lett úrrá, ugyanis átkerült a hagyományos menetrend szerinti szilveszter éjszakai program utáni délutánra, (ami eredetileg egész más funkciót képvisel) méghozzá JóGa kíséretével tovább növelve a sötét viharfelhőket. Valósággal tort ült a szuicid döntések hatalmasra duzzadt kupaca. Az általam kigondolt karéj egy 22,6km-es, 920m szinttel tuningolt kihívást képviselt, ideális mélyvízbe ugrást szimulálva az új terepcipőmnek. Öltözéskor még szippantottam egy utolsót érintetlen hámtakarójának illatából és elégedett sóhajjal nyugtáztam tökéletes passzolását lábfejemre. Induláskor a lépcsőház vaxolt csempéjén gumistoplijainak fülsiketítő nyikorgása indirekt módon is indukált egy kezdő társalgási szótárt a denevérekkel. Első nem hivatalos próbatétele a hódarás macskaköves lejtős utcán keresztül vezetett jeles érdemjeggyel. Ki tudja, talán érdemes felvésni a cipő tulajdonságainak listájára. Némi tömegközlekedést követően kiértünk a képzeletbeli rajtvonalra ahonnan az alábbi kör várt ránk. (Elnézést a puritán rajzolatért, később igyekszem cserélni) ->


Természetesen Gábor egy láncon tartott, kiéhezett kutyaként vetette rá magát a hegyre, úgyhogy kettőzött feladat várt a cipőre. A kővel permetezett utat és a menetszelet is el kellett viselnie, de továbbra is makacsul állta a sarat. Az első 5km-ben felhalmozott 360m szint és az előző este számlájára írható dehidratáltságom barbár játékot űzött velem, nem beszélve a megvadult lóként vágtázó Gáborról, de végül csak rácsuklottam a Kevély-nyeregre. A következő szintekben szűkölködő szakaszon több, meredek lejtős, köves, kanyargós, ösvényt iktattunk be, fejünket bobozó mozdulatokra késztetve, lábunkat pedig formabontó tánclépésekre, de az INOV termék tökéletes tapadása minden esetben megoltalmazott egy jól irányzott koponyaalapi töréstől. Nem sokkal a táv fele után meghódítottuk a Solymári Szarkavár névre hallgató monstrumot, ahol lábbelim megmutatta, hogy képes bevenni egy ilyen erődöt is, ami török időkben ritka kincsnek számított volna. Az erődben egy szusszanásnyi uzsonnaszünet következett, majd mandarinos-szaloncukros böffentések kíséretében nekivágtunk a nagyfalatnak, a Csúcs-hegy behemót meredélyének. Gábor megtévesztésül elszínészkedett egy bokakimenést, hátha felcsillan előttem a lassítás reménye, de egy láthatatlan belső gúnyos vigyor után változatlanul darálta az emelkedőket. A Csúcs-hegy ún. szintösvénye jelentette a következő próbatételt mind az állóképességemnek (vagy annak hiányának), mind a surranómnak, de a sziklamászás utáni meredek oldalazást megúsztam egyetlen spárgába lemenés nélkül, újabb piros pontot regisztrálva cipőm tapadó képességének. A Hármashatár-hegyi szintúton végül már csak epizódszerep jutott neki, de sajnos nekem is. Gábor egyre nyugtalanabb prüszkölése és patacsattogtatása arra sarkalt, hogy elengedjem a kantárját és útjára engedjem egy "majd várj meg a célban" mondattal. Persze önérzetem azért nem hagyta magát rögtön földre vinni ezzel a kegyelemdöféssel, minden stratégiai erőtartalékomat beleinvesztálva próbáltam a lépést tartani. Néha a záróizmaimtól vontam el energiát, néha lekapcsoltam az agyam beszédközpontját, de a maradék 3,5km-en így is megkaptam a magam 1 percét tőle. Végül 115 perccel Fenyőgyöngyén lehorgonyoztam magam. A negyed órás buszra várás komoly ziccerbe hozott volna egy szezonális tüdőgyulladást, így egy 3,5km-nyi levezetés mellett döntöttünk legördve Gábor rezidenciájához, brutális tarolást végezve a felhalmozott élelmiszerkészletén.
Az eredeti témához visszatérve, törekvésem az objektívnek hangzó értékelésre, száraz ágként roppan össze azalatt a tény alatt, hogy a tesztelésre kapott INOV-8 Roclite 315, mind a köves talajos, mind a meredek oldalban hozta az elvártat. A szűk két órás futás alatt kényelmesnek és kellő tapadásúnak éreztem.
Kedden jön a folytatás, immár az erdő gyomrában is!

Tehát ott fejeztem abba előző krónikámat, hogy az olasz fiaskó azonnali szépítésre ösztökélt, egyenesen az ország legnagyobb zöldséges standjához, a kaskantyúi borókásba. Sajnos november lévén nemigen kellett a szomszédba mennünk egy kis testet összerántó cidriért, és ha a terepen tavak is lettek volna, valószínű egy SI doboz csippantást sem hallottam volna a fülsiketítő rozmárüvöltések között. Ebből kifolyólag az öltözködés is egy magzatpozícióban elkövetetett rángatózássá fajult, amiből egy elképesztően rétegzett kissé klímaidegen absztrakt madárijesztő mászott ki végtermékként. Mondjuk szeretem magamon érezni a sztreccs anyagok érintését, ezt a hideg javára kell írni. Okulva egy korábbi borókás versenyen bekövetkezett orcán csapás utáni adásszünetre, most húztam a fejemre egy golyóálló plexiüveget, tájfutó szemüveg gyanánt. Rutintalanságomból kifolyólag persze nem számítottam rá, hogy amint eléri a fejem az üzemi hőmérsékletet a kinti zimankó kellemes párás függönyt képez majd a szemüvegen, de hát az okos ember más kárán tanul, a hülye meg a sajátján. Ami a lábbelit illeti, téli szünetre küldtem a rideg bőrkoporsóként funkcionáló VJ-met, és a lakályos, baráti kényelemmel felvértelezett tavalyi szériás INOV-8 surranómat illesztettem a helyére.
Ami az első játéknapot illeti egy rövidített normáltáv jeligére hallgató két felvonásos hurkokban gazdag előadás várt ránk. Igyekszem röviden összefoglalni azt ami amúgy a térképekből is prímán kiolvasható:

nagyobb nézetért katt bele
A nyitójelenet még nem a borókában zajlott, így nehezen lazultam el, de amint nagy sokára elértem a gyalogfenyők birodalmának szélét fesztelenül elvegyültem a bokrok között. Pár száz méter után sajnos elvesztettem a kapcsolatot a parancsnoki híddal, de szerencsémre a 7es pont melletti vegetáció újra ziccerbe hozott, hogy ledugjam az első pontot. Ugyan elúszott 2 perc hiba ezzel a kotrással, de ezen a terepen ez még nem számít kiszállásnak, így inaltam tovább gyermeki boldogsággal. A 3as pont utáni hirtelen deviáns ívet Vöcsök felbukkanására hárítanám, aki nézelődve a szélrózsa minden irányába, akaratlanul is rövid csevelyre invitált. Persze azonnal kiderült, hogy a második térkép feladványán töri a fejét, úgyhogy agyú tüzes tiszteletadással elbúcsúztunk. E rövid kitérő épp elég volt ahhoz, hogy az időközben kielőzött PVSK nehézbombázóját, Werner Petyát magamra húzzam és a gravitációs mezőmben tartsam egy jól irányzott kitérőmanőverig, a célig tartó közös produkciót elkerülendő. Erre márcsak a térképcsere után adódott lehetőség:

nagyobb nézetért katt bele
Méghozzá a 10es ponton. Korábban nem is lett volna rá lehetőségem, hisz nehezen sikerült megszülnöm a 8as-9es pontok ledugattyúzását. Bajtársam építőjelleget kerülő kommentárjai azonban kenyértörésre vitték a dolgot. A 10es két bokor takarása miatt satufékre kényszerített, amire Petya egy lendületes hátraarccal és egy "nagyon túljöttünk" mondattal reagált. Immáron magányos farkasként gyorsan korrigáltam és antilop léptekkel átvetettem magam a 11esre bebiztosítva az áhított egyedül futást. A 13as felé döcögve utolértem egyik csehszlovák riválisomat így újra volt ki letapossa az árnyékomat. Utolsó jelentékeny hibámat a 15ösre követtem el, ahol rossz vájatba fúrtam bele a testemet, de a hibakódot megfejtve végül összehangolt támadással átrágtunk magunkat a helyes folyosóra. Az utolsó kiskörrel (21-25ig) már nem tudtam baráti kapcsolatot kialakítani, inkább ledolgoztam volna a büfében azt a 10 percet. Végül bő 4 perc hibával értem célba mérsékelt elégedettséggel. A pontatlanságban bővelkedő szaladás ellenére 11 perces előnyt regisztráltam másnapra, amit esti évzáró ide vagy oda, illett nem elkótyavetyélnem.
Gösswein Csabi 2. napi bejelentkezése kissé felpaprikázta a tétet, így próbáltam életet lehelni éjjeli pihenésben fogyatékos lábaimba. Aztán egy kicsit a karjaimba is ->

Mármint a mentőosztag csapatában játszottam, de persze nem sikerült kitépnünk a mélygarázsból a járművet, csak Fekete Lacit forgattuk meg a sírjában, pedig a fószer még meg sem halt. E kis előjáték jótékonyan elhomályosította remegő gondolataimat az aznapi 13km-es menüről, de kérészéletű lelki békémet végül félbeszakították az alábbi az olvasmánnyal ->

nagyobb nézetért katt bele
Ezúttal 1,5 perces hibával kozmetikáztam a nyitányt a boróka sorfalba ütközéseim folyományaként, majd a 3-as, 5-ös, 7-es sem lett meg első nagylevegős merülésre. A 9-es hosszú átmenetre csendes pihenőt fújtam és körbekerültem a mételyt, útközben megtekintve a 11est, gondoltam a pálya végére így is úgyis zokni lesz az agyam helyén, akkor meg mi a túrónak koptassam. Végső soron nem vált hátrányomra a dolog. Aztán a 9-esről kijövet találkoztam Baksa Csabival akivel egyaránt próbáltunk meggyőzni a másikat, hogy bizony nem tudja hol van. Mire elváltunk rájöttem, hogy én tényleg nem tudom hol vagyok, így született hát meg a térképen látható plusz kanyar. A térképcseréig mérsékelt ütembe, de jelentős hiba nélkül elbillegtem a bokrok között. Jött a bukóforduló, irány vissza a borókába ->

nagyobb nézetért katt bele
Nos minden kétséget kizárólag nálam valami becsípődés lehet, amiért minden rajtháromszög utáni pontot elbénázok. Még szerencse, hogy a kerítés védőhálóként megóvott attól, hogy az "Üdvözöljük Kecskeméten" tábláig nyargaljak. Utána ismét kezdtem elsajátítani a játékszabályokat így csak a tájolóm sarkával kellett néha megsarkantyúznom magamat, hogy haladjak már. A 21-esről kimászva nyöszörögve bukfenceztem ki az útra, mire kaptam egy hízelgő: "Jézusom, azt hittem egy vaddisznó" felkiáltást az egyik járókelőtől, amit egy "le lehet zizzenni a sérómról" szlogennel kezeltem le. A pálya maradék 4km-ében már csak a lassú agóniával néztem farkasszemet remélve, hogy ma még kiereszt a karmai közül a rengeteg, végül a délibábként remegő célfelirat alatt odaértem a fényes alagút végére. Zsírosdeszka infúzióval aztán visszatértem az élők közé, majd boncasztalra dobtuk G. Csabival, hol adományozott nekem 4,5 percnyi előnyt.
Bár egy leheletnyit túlspilázva éreztem a 102 perces idényzárót, de legalább egy szépítőtalálattal mondhatom a 2011-es évnek, hogy: VÉÉÉGE!

Az utolsó hármas-fogat volt már csak hátra a bajnoki szériában két egymás utáni hétvégén kiporciózva. Első felvonásként visszatértünk egy régi klasszikus homokozóba, a Pirtóra, kihasználva két tarvágás közti pisi szünetet. A felkészülésem a tavalyival ellentétben, már nyomokban tartalmazott felvállalható momentumokat is, így a ROB-hoz hasonlóan az ONEB-en is ráúszni terveztem valamely színű nemesfémre. Az 5 évvel ezelőtti kunfehértói HOB-ot itt két részre fűrészleve kaptuk meg, mind táv, mind homok mennyiséget tekintve, nagyban növelve a túlélési esélyeimet.
A szombati selejtező nap a ráhangolódás jegyében telt, hisz ki kellett pucolnom az agyamból a legutóbbi Andrássy út-Parlament-Alsórakpart algoritmust és helyére kellett installálnom az erdő-irtás-ültetetthomok-törpefenyőbenlaposkúszás sormintát, ami íz világban két különböző élvezeti szintet képvisel. A bemelegítés közben rá kellett jönnöm, hogy a verseny előtti mértéktelen teaszürcsölés nem tartozik a helyes megoldások és a tudatos sportolói előjátékok közé. A természetfilmekben ritkán látni olyan buzgó terület megjelölési performanszot, mint amit én produkáltam a rajt előtti fél négyzetkilométeren. Miután sikeresen megszabadultam a testnedveim jelentékeny részétől színes papírt ragadtam, hogy végre hasznossá tegyem magam:

nagyobb nézetért katt bele
Végül is túlzás lenne azt állítanom, hogy alig bírtam törölgetni a szám szélét az izgalomtól, de egy selejtezőtől ritkán követeli az ember az újabb és újabb vizuális kielégülést. Rendezői hiányosságra egyedül az utalt, hogy a horizontig elnyúló végtelen homokmező egyetlen sarkában sem helyeztek el gyerekjátékokat, pedig én egy vödörrel egy lapáttal és néhány körte- és almaformával szemrevaló Stonehenge maketteket hagytam volna hátra a később érkező alkotói vénával megáldott sporttársaimnak. Persze hiba nélkül azért nem sikerült végigcsinálnom a pályát, mert néhol az utaktól, néhol pedig az alacsony fenyőben törpejárástól való beteges félelmemben húztam extrém deviáns íveket a pontok között, de ez még belefért. Tempót tekintve nem törekedtem pulzus rekordra, így egy idealizált selejtezős energiafröccsel ismét elcsíptem a csoportelsőséget. A másik oldalon is minden az előre megírt forgatókönyvnek megfelelően alakult, így én lettem a beékelődött löncshús a másnapi JóGa-K.O. Ádám extra szendvicsben. Bár levezetés közben Ádám már másképp vázolta a sztorit és tompítva az engem ért porig égető beszólást végül is a kategória utolsó befutója címet ajánlotta fel nekem, még a Himnusz felzendülése előtt. Mivel a baj nem jár egyedül, a verbális ostorcsapások után a jelmezből kibújás közben észrevettem egy velem koketálló tüskét a bal térdemben, ami gyors eltávolítása ellenére már elvégezte feladatát. Estére a klotyó ajtajáig is csak hason kúszva bírtam elmenni magam után húzva tehetetlen altestemet.
Reggelre alig enyhült a bénulásom, és éreztem, hogy egyre több virtuális bélsár gyülekezik abban a bizonyos palacsintában. A magyaros vajkrémtől a cseppfolyósított nukleáris hulladékig minden létező híg anyaggal bekentem a gyulladt térdemet, bár a fájdalom állítólag csak a fejben létezik, lehet, hogy a homlokomra kellett volna kenni mindent. Végül felszívtam egy korong Cataflamot, hogy a jótékonyan hűsítő eszkimó-hibernáló időjárással együtt visszahozzanak az élők közé. Ha a ritmikus sportgimnasztika talajgyakorlatára nem is, de egy épkézláb bemelegítésre már alkalmasnak mutatkozott a bal csülköm is, úgyhogy visszatért a remény. Jöhetett a 20km-es döntő!

nagyobb nézetért katt bele
Bár a Quasimodo mozgáskultúrát sikerült orvosolni, azért nem bántam volna, ha az első körnek egy gigantikus csúzliból kilőve vághattam volna neki, amit négy Fekete Laci feszít hátra. De hát nem lehet mindent. Az első 14 pont minőségbeli javulást hozott az előző naphoz viszonyítva, igazi jutalomfalatokat élvezhettünk, meg-meg nyaldosva mind a 10 ujjunkat. A gagyi tempóval+hiba mentes tájékozódással a 13-ig még vezető pozícióért licitáltam Ádámmal és be is kékült az összidőm, de minden csoda 3 napig tart, az enyém ráadásul csak 26 percig, így tiszavirág életű vezető pozícióm elillant az éterbe. 18 darab kevésbé agyserkentő átmenet következett, én pedig defektes lábbal billegve teljesen kiszolgáltatottá váltam a mögöttem portyázó Ádámnak. Aztán a 22-es pontról kijövet rideg érzés kerített hatalmába, mint mikor a horrorfilmben hirtelen megáll a dramaturg zenei aláfestés és egy pillanatnyi néma csönd után elkezdődik a láncfűrészes szeletelés. Anélkül, hogy láttam-hallottam volna valamit visszanéztem és megjelent a piros-kék ruhás rém Ádámnak öltözve. Sajnos az idő közben kielőzött Gábort nem húzta magával, így ő kimaradt a közös játszóházból. Ekkor már a jobb combom maga volt egy magozatlan görögdinnye, úgy széjjel durrant már az 1 órája tartó aránytalan ránehezedéstől. Még közel egy átmenetet futottam Ádám előtt, majd végérvényesen kapituláltam. A vonóhorgáról szép lassan lecsúsztak az ujjaim a 27-esnél még fel-fel tűnt, de a 28-asnál már csak azért láttam, mert a rendezők megkegyelmeztek egy szembefutósdival. Miközben az átfutón szürcsöltem a jégtáblák alatt megbúvó szörpöt a fülemet megcsapta egy elsőre hihetetlen információs szilánk, miszerint a karámban látható közönséges döglött lajhár (Folivora Bradypodidae) a második helyen áll. Repült is a pohár a világűrbe, inaltam tovább a kiskörre, hátha marad még érem ebből a végére. Jött még 3 borókás pont is az íze kedvéért, ahol ismét jó kedélyű kisgyermekké változtam, kár hogy hamar véget érte, pedig egy 3 hurkos pillangóra még kikacsintottam volna benne, de fontosabb, hogy az utolsó nagy mezei futás végét átvészeljem a parkoló autókon keresztül, vigyázva, hogy orrnyergen ne vágjanak egy kicsapódó ajtóval. Végül sikerült megtartanom a 2. helyet a célvonalig is, aminek azért tudtam örülni, a bal defektem generálta irreális időhátránynak már kevésbé, amiért meg is kaptam az mtfsz portál, úgynevezett "hírei" között a kellően ledegradáló jellemzést. Így az ezüstérem (ami az elmúlt 9 évben a legjobb ONEB helyezésem) meglehetősen savanykás száj ízt hagyott maga után. Kár érte, ennél jóval több volt bennem.

Sok időm nem volt átható depresszióba esni, mert máris újabb, individualitásban retardált bajnokságok következtek. Nyári sztárigazolásunk és a házigazda fél-szenior csapat versenyből való kimaradása felcsillantotta előttünk a reményt, hogy a Magyar Optika Művek első ízben szerezzen érmet a 4fős formációjú felnőtt csapat bajnokságon. Szerencsére az idei formájába négy különböző hosszúságú pályát kellett felosztanunk négy között, és bár ebből nekem sok előnyöm nem származott, annyi mindenképp, hogy a kevésbé edzett csapattársaimat nem kellett végignéznem, amint közel két óra elteltével élettelenül gördülnek le a hegyoldalon. Mondjuk Szakit megnéztem volna, de emiatt azért nem leszek kalocsai. 14,6km/740m szinttel fémjelzett menü elfogyasztása lett az én feladatom, amit kifejezetten vártam. Képzelem, hogy a tiroli Alpokra finoman hangolt K.O. Ádámnak micsoda terülj-terülj asztalkám lebegett a lelki szemei előtt. A verseny előtti 3 napban letudott malenkij robot némiképp lefárasztott, így távolról sem kipihenten vetettem bele magam a hegyek feneketlen majszolásába, de gondoltam majd úgyis kilazulok.

nagyobb nézetért katt bele
Kilazulás helyett a 6os felé tartva elbotlottam, és hiába eveztem a levegőben két kézzel, hogy elkerüljem terméskövek mezején való landolást, nem sikerült. A már megszokott bal térdkalácsom repedt ketté, meg annak a dobhártyája aki a közelben lézengett. Mázlimra nem volt végzetes, pár száz méter múlva már nem is zavart. Aztán a 8as előtt nem sokkal megindult a csúcshódítás. Egy huzamban 12 főszintvonal. Sóhajtottam egyet, barátságosan hozzásimultam a hegyoldalhoz és kerestem a kapaszkodókat. Néha-néha felnézve attól féltem, nehogy egyszer csak beverjem a kobakom egy színesre festett kőbe 1014-es felirattal, vagy egy bakancsos csehszlovák ősemberbe, aki rám üvölt egy "pasová kontrolá"-t. A 13-as utáni kiskör üdítően telt, a 19-esnél előtörtek belőlem a Lindenberg Kázmillás lappangó betegesen aberrált hajlamok, miután azt a pontot kétszer is megfogtam, mert már 1,5 perce nem láttam bóját. Letudva ezt a kiskört, máris jött a következő finomság, a mákkal és medvecukorral teleszórt hegy megkerülése. Önfeledten szaladtam le a 19-esről, majd hirtelen lendületből jobb lábbal (csakhogy ő se maradjon ki a jóból) egy hegyes kőre léptem. Azonnal felrebbent minden madár a Mátrából és a legközelebbi űrszonda is a Gyöngyöstarjáni hangrobbanásra koncentrált. Gyalog Zoli földbegyökerezett lábakkal nézett vissza a zajforrásra. Egy pár mp-es statikus halálhörgés, majd könnycseppjeimet eltűntetve iparkodtam tovább. A 23-astől jött a down-hill rész. De sajnos nem csak ő... megmoccant az alfelem is, ami végül a 24-25 között tomboló vulkánként tört ki belőlem egy fa mögött guggolva. Csak remélni tudtam, hogy nem látott meg senki, végtelenül rosszul esne, ha miattam állna meg egy gyermek a fejlődésben. A 31-es felé nyargalva feltűnt előttem egy hallucináció, Tóth Ata személyében! (90-es években tájfutott utoljára komolyabban, fél évtizede nem láttam versenyen) Gondoltam, most vagy a fájdalomtól kerültem delíriumos állapotba, vagy a nagy rohanásban átszaladtam egy időkapun, mondjuk a két Foresz között. De egyik sem, Ata ott haladt (szerintem nem futott) és ismét a Töris csapatért, mint később kiderül nem túl sok sikerrel. Mindenesetre érdekes jelenség volt. A rövidke befutót igyekeztem megnyomni, de olyan göröngyösnek bizonyult, hogy kis híján a büfésátorig csúsztam a hátamon, arccal lefelé. 93,5 perces időmmel túlságosan elégedett nem voltam, de aznap ennyit tudtam kifacsarni magamból. Csapatban végül elhappoltuk a papírforma szerinti bronzérmet, úgyhogy a Pontbegyűjtő után, ismét lépcsőzhettünk egyet a dobogóra!

Záró számként jött az Egyesületi Váltó. Kellett is mint egy falat kenyér. Az előző napi hegyes köre lépésem estére bedurrantotta a jobb talpizmomat, ami minden egyes lépésre szülési fájdalmakat váltott ki belőlem. Vöcsök kegyetlen diktátorként visszautasította minden felmentésemre irányuló kérelmemet, így jöhetett a B terv. Rajtom előtt 3 órával bemelegítésként ismét leküldtem egy Catafalmot, majd a jó díler szerepében tetszelgő H. László 52 éves nyíregyházi lakos felkínálta a megváltást. Névlegesítve: Voltaren 75 tabletta. Ennek bevetését tiltja ugyan genfi egyezmény, mert olyan erős fájdalomcsillapító és nyugtató hatása van, hogy páncélszekrényben kell tartani, mert az illata 100m-es körzeten belül minden élőből narkolepsziás reakciót vált ki. Ha nem is rohamosan, de szép lassan enyhült a fájdalom, és ha még kicsit sántítva is, de rá tudtam lépni a jobb lábamra. Defetista módon némiképp drukkoltam, hogy ne kelljen éremért meccselnem ilyen lábbal, de a DQ-s csapatok gondoskodtak róla, hogy ismét a beleimmel kelljen ugróköteleznem 200as pulzusszámon a hegyikecskét zsibbasztó hegyoldalakon. Illusztris kvartett sorakozott fel a bronzmérkőzésre Lévai Fecó (1,5 perccel előttem)-Kerényi Máté (17mp-cel előttem)-én-Fehérvári Zsolt (2mp-cel utánam) felállásban és sorrendben. És mivel a jóbol sosem elég - mint utólag kiderült - megkaptam a leghosszabb kombinációt végig a külső pontokkal.

nagyobb nézetért katt bele
Máté hamar ellépett, sokkal jobb erőben kezdte meg a mászókát mint én, Zsolti pedig nem tágított mögülem, a 4esre való mellémenésemet kihasználva még elém is került. Aranyeremet megfeszítve nyomtam tovább ahogy a csövön kifért, minden egyes kemény tárgyra való lépéskor nesztelen belső sikollyal, mert ilyenkor a legjobb barátoddá a fájdalom válik. A 6os előtti nagymászásban bevillant Ferenc, amint épp fel-hernyómászik a nyiladékon. Hervasztó látványt nyújtott. De nem sajnálhattam meg, sebzett vadként várta az elkerülhetetlen hátba csapást. A 6ost fogva felvillant Máté is, akinek hibáját kihasználva újra partiba hoztam magam a bronzért. Bár kicsit sikerült ellépnie a lefelében, ahol minden lépés maga volt a mámor, az átfutóig ismét ráfutottam, így jöhetett a mindent eldöntő kiskör. Hamar el is döntött mindent. A következő két ponton is rövidebb kombinációt kapott (odáig ugyanaz volt a pályánk), ami kegyetlenül megpecsételte a sorsom. Végül a 17-esre behibáztam egy nagyobbat ahol elment vagy 40mp, így immáron negyedik alkalommal hoztam be 4. helyre a csapatot. A vesztes meccs ettől függetlenül jó csata volt, kár, hogy nem sikerült jobban kiegyenlíteni az erőviszonyokat. Remélem még sok ilyenben lesz részem.

Örülök, hogy nem maradt több OB hétvége, mert látva a becsapódások haladási irányát valószínű a harmadik és egyben utolsó altáji "végtagomra" is sor került volna, abban meg már igazán nem lett volna köszönet...

(Közérdekű közlemény: a blog csak úgy engedi a hozzászólást, ha épp az adott bejegyzésben tartózkodunk, ennek legmegfelelőbb módja a címre kattintás!)

Egyszer minden jónak vége szakad... és ahogy a blogom mumifikálódásának előrehaladott állapotából is kitűnik, számomra a Sötét OB-s 108 perces vajúdásom után világra hozott bronzom egy hosszabb gyermeki gondtalansággal végigviháncolt színdarab utolsó felvonását jelentette ezt. Majd a függöny legördült, nekem pedig hunyorogva kellett szembenéznem a nappali versenyek lidérces világával. A légúti rendszerem kórházi tatarozása okozta kényszerpihenőm, konfrontálódni látszott az augusztusi VB csapatot áprilisban szelektálni kívánó "szakemberek" szellemi termékével, aminek eredményeként viseletes állapotomban még a pót dugóka-fényező inas fiú/lány szerepét sem sikerült kiharcolnom a nyár végi Bolygó Bajnokságra. Miután már a lepecsételt kódexbe is belevésték az utazó csapatot és gondolataimban is végigkvaterkáztam magammal a Zoltán-dinasztia (Lantos-Hegedűs-Dénes) idején elért sikertörténetemet, úgy döntöttem a Középtávú OB-n lerendezem saját reményfutamomat, hátha valamelyik kiskapun még vár rám a címeres mez, vagy netán hirtelen úgy döntenek ott felül, hogy a 2012-es válogatóval sem szabad az utolsó pillanatig pepecselni. A harmadik helyért vívott vitézi küzdelemben 28mp választott el a "szépítő találattól", és noha a tartalék játékos skalpját az övemre tűzhettem, nagy hőstettként azért túlzás lenne beállítani a dolgot, amit később a tűz körül büszke tekintettel sztorizgathatnék. A 4. helyemmel sajnos pontosan azt a keserű pirulát kaptam, amit megérdemeltem. Kész volt a terített betli.
Ezek után nem maradt más, minthogy kiutaltam magamnak büntetésképp 1 hónap munkatábort a dániai Samsö szigetén, méghozzá eperszedés címszóval fémjelezve, ami a sátortáboron kívüli vegetációt leszámítva leginkább így nézett ki ->

Ha most csontkovács, ortopédus vagy traumatológus valamelyikét üdvözölhetem az olvasók táborában és a kép láttán már a hónuk alatt írnák a receptet, kérem már ne fáradjanak! Már visszaállt a testtartásom az eredeti kérdőjelre. A munkatársak nemzeti összetételét tekintve nem marad majd hiányérzetem a világbajnokság internacionalista impulzusának kiesése miatt. Ha a bronxi fekete románokat leszámítom a legérdekesebb jelenség mind közül a katalán nemzetiségű minőségellenőrünk, Edu volt, akit immár barátomnak mondhatok talán. Bár minden kétséget kizárólag e halmazban ő viszi a pálmát a keresztnevemet leginkább helytelenül kiejtők közül, pedig igazán nem vagyok egy Zmrzlina (csehszlovákul annyit tesz: fagyi). Mikor kiejtésemet igyekezett utánozni akkor elsőre csak a nyelve ficamodott ki, aztán mikor láttam, hogy az erőlködéstől lassan a feje is kibicsaklik leállítottam a színjátékot. Így lettem Istvánból szép lassan "Iz-van". A mássalhangzók ilyetén tömörülésének dekódolását nem programozták belé. A reggeli 5ös kelés, és a 3,5 koronás babkonzerv mértéktelen habzsolásán túl azért a szórakozásnak is jutott idő. Így került sor az utolsó napokban a két munkacsoport közti presztízs focimeccsre, amit gyakorlatilag egy Magyar-litván-spanyol-cseh-angol – Román mérkőzésként kell vizionálni. Nem sokkal a vége előtt bólintott fejesgólomnál önkéntelenül is kirobbant belőlem az elmúlt hetek-hónapok feszültsége és kicsúszott a számon egy: "Ezt Trianonért!" szlogen, ezzel is megkoronázva a diadalt. A kinti 4 hét teljesítménye ezen felül: 840kg eper leszedése, forma hanyatlás lefékezésére, az 1200km2-es sziget közúthálózatának 95%-nyi leintegrálása, az 51 méteres legmagasabb pont többszöri meghódítása, valamint testsúlyom 7,5%-ának elvesztése, ami a könny- és vércsatornáim kiürülésén túl főként a felesleg szekcióból fogyott.
Hazatérve a Kárpátok medencéjébe átvettem a júliusi sztahanovista érdemrend bronz fokozatát és erős töprengésbe süllyedtem, hogy a hónap végére tervezett Szlovák Karszt kupára az olcsó komlónektáron kívül van e értelme elutaznom, hisz az előző 4 hét edzésmennyisége főleg eperbokor búvárkodásban, raklap pakolásban és defektes matracpumpálásban mérhető. Végül külső nyomásra meg lettem győzve, hogy élvezni fogom, és csakis akkor fognak kiröhögni ha már nem hallom. És nekem ennyi bőven elég.
Első nap, ahogy vártam egy maratoni futóiskolára fizettem be magam, mert ezt a terepfutás témakört az alapoktól kellett kezdenem. Sajnos a komposztban gázolás nem adja vissza a kőmezőben való csapás gravírozást, ráadásul az első pontot se fogtam még meg, amikor az egyes zöldben egy anakonda husáng bevitt egy akkora touchét (tusét) a jobb combomba, hogy rögtön térdre ereszkedtem egy imára.
Ja, a térkép ->

(nagyobb nézetért: http://www.flickr.com/photos/33754398@N02/6018998347/sizes/l/in/photostream/ )

(nagyobb nézetért: http://www.flickr.com/photos/33754398@N02/6019548462/sizes/l/in/photostream/ )
A pálya egyébiránt nem volt egy furfangos ördöglakat, bár több helyen kissé tájbringás megoldásokat választottam, ami indokolttá tesz lassan egy Marosffy-elvonó kúrát egy utak nélküli, internettől elzárt edzőtáborban kizárólag sávos, domborzati pályákkal. Ezenfelül mikor a jégbarlang fölött kotortam igyekeztem gyorsabban szedni a lábamat, nehogy egy lentről feltörő jeges fuvallat görcsbe rántsa a vádlijaimat, majd földre hullva az egész testemet egy hátára fordult bogár magatehetetlenségét utánozva. Persze unalomba csak azért nem torkollott a pálya, mert a térképre nem pecsételtek szimbóleumot (egyik nap sem) én pedig nem vagyok sem plakát felület, sem málhás ló, hogy magammal cipeljem azt a szerencsétlen figyelemelterelő papirusztekercset, így gondosan környékeztem meg minden bóját. Na persze az utolsó elrontható pontra elkövettem egy látványos parallel hibát és rossz töbör oldalát pucoltam meg az avartól, de legalább megúsztam egy mértéktelen önbizalom beöntést. A befutó képemmel nem szennyezném a világhálót, de ha mellé tennénk egy, az idei WMOC-n elkapott N80-as célfotót, max. az 5 apró különbség megtalálására írhatnék ki tendert. Végül kb. 2 perc hibával és egy teljesen reális 9 perces hátránnyal, 6. helyen zártam az első napi vetélkedőt, annak biztos tudatában, hogy azért fogok én ennél emlékezetesebb performanszot is a kirakatba helyezni.
Bár talán nem a második napi macskakő-szaggatástól vártam a játékos megfigyelők heves ostromát.

(nagyobb nézetért: http://www.flickr.com/photos/33754398@N02/6019550322/sizes/l/in/photostream/ )
Két útvonal választási malőr elkönyvelését (8asra és 15ösre) leszámítva, egészen emberként értem a célba, persze pálya közben erősen koncentráltam hogy ez most nem fáj, csak kellemesen éget. A 6osnál portyázó darazsak böfögő szünetét rutinosan kihasználva kibekkeltem a célban üzemelő kalcium-injekció standhoz való sorban állást. Az 1 perc hátrány és 7. hely ugyan még mindig nem lábasztja könnybe a szemet, viszont az első napi győztest legalább sikerült behódoltatnom és ezt is értékelnem kell.
A harmadik napi mérkőzésre sikerre korgó gyomorral érkeztem, és szinte ráuszítottam magam a pályára. A rajt pillanatában lüktetett a homlokomon az ér amitől összezizzentek a mókusok fán és a kőmező is rám sikoltott.

(nagyobb nézetért: http://www.flickr.com/photos/33754398@N02/6018999667/sizes/l/in/photostream/ )
Maximális fordulatszámon kezdtem, ahogy tanították, hogy legyen miből lassulni. A korábban oly megvetett M. Danis behatás a 4-es pontra azért meghozta gyümölcsét és csupán 3mp-cel maradtam le a győztes részidőtől, pedig ingerlően letértem a lila dózerről. A 2 perccel előttem rajtoló finn klubszínekben induló junior korú játékost az 5ös ponton láttam meg és 1km-rel később hátba is csaptam, ami kellemes csoportos foglalkozást prognosztizált a pálya hátralévő részére. Aztán a pontfogások előrehaladtával egyre nagyobb ráncot görbítettem szemöldökömmel, mert a kényelmes hátradőlés és vonóhorogba beakasztás helyett inkább én pózoltam a mozdony szerepében. Mint később (nem a pályán) kiderült a finn klub csak álca és csupán francia gyártmányról van szó. Ez persze sok mindent megmagyarázott később. Főket azt, amikor egyszer akkorát borultam előtte a terméskövek mezején, hogy azt hittem csak ipari por- és cseppfelszippantó berendezéssel kaparnak itt össze, ő mint aki jól végezte dolgát kishiján áthajtva a fejemen szivarozva továbbfutott. Tette ezt úgy, hogy előtte én szóltam neki a 14-esen, hogy „hé, itt a pont, még szükségem lesz rád!”. A hálátlan. A végét aztán még megnyomtam ahogy a csövön kifért, aminek eredményeként ilyen csoffadt homelessként értem célba ->

Kb 1,5 perc hibával tudok elszámolni és a (légvonaltáv szerinti) 6:25-ös kilométerátlagommal is már-már az elégedettség érzésféleség kerített volna hatalmába, mikor áramütésként értek, a szpíker szavai: 4. hely. Már-már indultam szögre akasztani a cipőmet és utána magamat is, de aztán végül engem hoztak ki 3.nak 2mp-cel megelőzve a cseh ellenlábasomat. Lukas Bartak 66 perce azért mellbevágott, de végül is a helyismerete ellenére sem lehet mondani, hogy a nemzetközi mezőnyben ő sz*rral gurigázna, ráadásul velem ellentétben VB résztvevő. A második helyezett lengyel pedig friss világbajnok, még ha junior is. Elvégre azt sem jegyre adják.
Az utolsó játéknap következett, méghozzá a nyálelválasztást beindító vadászrajtos szellemben. Hála az előző napi tűrhető futásomnak felkapaszkodtam az 5. helyre, 18mp-re a 4. helytől és további 55mp-re a 3.tól. De még a második hely is csak alig több mint 2 percre volt. Mögöttem egy viszonylag kicsi, ám elégségesnek tűnő 46mp-es szünet. Megnyugtató pottyantás közben átfutottam a szimbólt mielőtt végleg letettem volna, hogy még véletlenül se tegyen lóvá egy sziklafal teteje pont. Ellenfelek felmérése és a kellő bemelegítés után indulhatott a pocokrally!

(nagyobb nézetért: http://www.flickr.com/photos/33754398@N02/6019551908/sizes/l/in/photostream/ )
Bár rólam lehet legkevésbé elmondani, hogy emelkedő fetisiszta lennék, a helyzet komolyságát érezve megnyertem az első átmenetet szinte teljesen ráfutva az előttem kilőtt lengyel sporttársamra. Ami tempó innen jött arra ott és most is csak egyetlen kifejezést tudok használni: abnormális. A kettesre végig úgy éreztem mint aki max 400at fut és már a mogyeszát ingerli az elsavasodás. Ennek következményeként az utolsó métereken úgy rácsodálkoztam a térképre, hogy ellenfelem ezt kihasználva nem törődve a lengyel-magyar évszázados barátságra kilépett az ésszerűség határaiból és állva hagyott. A hármasnál még láttam elmenni, de mikor felérve kidobtam a hágóvasat megjelent balról az addigi harmadik Piják Ondrej. Kicsit összekuszálódott a társaság, ami egyedül nem változott az az én pozícióm. De az új vontatóm legalább emberi tempóban halad, így szorosan mögötte kivárásra játszva ragadok. A 8ason ismét beletúrtunk a sorrendbe, mert míg a tót kollégám túlfutott a sziklafalon, én átesve egy kiálló rücskön egy tripla axel után dobtam egy hasast az avarba, felrepítve minden ott lakó szarvasbogarat a troposzférába. Delíriumos állapotomban magamhoz térve elővillant előttem a közben kielőzött lengyel akivel így némi előnyre szert téve iramodtunk a 9es felé, át a környék ökológiai leigázását éppen művelő irdatlan kökényesén amibe még a legalantasabb baktériumok sem bútoroznának be. Zebramintásra metszett lábunk vérvesztesége megtette a hatását és fátyolos tekintettel rögtön rossz töbörbe merültünk alá. Hamar korrigáltunk, de addig a szlovák bajtársunk ismét elénk került. A soron következő kettes zöldön egymást préselve jutottunk át a tűlevelek szorításán, majd a tisztább részben egymás tekintetéből próbáltuk kitalálni mi lehet a másik terve. A nagy pókerarc versenyben nem vettük észre, hogy már rég nem a pont felé kolbászolunk, úgyhogy elnökletemmel korrigáltunk. A 12esre mászás közben produkált hasra esésem után megkönnyebbülve láttam, hogy nem szakadt le egyetlen végtagom se, viszont valamit elvesztettem... A tájolóm többé nem mutatta az Északot. Pontosabban mutatta, csak már nem nekem, mert a szelencéje valahol ottmaradt flaszteren. Megfeszítve az arcizmomat igazítottam egyet a galléromon és a halántékomnál éreztem a hatlövetűt, így tájoló és szimból nélkül. Így szép megnyerni a párbajt - gondoltam. Közvetlen a 12-es előtt visszavettem és kivártam ki milyen útvonalat választ a 13-asra. A lengyel az aszfalt felé, a szlovák a déli kerülőn. A lassabb de biztosabb lóra tettem, irány a déli kerülő. (Hozzáteszem, a jó megoldás itt valószínűleg a nyíl egyenes lett volna). Maradtunk ketten (a lengyel a rossz útvonalával 45mp hátrányba csúszott hozzánk képest a 13ason). Pechemre a végső kunkorok a töbrösben kacsáztak, és Skulóval ellentétben az én Észak-receptorom nem fejlődött ki. A 13-ast, 14-est fogva egyre inkább az az érzés kerített hatalmába, hogy ellenfelem fárad, fújtatása már túlnőtt az én tüdőzörejemen, ami vagy kiváló színészi teljesítmény, vagy egy nagy lehetőség. A 15ösre menet megpillantottam a hegyen átbukni (a 16os felé) a 2. helyezett lengyel dzsunior világbajnokot, és bár a szlovák már mögém csúszott, ő még túl távol volt ahhoz, hogy közvetlenül támadhassam. Tájoló nélkül nem mertem kockáztatni és minimális előnnyel a 3. helyen haladtam folyamatosan magam mögé nézve, hogy jó e az irányom. A 19-es előtt 100m-rel ütött az óra, megindítottam a rohamot. A pontot már 9mp előnnyel fogtam, majd rádőltem a lejtőre a biztos lenti kerülő taktikájával. Mikor landoltam a mezőn észrevettem, hogy túlságosan lecsúsztam. HOUSTON!! Reméltem, hogy Ondrej barátom lesz olyan ostoba és utánam jön, de nem tette. A réten többször visszanéztem, de nem láttam sehol. Nyomtam ahogy szemem bírta a menetszél bevágását, már csak fel kellett ugrani a pontért és vissza amikor... Kirongyolt az erdőből a szlovák és maga mögött nem sokkal a lengyel is... Jéghideg zuhany és hullamerevség állt be a testemben a legyőzöttek megalázottságával párosulva. Kedvetlenül bezötyögve végül 1,5 perc hátránnyal a 2.tól, 27mp-re a 3.tól és 21re a 4.től a kiindulási pozíciómban, az 5. helyen végeztem.
Na nem mondom, hogy ez a csata néhol nem emelkedett heroikus magasságokba, de ha vele maradok a 19estől még mindig nagyob oddsszal tettem volna magamra egy jó befutóval, de ezúttal a taktikázásban alul maradtam. Bár így is a mezőny első nem VB résztvevője lettem, ami némi szépségtapasz a kudarcban. Talán majd jövőre...

Ondrej, a büszke tót és a leigázott magyar szittya


Nem, nem a mammertől kaptam ki!

(Közérdekű közlemény: a blog mostantól csak úgy engedi a hozzászólást, ha épp az adott bejegyzésben tartózkodunk, ennek legmegfelelőbb módja a címre kattintás!)