Zsebe Isti tájfutó és woodoo blogja

Bár csupán két részt ígértem a VB előtt, egy utolsó utáni alkalommal mégiscsak turkáljunk bele a régi időkbe, hátha meggyőzi a Latolgat-O-n ellenem szavazókat, hogy azért volt idő amikor én is tudtam versenyt nyerni, és talán engem is segít, hogy 6 nap múlva elérjem a célomat a Bolygó bajnokság legrövidebb számában. Mi is illene jobban ehhez, mint a 2003-as Bazinban (mai nevén, tótul: Pezinok) lezajlott Ifi EB sprint, és annak fordulatokban gazdag ám Happy End-del végződő sztorija.
A történet még ott kezdődött, hogy soha életemben nem tudtam Sprint OB-t nyerni (azóta is ez az egyetlen arany hiányzik a kollekcióból), az atyaúristennek nem akart összejönni, valamelyik villámlábú mindig átgyalogolt rajtam évről évre, volt, hogy többen is kedvet kaptak hozzá. Az azévi felkészülésem sem mérhető össze a 2 évvel korábbival, a cseh EB-s időszakkal. Sajnos az atlétikai klubomból (Ferencváros Atlétikai Szakosztály, kérem senki se olvassa össze a rövidítését ) eligazolt az összes klubtársam, így jóformán kimaradt a téli gyorsítás. Persze egyszer Maki (Molnár Tibi) elrángatott egy téli 20km tempóra (78:29), hogy azért mégse felejtse el a szervezetem, amikor elsavasodva az életéért üvölt. Mindezektől függetlenül és a korábbi évek tapasztalataiból nem tudtam elképzelni, hogy az aktuális Ifi EB-n ne tudjak egy érmet se zsákmányolni „kedvenc” északi szomszédunktól. Tulajdonképpen a fent említett hazai sprint deficitem után, nem igazán izgatott ez a szám, inkább a normáltávra gyúrtam, ám az némiképp félresiklott. Mondjuk pozitívumként ott is elmondható, hogy soha nem hoztam még fel 47 helyet a 2-es ponttól... Lényeg a lényeg, az EB előtti 2 hónapban ezeket a terepeket is vakulásig leintegráltuk és ez alól a sprint „terepe” sem volt kivétel, Bazin városka személyében. Annyit lehetett már előtte is tudni, hogy a pálya 2/3-ában a városban fogunk vicsorítani görcsberándult vádlikkal, míg kisebbik részét a helyi parkban. Itt felfedeztük az ominózus tavat, amit már borítékolni lehetett, hogy később a versenyen keresztezni fog az egyik lila dózer. Így merítve a ’97-es Park World Tour-os városligeti tavat keresztül-szelős-futós emlékeimből (persze csak nézőként vigyorogtam, ahogy a sok skandi sztár araszol a keszegék között, hínárral a fejükön) odasunnyogtam, hogy szemügyre vegyem a tó mélységét. Ha jól emlékszem kb. combközép magasságúnak értékeltem, úgyhogy pár távolugró oktatófilmet azért zsebre vágtam biztos, ami biztos. Ahogy ezzel végeztünk, lassan számolhattuk hány stekket találunk. Ha jól emlékszem itt is fél tucatot sikerült bemagolnunk. Azt nem tudom, hogy mi legálisan jártunk e ott, de végül is nincs jelentősége, hisz tudjuk, hogy csak az a csaló akit elkapnak.
2003. június 20-át írunk. Eljött a verseny napja. Jómagam az utolsó blokkban indulhattam, ami olyan szempontból is előnyös volt, hogy jutott időm kitekerni az egyik tölgyfa lombkoronájából és madárfészkeiből a megnyitón beletekeredett magyar zászlót. Erről amúgy nem én tehetek, mert akkora zászlórudat kaptam, hogy csak guggolva mertem a villamossínek és annak felső vezetékei alatt áthaladni. Valami lepukkant iskolába volt a főhadiszállásunk, ahol még a bemelegítés előtt magamba löttyintettem a csehszlovák gyártmányú plasztikbomba után elkeresztelt Semtex energia italt. A karanténban, az iskolai udvaron kaptunk egy bemelegítő térképet, aminek akkora részét lehetett használni, hogy a kosárpalánktól az udvar sarkában lévő kukáig elnavigálhattam, majd onnan vissza a szögletzászlóhoz. Mivel kis repülőt sem lehetett belőle hajtogatni, megszabadultam e műremektől és amint eljött az én időm kotródtam a rajtba. 1 percenként volt rajtolás, ahol megcsodálhattam az utánam induló szovjet játékost... Mint aki most mászott ki a legutóbbi testépítős magazinból. Reménykedtem, hogy majd beragad az egyik kapualjba, ha nem veszi időben észre és nem fordul oldalra, hogy átférjen. Elérkezett az idő, jöttek a csippanások, majd START! Felnyaltam a hibátlanul illeszkedő fóliába dugott térképet, majd bekezdtem egy max. 400-zal. (Feltétlenül meg kell jegyeznem, hogy az útvonalat most rajzoltam be, így nem garancia, hogy így is történtek a dolgok, de a lényegesek többé kevésbé fedik a valóságot)

Az első három pont egy ugyan azon háztömb környékén játszódott, így ezúttal is lekoptattuk a házak sarkait a vállunkkal, majd a 4-esre menet jött egy hosszabb kifutás, nulla gondolkodással fűszerezve. Eközben néztem az 5. átmenetet, át a fél városon, de csak nem akart bevillanni a helyes megoldás. Ez odáig fajult, hogy a 4-es pont után elindultam visszafelé, hogy délről (16-os pont felől) kerülöm a belvárost, majd hirtelen satufék! Megtaláltam a legrövidebbet, úgyhogy hátra arc, és nyomtam, a hajam majd leesett. Nem tudom, hogy ezzel vesztettem e, de a végeredmény tükrében, ez a dolog hidegen hagy. A 10-es pontig gyakorlatilag evett az unalom, csak savasodtam, ahogy kell, majd jött a várva várt, előre megjósolt tavon át jelenet. El is indultam gazella léptekkel, és már vártam az arcomba csapódó pisztrángok farok csapásait, ám az utolsó pillanatban inamba szállt a bátorság, és inkább kerültem. Azóta is bánom, hogy nem vállaltam be. A 11-est jól ismertem, hisz előtte, ezzel a stekkel is fotózkodtam, majd a gyávaságom megaláztatottságával kikotródtam a parkból, és mérgelődve próbáltam kifacsarni magamból mindent az utolsó átmenetekben, aminek megoldása szintén nem torkollott migrénes fejfájásba. A befutóponton, pont utolértem az előttem rajtolt fritzet, majd az „L” alakú befutóban, egy könnyed mozdulattal fémkordonokhoz lapítottam, hogy be tudjam venni a kanyart. Az órámra nézve láttam, hogy fél perccel gyengébbet mentem, mint Ádám, úgyhogy eleresztettem az éterbe, egy nyomdafestéket nem tűrő mondatot, amitől majd kiesett a szpíker kezéből a mikrofon. És ez még nem lett volna elég, besz*rt az SI rendszer, illetve a fotocellás rendszer, így semmi infót nem tudtam hanyadik vagyok, csak vártunk és vártunk. Közben Ádám felvilágosított, hogy ugyan neki sincs SI papírja, de lehet, hogy DQ-s, mert az egyik pontra nem emlékszik. Aztán mikor valahogy megszülték az eredményeket, egyszerre felolvasták őket a hangosba, papírról. Persze az F18-at hagyták utoljára, úgyhogy pár ökölharapást még véstem a kezembe. Majd jött a miénk. Nyertem!! Csabi 2., 2,4mp hátránnyal! Egyébként látva, hogy milyen futós pálya volt, nem lehet csodálkozni, hogy ilyen szoros lett a meccs, a 6. is csak 10,2mp-et kapott, a 20. is csak 46-ot. Ádám baljóslata beigazolódott.. egy teljesen banális hibát vétett, kihagyta a 13-as pontot, aminek megfogásával is biztos lett volna a győzelme. Azt hiszem örökre beírtuk volna magunkat a tájfutó-történelembe, ha csak magyarok lettünk volna dobogón! De persze nincs olyan, hogy ha... Ha szerencsével is, de meglett életem második EB aranya. Ezzel méltó módon zárhattam le ifi pályafutásomat. Remélem egy hét múlva hasonló elégedettséggel tudom majd lezárni a felnőtt időszak egy szakaszát. Drukkoljatok!