Zsebe Isti tájfutó és woodoo blogja

Pihenőidőszak ide vagy oda, a hétvégén ismét elmentem tájékozódási futni. A BTFSZ támogatását élvezve, adta magát, hogy illik elindulnom a Budapesti Középtávú Bajnokságon, ami többek közt magába foglalta - halmozva az élvezeteket - a kíméletlen diétára fogott (40 helyett, csak 20 ponttal megáldott) Lindenberg Kázmilla ev.-t is. Ez a fajta spórolás, avagy ahogy mostanában mondják: „megszorító csomag” majdnem csúfos visszamondást eredményezett, ám végül győzött a terep iránti kíváncsiság. Pontosabban az a logisztikai és grafikai gyurmalék, amivel ekkora területre bepasszíroznak egy 4,5km-es pályát.
Az a típusú visszafogott (sport)életmód, amiben mostanában vegetálok, a rajtba menet azonnal kiütközött azon, hogy a Toi-toi műanyag koporsóját lakatoltam inkább magamra, az általam preferált természet lágy öle helyett. De ezt inkább bújtassuk a tudatos természetmegőrzés köntösébe. Lényeg a lényeg, kicsoszogtam a rajtba és igyekeztem elmúlatni az időt, valami alibi bemelegítéssel. Aztán közvetlen a rajt helye igencsak meglepett, főleg, hogy törpejárásban lehetett csak megközelíteni az első kordont olyannyira benőtte a rekettyés az ösvényt. Fejpántom nem lévén már spriccelt a homlokomból a verejték az izgalomtól, majd a térképet felnyalva kezdődhetett a pocokrally ->

Egy emberöltővel később rá is bukkantam a háromszögre a térkép csücskében, úgyhogy belenyaltam az első feladatba. Mikor felbaktattam a hegytetőre láttam, hogy a fekete „x” egy pad lesz a fehér erdőben, de mikor beértem egy maroknyi közé, kislányos zavaromban benéztem még kettő másik alá, mire végre megláttam az enyémet bójástul. Hállelúja, iszkiri tovább. Na de merre? Az ilyen terepeken az embert inkább csak az ösztöne irányítja, és drasztikusan lecsökken a látótere azokra a menekülési útvonalakra, ahol minden végtagját egyben tartva átevickélhet a következő tisztább részbe. Nos itt csak annyi történt hogy az 1-es alatti meteor-becsapódás helyszínét kikerültem amerre vitt a lábam, majd a másik bányának a szélén felvezető úton magamat lapjával oldalra elfordítva - nehogy a szúrós bokrok csontig letépjék bőrt a testemről – felosontam az elágazásig, majd betuszkoltam magam a dzsungelbe egy kis kunkorral meghintve egészen a kettesig. A látvány a régi időket idézte, mikor a János-hegyen tanultuk a sportág alapjait: látótávolság nulla, egy térkép nézés = egy teniszütőnyi pókháló tulajdonostul az arcba, ennek láncreakciójaként fátyolos tekintettel bődületes zakózás, borda vagy medencecsont töréssel (tetszés szerint, általában hangulatfüggő) megspékelve. Ebből kifolyólag nem voltam képes valami nagy tempóra felpörgetni magam, inkább csak toltam magam előtt a bozótot, ahogy épp bírtam. Tudtam, hogy itt az lesz a nyerő, aki megússza nagyobb kotrás nélkül, úgyhogy igyekeztem a jó irányokat megtalálni, ami ment is több kevesebb sikerrel. A hármasra sem találtam oda egyből, még körön belül is képes voltam hibázni, de innen a 13-as pontig gyakorlatilag minden úgy jött, ahogy kellett. Miután ezt is megtaláltam egy esztétikus ívelés után, jött némi képzavar. Kb. 10mp-ig tartott mire kibogoztam, hogy melyik ponton vagyok és tulajdonképpen mi is történik körülöttem. A 16-os volt az utolsó rizikós pont, és hiányos önismeretemet mi sem igazolta jobban, minthogy vakmerően bevágtam a bozótba, kerülés helyett, imádkozva, hogy a pont utáni keskeny nyiladékszerűség megfog, ha túl megyek rajta. Aztán ahogy gyűlt a szájpadlásomban a pókháló gombolyag, úgy fogyott az elszántságom is, majd megszólalt bennem a néma riasztó és behúztam satuféket. Elkezdtem lefele totyakodni, majd hirtelen megláttam a tereptárgyat, úgyhogy kipipálhattam ezt a vakrepülést is. A 18-as 200m-es átmenete elég volt, hogy kétszer ráessek a VB-n széjjelhasított tenyeremre, amitől úgy felkiabáltam a világűrbe, hogy a környék tűzrakó helyeiről idénre biztosan elűztem a turistákat. Az utolsó két pontot megfogva diszkréten besurrantam a célba, több kisebb hibával ugyan, de nagy betli nélkül, ami itt kulcsfontosságú volt. Percekkel később már nem lehetett elodázni a dolgot, elnyertem a rettenthetetlen Bp. középtávú bajnoka címet. Ollé!