Egyszer volt, hol nem volt... 2. rész: (P)Orosz közjáték - Ifi EB 2000
Sunday, 4. January 2009, 17:39:10
Minden fiatal tájfutó, ahogy cseperedik előbb-utóbb, benne találja magát, ebben az IFI EB őrületben. Mert ugye a hazai versenyeken nem nehéz jó eredményeket elérni, és ahogy a mohó emberrel lenni szokott a sikerélmény, csak elégedetlenséget és sikeréhséget szül. Ezzel én sem voltam másképp. 1999-ben 3 évnyi feszült várakozás után, megnyertem az első hazai OB-mat váltóban, majd ugyanazon év őszén a már egyéniben is sikerült ugyanez. 
Ez volt az első év, hogy komoly szándékkal a határokon túlra kacsintgattam, de a ’99-es EB váltogató versenyeken még kudarcot vallottam. Ekkor 14 évesen persze még nem számított ez akkora érvágásnak, hisz az Ifjúsági EB-n is a 16-os a legfiatalabb kategória, de ez a kudarc csak olaj volt a tűzre és a következő alapozáson még inkább beleerősítettem. 2000-et írunk, a cél most már a tényleges kijutás, más lehetőség szóba sem jöhetett. Az első válogató versenyek vegyes eredményei után megszilárdulni látszott a helyem a csapatban és végül az utolsó szelektáló versenyt, ami egyben Rövidtávú OB volt (mai nevén Középtávú OB) sikeresen megnyertem, ezzel a második utazó ember lettem a Szűcs Levi, Pelyhe Dani, Gyulai Peti trióban (velem együtt kvartettben). Az izgalmak elültével, egy héttel később már indult is a busz Oroszországba, illetve annak exklávéjába (olyan terület, amelynek nem áll fenn területi folytonossága az anyaországgal) a Kalinyingrádi tartományba, a Svetlogorsk nevű (Balti)tenger parti településre.
(Aki esetleg most autó- vagy földrajz atlasz után kapkodnak, annak segítek egy kicsit: Ez a terület annak a volt Kelet-Porosz tartománynak egy része, amely a 20. század közepéig Németország szerves részét képezte, amíg 1945-ben a szovjet Vörös-hadsereg el nem foglalta, majd a Szovjetunió felbomlásakor az Orosz föderációhoz nem csatolták)
Ugye fiatalon ez szó, hogy Oroszország, csak egy fogalom, amit innen-onnan hall az ember és valami rossznak vagy legalábbis egy misztikusan kellemetlenebb országnak fogja fel, mint amiben él. Ezen az illúzión jót nevet az ember mind addig, amíg ez valósággá nem válik.
Ahogy közeledtünk a Lengyel-Orosz határhoz, egyre kíváncsiabbak lettünk, mi is vár ránk… és aztán eljött. (Amit most leírok, az a szín tiszta valóság, ahogy azt akkor láttuk.) Feltűnt a horizonton az objektum (a határátkelőhely), majd a terület felett sötét gomolygó felhők gyülekeztek.
Néhány méterrel a tényleges határ előtt elfogyott az aszfalt és kavicsos földúton gurult tovább a buszunk egészen a szögesdrótig, amit az útlevél ellenőrzést követően el is húztak, hogy beléphessünk a birodalmukba. Az út melletti falvak romosak és lepusztultak voltak méteres fűvel körbevéve, mintha a háború óta senki sem törődött volna a hellyel. Majd Kalinyingrádba érve az izgalmak fokozódtak: Néhány ép ház kivételével, amikről tucat-számra lógtak az antennák (gondolom, hogy a Moszkvai m1 is tisztán jöhessen) csak düledező falú szocreál paneleket láttunk. Kicsit beljebb érve az egyik helyi fiatalember győzködte a villamossínen fekvő barátját (hogy miről persze nem tudom), majd eztán egy nagyobb épület lukacsos kerítésén lógtak matrózegyenruhában a helyi növendékek, némelyik kezében gyanús átlátszó üveg. 
Az utolsó dolog, amire tisztán emlékszem az az öblön áthaladva egy tengeralattjáró volt (gondolom a Kurszk, vagy a Vörös Október), aminek kilátszott a teteje a vízből. Kiérve a kísértetvárosból lassan elértük végső úti célunkat Svetlogorskot, ahová már meg is érkezett a vihar. A versenyközpontnak szánt hotelt viszonylag hamar megtaláltuk, ami kívülről egy borzalmasan lepusztult épület volt, belülről, viszont mintha 50 évet ugrottunk volna előre az időben, csilli-villi, minden pompa. Jó, mondjuk a liftet egy próbálkozásból, rögtön elsőre sikerült is elrontanunk Gyulai Petivel. 
Innentől jött a káosz. Az eredetileg hotelszobai szállásunk helyett átirányítottak bennünket egy Youth Hostelbe, ahol minket, fiúkat egy denevérekkel megspékelt padlástéri szobában helyeztek el. Hatunkhoz mérten, kaptunk két ágyat meg néhány penészes szivacsot. De fiatalok voltunk és bohók, úgyhogy a szörnyülködés helyett gyorsan lenulláztunk két párnát egy villámcsatában. Szerencsére Páhy Tibi bácsi szövetségi kapitányunk (aki számomra egy végletekig tisztelt idős szakember) nem tudta ezt meg, amúgy sem hiányzott neki túl sok az idegösszeroppanáshoz, hogy nem tudta nekünk azokat a körülményeket biztosítani, amiket szeretett volna. Másnap még a sprintszám előtt terepbemutatóztunk egyet. A térképet próbáltuk megfejteni, de szerencsétlen csak valami összedobott firkálmány volt, a növényzet csak ott stimmelt, ahol volt elég képzelő erőnk és fantáziánk. Átkocogtunk egy vasúti pályán (aminek a folytatása a lenti térképen is látszik) ahol találkoztunk a helyi HÉV-vel. Látványnak nem volt utolsó az a Dosztojevszkij regényekből előugró kilométerekről zajongó 40 éves pöfékelő szerelvény. Majd már csak mókából Pelyhe Danival bemásztunk mindenhová, ahol csak lyukas volt a kerítés. Így találtunk rá arra az óvodára, ahol a méteres giz-gazban megbújt pár rozsdás dodzsem, egy félig letörött libikóka és persze az egészre koronaként a játék-atombomba. 
A jellemezhetetlen tengerparton könyékig állt a szemét és hát a vízben sem volt sokkal rózsásabb a helyzet. A sprint számot gyorsan letudtuk, egy a körülményekhez képest igényes parkban, ahol persze voltak furcsaságok, de ezen már igazán nem lepődhettünk meg. Itt a legjobb eredményként megjegyezhetjük Csiszár Adri 4. és Pelyhe Dani 8. helyét. Jómagam a 18. helyre voltam aznap érdemes, de ez csak amolyan játék volt (számomra), akkoriban ezt a sprint/park számot mélyen lenéztem és a közvélemény sem vette igazán komolyan.
Másnap eljött a vár várt egyéni szám. Az ízetlen tea és zöldes színű túrós sztrapacska reggeli után készen álltam, hogy életem első EB-jén megfussam azt, amire képes vagyok. Becsületes bemelegítést követően nekivágtam a rengetegnek. A pálya és terep első ránézésre olyan volt, mint amire a terepbemutató után számítottam. Az első (gödör) pontnak picit alácsúsztam, majd korrigálva odaértem a bójához, ahol szembetalálkoztam (az amúgy minden ponton őrködő) részeg orosz katonával, aki feltétlen ingert érzett ahhoz, hogy mindenkivel kezet fogjon. Higiéniai szabályokra mit sem figyelve gyorsan engedelmeskedtem mielőtt lelő az elvtárs, majd dugás után futottam (de inkább menekültem) a következő pontra ahol… Nem hittem a szememnek. Beugrottam a gödörbe de az állványon nem volt doboz! Rövid körültekintést követően azért megláttam… a földön alvó orosz katona kezében!!
Ezen dolgok azonban ekkor már nem tudtak kizökkenteni a kerékvágásból, így villámgyorsan dugtam (szigorúan egyet, nehogy felébredjen az öreg), és iszkiri tovább. Nem történ semmi érdekes egészen a hetes pontig, ahol dugás után párszáz méterrel égett az erdő!! Na jó, csak parázslott, de azért nem mindennap tájfut az ember ilyen körülmények között. A 8-as messze volt, először le akartam menni a vizenyős területre, hogy ott majd nem kell a gazt túrnom, ám ez egy komplett tó volt, így ez a terv füstbe ment. 
Továbbhaladva szembe találkoztam Valler Ferivel (18ban indult), akivel letudtuk a rutinkérdésnek számító „melyik pontra mész (hányas kódú)?” jelenetet. Miután kiderült, hogy tök másra jó szerencsét kívánva egymásnak elváltunk, mint később kiderült 100 méterre volt az övé az enyémtől, de hogy ő miért jött szembe… Na végül is mindegy… 
A pontra egy picit ugyan fölémentem, de hamar korrigáltam, mivel a tisztáson a katonák tüzet raktak, és vígan énekelték az orosz melódiákat. Később fényre derült, hogy a nóta mellett a pont kódjának az ordibálására is jutott energiájuk, előnyben részesítve az oroszok mellett a volt szovjet tagállamok versenyzőit is, akik beszélték a nyelvet. A 9-esre sajnos beraktam egy két perces hibát, de örültem, hogy legalább nem fulladtam bele előtte a völgyben a szennyvízszagú mocsárba. A 11-es átfutó volt és egyben frissítő is, ahol ittam a vízből. Vesztemre…
Mire a sínhez értem (ahol jól körülnéztem jön e a gőzös) már úgy csikart a hasam, hogy majd’ besz*rtam, de kaki szünetre papírhiány miatt nem nyílt lehetőség. A 14-esre még kotortam egy nagyot, de utána a maradék 9 pont nagyjából rendben jött. Végül a 17. helyen zártam 13 perc hátránnyal kb. 6 perc hibával. Picit csalódott voltam, de akkoriban ez volt a reális. A győztes az, azóta felnőtt világbajnok Matthias Merz lett, akit akkor kereszteltünk el Daniékkal „a király”-nak (bocs Elvis!). A csapatból (F16-os) Levi 10. lett, Dani, pedig 24. ha jól emlékszem, habár neki egy helyen még a dugókáját is volt ideje elhagyni, majd megtalálni. 
Este a banketten még kitettünk magunkért, talán jobban is, mint kellett volna. A másnapi váltó ugyanezen a terepen volt, csak a másik irányba kezdtük a pályát. Az egész verseny komolyságát jól példázza, hogy Dani annyira „fáradt” volt az előző napi bankett után, hogy elfelejtette törölni majd ellenőrizni a dugókáját, ám ennek ellenére értékelhetőként tették ki, mint első futót (3. helyen jött), úgy hogy több helyen még csak szúrni sem szúrt, csak legyintve továbbszaladt. 
Nekem egy darabig jól ment és felmásztam a mezőny elejére, de sajna csináltam egy buta hibát, ami után visszacsúsztunk a 6. helyre. 
Végül ez is lett a végső eredményünk. Amit aztán töröltek! De ne tessék megijedni, nem csak a miénket. Az egész váltóversenyt kióvták a nyugatiak, akiknél elszakadt a cérna, mikor mind a négy kategóriában orosz győzelem született. A csalás mértékét itt már nem lehetett ép ésszel felfogni, de ez már csak a hab volt a tortán. Végső soron, mérsékelt eredményekkel és elégedettséggel indultunk haza, amit már csak azzal dobtunk fel egy kicsit, hogy Danit majdnem otthagytuk egy szál atléta alsóban, az országban. Még a busz indulása előtt elment megkeresni az előző este elhagyott óráját, és a lelkemre kötötte, hogy nélküle ne induljon el a busz! Hogy ne csavarjam tovább a sztorit tény, hogy elfelejtettem szólni Tibi bának és még el is aludtam. Eztán arra ébredtem, hogy már döcög a busz az országúton, és egy félőrült sprintel szembe a járművel. Na ez volt Dani! Kicsit leszidták, de végül is a lényeg, hogy nem maradt ott, nem igaz? 
Hát így történt életem első IFI EB-je. Kicsit fordulatos volt ugyan, de legalább tapasztalatot gyűjtöttünk… a versenyről is…
Ez volt az első év, hogy komoly szándékkal a határokon túlra kacsintgattam, de a ’99-es EB váltogató versenyeken még kudarcot vallottam. Ekkor 14 évesen persze még nem számított ez akkora érvágásnak, hisz az Ifjúsági EB-n is a 16-os a legfiatalabb kategória, de ez a kudarc csak olaj volt a tűzre és a következő alapozáson még inkább beleerősítettem. 2000-et írunk, a cél most már a tényleges kijutás, más lehetőség szóba sem jöhetett. Az első válogató versenyek vegyes eredményei után megszilárdulni látszott a helyem a csapatban és végül az utolsó szelektáló versenyt, ami egyben Rövidtávú OB volt (mai nevén Középtávú OB) sikeresen megnyertem, ezzel a második utazó ember lettem a Szűcs Levi, Pelyhe Dani, Gyulai Peti trióban (velem együtt kvartettben). Az izgalmak elültével, egy héttel később már indult is a busz Oroszországba, illetve annak exklávéjába (olyan terület, amelynek nem áll fenn területi folytonossága az anyaországgal) a Kalinyingrádi tartományba, a Svetlogorsk nevű (Balti)tenger parti településre. (Aki esetleg most autó- vagy földrajz atlasz után kapkodnak, annak segítek egy kicsit: Ez a terület annak a volt Kelet-Porosz tartománynak egy része, amely a 20. század közepéig Németország szerves részét képezte, amíg 1945-ben a szovjet Vörös-hadsereg el nem foglalta, majd a Szovjetunió felbomlásakor az Orosz föderációhoz nem csatolták)
Ugye fiatalon ez szó, hogy Oroszország, csak egy fogalom, amit innen-onnan hall az ember és valami rossznak vagy legalábbis egy misztikusan kellemetlenebb országnak fogja fel, mint amiben él. Ezen az illúzión jót nevet az ember mind addig, amíg ez valósággá nem válik.
Ahogy közeledtünk a Lengyel-Orosz határhoz, egyre kíváncsiabbak lettünk, mi is vár ránk… és aztán eljött. (Amit most leírok, az a szín tiszta valóság, ahogy azt akkor láttuk.) Feltűnt a horizonton az objektum (a határátkelőhely), majd a terület felett sötét gomolygó felhők gyülekeztek.
Néhány méterrel a tényleges határ előtt elfogyott az aszfalt és kavicsos földúton gurult tovább a buszunk egészen a szögesdrótig, amit az útlevél ellenőrzést követően el is húztak, hogy beléphessünk a birodalmukba. Az út melletti falvak romosak és lepusztultak voltak méteres fűvel körbevéve, mintha a háború óta senki sem törődött volna a hellyel. Majd Kalinyingrádba érve az izgalmak fokozódtak: Néhány ép ház kivételével, amikről tucat-számra lógtak az antennák (gondolom, hogy a Moszkvai m1 is tisztán jöhessen) csak düledező falú szocreál paneleket láttunk. Kicsit beljebb érve az egyik helyi fiatalember győzködte a villamossínen fekvő barátját (hogy miről persze nem tudom), majd eztán egy nagyobb épület lukacsos kerítésén lógtak matrózegyenruhában a helyi növendékek, némelyik kezében gyanús átlátszó üveg. Az utolsó dolog, amire tisztán emlékszem az az öblön áthaladva egy tengeralattjáró volt (gondolom a Kurszk, vagy a Vörös Október), aminek kilátszott a teteje a vízből. Kiérve a kísértetvárosból lassan elértük végső úti célunkat Svetlogorskot, ahová már meg is érkezett a vihar. A versenyközpontnak szánt hotelt viszonylag hamar megtaláltuk, ami kívülről egy borzalmasan lepusztult épület volt, belülről, viszont mintha 50 évet ugrottunk volna előre az időben, csilli-villi, minden pompa. Jó, mondjuk a liftet egy próbálkozásból, rögtön elsőre sikerült is elrontanunk Gyulai Petivel. Innentől jött a káosz. Az eredetileg hotelszobai szállásunk helyett átirányítottak bennünket egy Youth Hostelbe, ahol minket, fiúkat egy denevérekkel megspékelt padlástéri szobában helyeztek el. Hatunkhoz mérten, kaptunk két ágyat meg néhány penészes szivacsot. De fiatalok voltunk és bohók, úgyhogy a szörnyülködés helyett gyorsan lenulláztunk két párnát egy villámcsatában. Szerencsére Páhy Tibi bácsi szövetségi kapitányunk (aki számomra egy végletekig tisztelt idős szakember) nem tudta ezt meg, amúgy sem hiányzott neki túl sok az idegösszeroppanáshoz, hogy nem tudta nekünk azokat a körülményeket biztosítani, amiket szeretett volna. Másnap még a sprintszám előtt terepbemutatóztunk egyet. A térképet próbáltuk megfejteni, de szerencsétlen csak valami összedobott firkálmány volt, a növényzet csak ott stimmelt, ahol volt elég képzelő erőnk és fantáziánk. Átkocogtunk egy vasúti pályán (aminek a folytatása a lenti térképen is látszik) ahol találkoztunk a helyi HÉV-vel. Látványnak nem volt utolsó az a Dosztojevszkij regényekből előugró kilométerekről zajongó 40 éves pöfékelő szerelvény. Majd már csak mókából Pelyhe Danival bemásztunk mindenhová, ahol csak lyukas volt a kerítés. Így találtunk rá arra az óvodára, ahol a méteres giz-gazban megbújt pár rozsdás dodzsem, egy félig letörött libikóka és persze az egészre koronaként a játék-atombomba. A jellemezhetetlen tengerparton könyékig állt a szemét és hát a vízben sem volt sokkal rózsásabb a helyzet. A sprint számot gyorsan letudtuk, egy a körülményekhez képest igényes parkban, ahol persze voltak furcsaságok, de ezen már igazán nem lepődhettünk meg. Itt a legjobb eredményként megjegyezhetjük Csiszár Adri 4. és Pelyhe Dani 8. helyét. Jómagam a 18. helyre voltam aznap érdemes, de ez csak amolyan játék volt (számomra), akkoriban ezt a sprint/park számot mélyen lenéztem és a közvélemény sem vette igazán komolyan. Másnap eljött a vár várt egyéni szám. Az ízetlen tea és zöldes színű túrós sztrapacska reggeli után készen álltam, hogy életem első EB-jén megfussam azt, amire képes vagyok. Becsületes bemelegítést követően nekivágtam a rengetegnek. A pálya és terep első ránézésre olyan volt, mint amire a terepbemutató után számítottam. Az első (gödör) pontnak picit alácsúsztam, majd korrigálva odaértem a bójához, ahol szembetalálkoztam (az amúgy minden ponton őrködő) részeg orosz katonával, aki feltétlen ingert érzett ahhoz, hogy mindenkivel kezet fogjon. Higiéniai szabályokra mit sem figyelve gyorsan engedelmeskedtem mielőtt lelő az elvtárs, majd dugás után futottam (de inkább menekültem) a következő pontra ahol… Nem hittem a szememnek. Beugrottam a gödörbe de az állványon nem volt doboz! Rövid körültekintést követően azért megláttam… a földön alvó orosz katona kezében!!
Ezen dolgok azonban ekkor már nem tudtak kizökkenteni a kerékvágásból, így villámgyorsan dugtam (szigorúan egyet, nehogy felébredjen az öreg), és iszkiri tovább. Nem történ semmi érdekes egészen a hetes pontig, ahol dugás után párszáz méterrel égett az erdő!! Na jó, csak parázslott, de azért nem mindennap tájfut az ember ilyen körülmények között. A 8-as messze volt, először le akartam menni a vizenyős területre, hogy ott majd nem kell a gazt túrnom, ám ez egy komplett tó volt, így ez a terv füstbe ment. Továbbhaladva szembe találkoztam Valler Ferivel (18ban indult), akivel letudtuk a rutinkérdésnek számító „melyik pontra mész (hányas kódú)?” jelenetet. Miután kiderült, hogy tök másra jó szerencsét kívánva egymásnak elváltunk, mint később kiderült 100 méterre volt az övé az enyémtől, de hogy ő miért jött szembe… Na végül is mindegy… A pontra egy picit ugyan fölémentem, de hamar korrigáltam, mivel a tisztáson a katonák tüzet raktak, és vígan énekelték az orosz melódiákat. Később fényre derült, hogy a nóta mellett a pont kódjának az ordibálására is jutott energiájuk, előnyben részesítve az oroszok mellett a volt szovjet tagállamok versenyzőit is, akik beszélték a nyelvet. A 9-esre sajnos beraktam egy két perces hibát, de örültem, hogy legalább nem fulladtam bele előtte a völgyben a szennyvízszagú mocsárba. A 11-es átfutó volt és egyben frissítő is, ahol ittam a vízből. Vesztemre…
Mire a sínhez értem (ahol jól körülnéztem jön e a gőzös) már úgy csikart a hasam, hogy majd’ besz*rtam, de kaki szünetre papírhiány miatt nem nyílt lehetőség. A 14-esre még kotortam egy nagyot, de utána a maradék 9 pont nagyjából rendben jött. Végül a 17. helyen zártam 13 perc hátránnyal kb. 6 perc hibával. Picit csalódott voltam, de akkoriban ez volt a reális. A győztes az, azóta felnőtt világbajnok Matthias Merz lett, akit akkor kereszteltünk el Daniékkal „a király”-nak (bocs Elvis!). A csapatból (F16-os) Levi 10. lett, Dani, pedig 24. ha jól emlékszem, habár neki egy helyen még a dugókáját is volt ideje elhagyni, majd megtalálni. Este a banketten még kitettünk magunkért, talán jobban is, mint kellett volna.
A másnapi váltó ugyanezen a terepen volt, csak a másik irányba kezdtük a pályát. Az egész verseny komolyságát jól példázza, hogy Dani annyira „fáradt” volt az előző napi bankett után, hogy elfelejtette törölni majd ellenőrizni a dugókáját, ám ennek ellenére értékelhetőként tették ki, mint első futót (3. helyen jött), úgy hogy több helyen még csak szúrni sem szúrt, csak legyintve továbbszaladt. Nekem egy darabig jól ment és felmásztam a mezőny elejére, de sajna csináltam egy buta hibát, ami után visszacsúsztunk a 6. helyre. Végül ez is lett a végső eredményünk. Amit aztán töröltek! De ne tessék megijedni, nem csak a miénket. Az egész váltóversenyt kióvták a nyugatiak, akiknél elszakadt a cérna, mikor mind a négy kategóriában orosz győzelem született. A csalás mértékét itt már nem lehetett ép ésszel felfogni, de ez már csak a hab volt a tortán. Végső soron, mérsékelt eredményekkel és elégedettséggel indultunk haza, amit már csak azzal dobtunk fel egy kicsit, hogy Danit majdnem otthagytuk egy szál atléta alsóban, az országban. Még a busz indulása előtt elment megkeresni az előző este elhagyott óráját, és a lelkemre kötötte, hogy nélküle ne induljon el a busz! Hogy ne csavarjam tovább a sztorit tény, hogy elfelejtettem szólni Tibi bának és még el is aludtam. Eztán arra ébredtem, hogy már döcög a busz az országúton, és egy félőrült sprintel szembe a járművel. Na ez volt Dani! Kicsit leszidták, de végül is a lényeg, hogy nem maradt ott, nem igaz? Hát így történt életem első IFI EB-je. Kicsit fordulatos volt ugyan, de legalább tapasztalatot gyűjtöttünk… a versenyről is…
) a pályát tetszőleges irányba húzott vonalakkal jelöld ki.”
És ami még ennél is kínosabb, tudtam jól, hogy a 980 is csak egy olyan érték, amit ki mertek írni, mert az legalább még nem 4 jegyű. Jómagam utána 1075-öt számoltam és én azért mindig igyekszem nem megbüntetni a testemet és kímélőbb útvonalakon közlekedni. De térjünk rá a konkrét futamra. Mint említettem Csabi revansként a tavalyi Cseh OB döntőért (ahol meg én rajtoltam utána közvetlen) megkapta a mögöttem lévő rajtkockát. Térképet felkapva az első látványtól majdnem kicsúszott az a kezemből, de erőt vettem magamon és nekivágtam ennek tortúrának is. 
Rögtön a kettes pontra (aminek az útvonala sajnos nem fért már bele teljesen, de ahonnan le van vágva a térkép onnan 50-re húzódott egy méretesebb libalegelő a lapos tető, amin aztán végigszaladtam) már elkövettem egy útvonal választási hibát. Ami tipikusan rám jellemző, a mindent felülről ívelni (persze nem mindent, csak ami még nem tűnik kirívóan nagy baromságnak) elvet követtem, de ezúttal teljesen felesleges volt. Továbbá szomorú tény, ha az ember itt hibázik (akár útvonal választási hibát) akkor azt nem ússza meg kevéssel. Magára a kettes pontra nem hibáztam, de ez a felülről kerülő plusz 1-1,5 percembe került. Akkor ezt még nem tudtam, így még teljes elszántsággal lódultam neki az újabb nagy átmenetnek. Végig nyargaltam a völgyekben és az utakon ám a pont előtti közvetlen hegyoldalban elnéztem egy sziklafalat és rossz „folyosóba” futottam. Innentől kezdve persze már rossz sziklafalat pásztáztam, és csak jó 100m-rel később jöttem rá, mekkora birka voltam. Halkan jegyzem meg, a pálya- és átmenet győztes Smola itt majdnem egyenesen tolta át mindenen. Hát ez noooormális?? 
Na mindegy szóval nyomtam vissza a jó sziklafal alá, de addigra már odaért az a tejbetök is… úgyhogy jöhetett megint a közös project. Vagyis jöhetett volna, csak éppen eszem ágában sem volt Csabival futni, így az első adandó alkalommal, ahol én más útvonalat képzeltem magam elé, le is váltam. De minek… jól bedzsuváztam az 5ösre menet, így már elém is került egy jó pár mp-cel, de már majdnem látótávolságon kívül. Ettől olyan éktelen haragra gerjedtem, hogy most már csak azért sem akartam arra futni amerre ő. Innen az ötöstől a 8asig külön utakon, de közel egy tempóban és viszonylag egyenrangú útvonalakon közlekedtünk. Közben még a 6-os pontra menet integettem a 12-esnek, amit így legalább már tudtam hol lesz. Tehát itt a 8ason megint megláttam Csabit, de nem arra rohant ki a pontról amerre én terveztem, így ismét különváltunk. A kilencesre szokás szerint én felülről íveltem, ő pedig alulról, ami egy kevéssel, de megint az övé volt a nyerőbb. 
Ez a mérsékeltebben borókás vége ennek a territóriumnak, úgyhogy lehetett maxon nyomni szokás szerint. De Düdü még ezt a játékunkat is képes volt „elrontani” egy tömegrajtos ereszdelahajammal, amire az alábbi játékosok tették le a névjegyüket: Ferenc, Doma, JóGa, Szabó Andrew, Kerényi Máté, Bereczki Máté és persze én. Dénes Zoli tervezte a pályák vonalvezetését, akit persze nem ejtettek a fejére, és túljárt az eszünkön. 
Már amikor jó helyen jártam, még akkor is rossz bokor mögé néztem be, amitől megint elbizonytalanodtam, de egy 360°-os balett-forgást követően csak megláttam a bóját. 
De végül is jó évzárás volt ez a verseny, remek társasággal és a bravúr is majdnem sikerült. Na majd jövőre… 
Gondoltam, akkor már vesszen, ami veszhet, és így is lett. Matthias Müller megadta a kegyelemdöfést a maga 78 percével (majd’ 120%-ot teljesítettem hozzá képest) és a királyszakasz meghódításával is. De legalább itt második lettem Szabival holtversenyben. (Müller: 5:30, Szabi+István: 5:49) Végül 5. lettem aznap és Kustos sporttársat is sikerült becibálnom a 6. helyre, így kiállhatott az aznapi WRE eh.-n. 
Jöjjön hát a két nap históriája. 
Az időpontválasztás, kissé nehézre sikerült, mivel az őszi tájfutó szezon nem ad túl sok szabad hétvégét. Ám, a mostani térdproblémáim nem tették lehetővé, hogy felkészüljek az ONEB-re, így hirtelen felszabadult négy nap, amit még megtoldottunk eggyel. Ugyanis ketten mentünk Nagy Gergővel, akinek még ismerősei is laknak Székelyföldön, egészen pontosan Székelyvarságon, 36km-re Székelyudvarhelytől. Hát ők, ízig-vérig székelyek, de erre majd később kitérek. 
Mondanom sem kell, hogy olaj nélkül mennyire használható egy kocsi. Hát egy dologra igen: üresben legurulni a hegyről és imádkozni, hogy a laposabb szakaszokon semmi miatt ne kelljen lassítani, mielőtt még elérnénk a főutat és ezzel a segítség lehetőségét. De persze volt miért lassítani: ló, takony részeg ember és egy nálunk is szánalmasabban közlekedő gépjármű. 
Mivel már majdnem három hónapja nem résztávoztam, tehát a gyorsaságom már jelentősen megcsappant, kicsit aggódtam mennyire fogok térdre rogyni a végére, hál’ istennek csak 3km-t kellett kihúznom. Amint felmartam a térképet az aggodalmam az egeket verdeste, mivel túl sok gondolkodással nem fárasztottak minket a rendezők. Az első pontra aztán rögtön jött a rémület. Ahogy befordultam házak közé, az ilyenkor megszokott sétálóutcák helyett mintha a Macska Jaj és a Terminátor közös produkciójának forgatásába csöppentem volna. 
A rázós részből kiérve már minden rendben volt. A 8-asra persze még bénáztam egyet, illetve a végére már eléggé ledurrantam. Az eredmények ehhez mérten kissé szorosan alakultak, mivel kőkemény 1mp-cel sikerült nyernem. A részidőket még nem láttam, úgyhogy nem tudom, hogy azért lett-e olyan szoros az eleje, mert már jól be vagyok lassulva, vagy azért, mert a 2-esre menet esetleg a helyi sporttársak a helyismeretüket okosan kihasználva rövidítettek az (időközben kidőlt) áthatolhatatlan kerítésen. De végül is mindegy, az első hely meglett. 
(eddig két alkalommal is métereken múlott, hogy megvertek minket, és ha mindkétszer 200méterrel hosszabb a pálya mi vagyunk a jobbak 
WIDGETIZE