Zsebe Isti tájfutó és woodoo blogja

Ha a múlt heti eseményeket a kiszipolyozás jelzővel illettem, akkor az aktuális témához, hogy jelzőt találjak bizonyosan, valami félelefántnyi lexikonhoz kellene nyúlnom. De most már hagyjuk ezeket a közhelyeket, még a végén valaki elhiszi, hogy csak a körülmények áldozata lettem és nem önszántamból megyek a vágóhídra nap, mint nap. Az eheti erőpróba előtt nem voltak semmiféle illúzióim, hisz egy Tiomila Long-Night sohasem viccel. Ez a svédországi 10 fős váltó a világ egyik legismertebb, és legközkedveltebb tömeg-váltóversenye, ami a norvég klubomnál, az Østmarka OK-nál is, mindig az év legfontosabb viadala. A tavalyi tűrhető szaladásom után (amikor a csapatvezetőnk majdnem ezüstérmét veretett a képemmel, a célba érkezésem pillanatában), idén ismét nekem jutott a megtisztelő feladat a hosszú éjszakai pályának a teljesítése, ám korántsem azok az impulzusok sújtották a szervezetemet, amit a tavalyi után vártam... Hát erről szól ez a történet!
Kezdjük talán ott, miközben szállt lefele a repülőnk Malmöbe a pilóta bejelentette, hogy kellemes tavaszi idő van 6-8°C! Először vissza is szíjaztuk magunkat, hogy mi akkor le nem szállunk a fedélzetről, de végül is megkockáztattuk a dolgot. Ha nem is 6°C, de 10-11nél nem volt melegebb. Este egy kis átmozgatáson Gáborral kipróbáltuk a norvégoktól kapott UFO technológiával kifejlesztett fejlampionokat, amikről megállapítottuk, hogy nem sok kell, hogy átlyukassza a házfalat a fényerejük. Szombat délben már ki is hajtottak minket a célba, és mivel még fél nap hátra volt a futásunkig, jól kiteregettük magunkat a napra. Pár órával később már majdnem ében feketék voltunk, ám ahogy naptejünkért nyúltunk volna tarkón csípett az első jeges fuvallatt. Este 6kor már így ültem és nem volt több 7-8°C, úgyhogy a táskámat kiforgatva csak a fejpántomat és a papucsomat nem rántottam magamra ->


Este fél 10kor ellőtték a tömegrajtot, Gáborért még elmondtam egy utolsó imát, majd megpróbáltam felvenni annyi borulást és fejlámpa földbe tiprást, amennyit csak bírtam. A pálya felénél még jól állt Gábor (kevesebb, mint 3 perc hátránnyal 75-80. hely között), ám sajnos a célig már nem jutott el ilyen jó helyen, és csak a 4. hullámban ért célba. Innentől jöhetett volna a felkapaszkodás, ha lett volna kivel. Ám sajnos a csapat minősége már csak árnyéka a réginek, úgyhogy hajnali negyed kettőkor 136. helyen 37 perc hátránnyal -1°C-ban, kissé alulmotiváltam lódultam neki a Long-Night-nak.

A pálya 18km volt, idén is farsta nélkül. Az első párszáz méter után már szívtam is a fogam, mikor nekem kellett a 6 fős boly élén tájékozódnom, hisz nem ez volt megbeszélve. De gondoltam majd utolérek valami épkézláb csoportot, ha nem hibázok az elején. Az első kettes-zöld fenyves rögtön olyan sűrű volt, hogy még a zsírt is kikaparta az ember füléből. Mikor kiértem belőle gyorsan kiráztam a fogaim közül az ágakat, tobozokat és a szerencsétlen mókusokat, majd első ponton már meg is volt az a csapat, akikért epekedtem, így összeverődtünk vagy harmincan. Innentől jöhetett a váltogatás, és az emberek előzése, amíg csak bírom szuflával. Előre bocsátanám, hogy a 3 hosszabb átmenet útvonalai távolról sem biztos, hogy 100%-ig fedik a valóságot, de az igazsághoz hozzátartozik, hogy gyakran nem is érdekelt az átmenet, csak láttam, hogy hosszabb jön és úgy döntöttem, majd akkor ránézek a térképre, ha valami markánsabb objektumot érintünk. Az első említésre méltó átmenet a 8-asra(109-83) volt. Az elején még jókedélyűen előzgettem (ugyanazokat az embereket, akiket negyed órával ezelőtt is), ám a nagy kettes-zöld folt felé haladva hirtelen elfogott deja vu érzés a tavaly évvel kapcsolatban. Hiába adtam meg mindent a Toi-Toi-nak a futásom előtt, a tavalyihoz hasonlóan ismét rám jött a szapora a pálya egyharmadában. Először még tartogatni akartam egy alkalmasabb pontig, ahol tiszta erdőben még láthatom, merre megy az utolsó ember a bolyból és utolérhetem. Ám megállíthatatlanul megindult bennem a lavina, úgyhogy a nagy zöldség közepén voltam kénytelen kiállni a libasorból. Sajnos a tavalyinál tovább tartott az „aktus”, ezért nagy erőket kellett mozgósítanom, hogy újra befogjam őket, ám 1km után hirtelen már elől voltam, először a pályán. Néhol kegyetlen küzdelem volt a mocsárral, volt, hogy úgy nyelt magába, hogy előtte még jól felnyársalta egy ág a lábamat. Az átfutó felé kaptuk meg a harmadik hosszú átmenetet. Na itt fel sem merült bennem, hogy az elkövetkező 5 percben bármire is használjam a térképet, pedig ha tudtam volna, hogy hová tartunk... hirtelen egy hegyre kezdtünk el felmászni, ahol én már ráztam a fejemet, hogy ez nem lesz így jó, majd a hegytetőre érve abban a sztoikus élményben lehetett részem, hogy 30 ember egymáson röhög, és senki nem tudja, hol vagyunk. Én igazából sejtettem, hogy merre lehetünk, de egyedül nem mertem akciózni, ám fél perc után megindult végre a csorda és kisvártatva végül is megfogtuk a pontot. Az átfutó után jött a 7km-es kiskör. Na itt kezdett már elfajulni a dolog és annyi lökdösődés volt, hogy az egyik gyereknek jól le is ordítottam a haját, mikor előzni akart, de csak odáig jutott, hogy nekem jött vállal, amitől én is és ő is elestünk. Kedvem lett volna berúgni a lámpáját a rekettyésbe, de inkább hajtottam tovább. A 27-esre menet (54) elegem lett a csoport vezetőjéből és nem akartam feleslegesen 10 métert sem megtenni, így (a fő szabályt felrúgva) leváltam a csapatról és egyedül támadtam a pontot, ami még jó is lett volna, de egy előtte lévő másik pont villant be, amit megfogva nem értettem, hol a lőcsben lehetek, majd néhány mp-cel később ráfutottam a sajátomra, de ekkorra már utolért a csürhe. Úgyhogy tovább velük... Aztán az utolsó néhány ponton hirtelen minden megváltozott, nem volt több előzés, nem volt több bunyó, tudtam, hogy mindenki elkészült az erejével, a köves mocsaras, gallyazásos terepen. A végén már minden SI dobozon kopogós jégpáncél alakult ki, ami még lehangolóbbá tette, az amúgy is leharcolt versenyzési kedvemet. A befutóban még lehajráztam 5 embert és végül 117 perccel (6,5 perc/km), 26 helyet javítva a 111. helyen értem célba. Nem túlzottan érdekelt, hogy 15 percet kaptam a győztestől, teljesen átfagyva kotródtam vissza a sátrunkba, majd el a (szabadtéri!) zuhanyzóba. Azt hittem végre véget értek a megpróbáltatások, ám mikor ádámkosztümben, magzatpozícióban görnyedtem a zuhanyrózsa alatt és végre sikerült beszappanoznom mindenemet, hirtelen elfogyott a víz. Ott reszkettem a metsző szélben, mint valami megruházott hajléktalan és a fogaimmal próbáltam meg kifacsarna a még csőben maradt cseppeket, hogy legalább lehántolhassam magamról a környék mocsarait és lápvirágait. Azt hittem ütött az utolsó órám. Végül nagy nehezen azért leküzdöttem az aznapi utolsó akadályt és visszatértem a verseny közvetítéséhez. A csapat végül alig bírta beimádkozni magát a 95. helyre, hogy legalább ne 3 számjegyű eredménnyel zárjunk.
Nem voltam túlságosan feldobva ettől, és ami azt illeti, számomra lehet, hogy ez volt az utolsó futásom a klubnál, mert ez az eredmény már nekem is kijózanítóan elkeserítő. Remélem találok magamnak olyan skandi klubot, ahol ha 2. csapatban is de az első 50 helyért meccselhetünk majd. Hát ez van...