Zsebe Isti tájfutó és woodoo blogja

Sorozatom második epizódjaként ismét egy Nappali OB-t rántanék elő a tarsolyból, de mivel 1999-et írunk ez időben még nem is nagyon csemegézhettem a bajnokságok széles palettájáról. 14 éves tejfelesszájúként még csak kis sámliról bámultam bátyámék OB aranyait, vágytam rá, hogy egyszer engem is homlokon vágjanak majd eggyel. Ugyan váltóban éppen ez év nyarán már megvillant a Magyar Optika Művek győzelemre éhes újonc gárdája, és a nagy rivális PVSK-t a szürdökpüspöki-i katonai lőtérbe sütöttük egy remek csapatteljesítménnyel, ám egyéniben eddig csak egy szem ezüsttel nehezítettem a polcom hevenyészett deszkáit. Éppen ideje volt begyűjtenem egy csillogóbb nemesfémet. Az októberi ONEB a nyírség mérsékelten hangulatos vidékén került megrendezésre, amit a fél évvel ezelőtti diákolimpiás, csalánországban elért győzelmem után nagyon vártam!
Mielőtt belekezdenék, szeretném a címben rejlő kifejezést definiálni, mivel szerintem a Wikipédiába még nem vették fel: Pelyhe Dani szindróma annyit tesz: Rengeteg hibával, olykor bődületes kiszállással és ezek végtelen hangoztatásával fizikailag és lelkileg is letiporni a mezőnyt.
A terepről készült térképet ezúttal is egy goffrisütő és egy sakktábla groteszk találkozásának segítségével hozták világra, már ami a színfelosztás szimmetriáját illeti. Nos, amire elsőként remekül emlékszem, hogy 125-re rajtoltam. Félreértés ne essék, nem szenvedek autizmusban, csak onnan jegyeztem meg, hogy 120-ig ömlött a jeges eső, ezzel megtépázva a mezőny első 90%-át, köztük a kishíján hipotermiás állapotba zuhant Oszi pajtásomat is. A maradék 5 percben rohamosan javult az idő, még a költöző madarak is egy erős hátraarccal visszafordultak élvezni a kellemes októberi tavaszt. De lényeg a lényeg, légmentesen leragacsolt kartonnal (az utolsó OB, amin nem SI rendszert használtak), egy éppen egyben lévő laptájolóval felmartam a térképet és kezdődhetett a rettenthetetlen F14E-es OB döntő pályája! ->

Az olykor diszfunkcionálisan működő domborzat olvasó képességem most is felütötte a fejét, és rögtön 150m megtétele után nem tudtam hol a pékben járhatok! Már majdnem belebotlottam a krónikus kihűlésben szenvedő sporttársakat meggyötört menetoszlopába, amikor inkább visszafordultam és nekilendültem még egyszer a feladványnak. Ez utóbbi már gyümölcsöző próbálkozásnak bizonyult, és ezzel a 1,5-2 perces kitérővel valószínűleg szégyenszemre utolsó részidővel (4:04, kézi méréssel) nekivágtam a kettesnek. Itt már egész messziről világított a Ferihegy-1 makettjeként üzemelő méretes libalegelő, ahonnan már kisebb óvatoskodás után sikeresen megszúrtam a kartonom második kitöltendő rubrikáját. Egészen megrészegülve a hibátlan pontfogástól a 3-as, 4-es pontok szinte maguktól az arcomba csapódtak. Persze ehhez kellett, hogy mindkettő a környék legmagasabb „hegyvonulatai” közepére legyenek kitűzve. Utolsó nehéz feladatként (naivan gondoltam én) jött az 5-ös pont. Ezidőtájt még eléggé betöretlen voltam az effajta átmeneteket tekintve, ahol a vonal alatt az erdőirtástól kezdve az áthatolhatatlan magasfeszültségű mocsaras lombos sínpályáig mindenen megtalálható volt. Jól emlékszem, sok hangulatom nem volt hozzá, de menni kellett, hisz OB volt, vagy mi. Szépen haraptam a magas gazt, markolásztam az akácfákat, és feltekertem egy teniszhálónyi vízzel átitatott pókhálót is, mire kiértem a nagy sárga rétre, majd a szavannai bokrost délről kerülve, már meg is láttam azt a nyeszlett tákolmányt pontostul. Ami innen jön, gondoltam már bagatell, és szépen ki is ugrottam a széles útra. De közben becsúszott egy homokszem a gépezetbe. Hirtelen elcsúsztak a gondolataim egy úttal tovább közvetlen arra a későbbi párhuzamos útra, amiről majd be kellett volna vágnom a 6-osra. Már épp bambultam jobb kéz felé, hogy mikor esem át a töltés végén, ahonnan majd bevágok a pontra, mikor egyszer csak belecsapódtam orcával egy meredek falba (hegyoldalba). Nos a berajzolt útvonalon ez nem látszik, de itt ácsorogtam egy fél percet biztosan, és erős fejvakargatás közepette kihajtogattam a lepedő többi részét, ám ez nem hangoskönyv volt és még csak nem is GPS, hogy kiokítson merre vagyok, és mivel nem találtam meg, újból úrrá lett rajtam a P.D. szindróma. Csak annyit tudtam, hogy jobbról még nem láttam töltést, és a két rövid 90°-os kanyar sem zökkentett ki a gondolatomból, hogy még biztos tovább lesz a pontom. Mindezt ugyebár, már teljes vakrepülésben, hisz kósza gondolatom se volt merre járok. Egy 150-200m-t még mehettem, amikor meghallottam valami fülsiketítő csörtetést jobbról. Sejtettem, hogy az előző órák monszunja után, minden állat valami odúban kuporog, így egyértelművé vált, hogy ez egy nagyobb tájfutó férfiember lesz. Majdnem bejött! Haresz volt! Rászegeztem a kérdést, hogy a 182-es kódra hallgató objektumot keresi e, de válasz már nem érkezett. Nem akartam már egyedül maradni ebben a 100 holdas pagonyban, így nyargaltam utána, és láss csodát bő 200m ragadás után az én pontomon landoltunk! Ámen! Az utolsó átmenet már nem okozott gondot pláne Haresz távolodó alakja után, úgyhogy rövidesen célt is értem. Tudom, nem árulok zsákbamacskát, ha azt mondom, nem győzött meg a saját szaladásom, ám hála a korábbi ítéletidőnek és a mezőny általános hibázási rátájának, mégis csak én lettem aznap a legifjabb fiúk közt a Kárpát-medence bajnoka. Ugyan a mezőnyt nem tiportam le, hisz csupán 30mp-cel nyertem, ám ez a tényeken nem változtat, végre megszereztem életem első egyéni OB aranyát, szerencsére nem is az utolsót!