Zsebe Isti tájfutó és woodoo blogja

Azt hiszem a most következő visszaemlékezésemmel már az igazi ókori történelem határait feszegetem és a „klasszikusok” kifejezés is elnyerheti valódi létjogosultságát, illetve ezzel együtt át is esem arra az oldalra, hogy a fiatalabb olvasóim kriptaszökevénynek, esetleg ősleletnek csúfoljanak, de ami jár az jár. Ez a történet pontosan 41 évvel az 1956-os forradalom után játszódik, amikor is ismét történelmi esemény zajlott, aminek ezúttal a 12 éves fejem is részese volt. Mégpedig az, hogy résztvevője lehettem a magyar tájfutó-legendárium legelső Egyesületi Váltó Bajnokságának!
Sajnálatosan képet nem tudok ehhez a történethez csatolni, mivel ekkoriban még csak olajfestmények léteztek, de a tradíciónálisnak mondható térképet és útvonalat azért publikálom és igyekszem köré fonni valami matyóhímzéses népmesét. Legelőször is fontosnak tartom feltárni a MOM csapatának hiányosságait, hogy magyarázatot adhassak miért is nyerhette el ez az OB a TOP 10-es listán az előkelő 8. helyet. Mint oly sok egyesület, mi is gondban voltunk (és mind a mai napig vagyunk is) az 5 korosztály kiállításával, amire megoldásként a klub vezetése belekotort a tartalékokba, hogy helyrepofozza a hézagokat. A 18-20-21-gyel nem voltunk gondban, ám alatta egy méretes lyuk tátongott, úgyhogy tűzoltásként a gyerekverseny tojáskereséseiből kirángatták Oszi pajtást és jómagamat.
Jól emlékszem arra a lélekromboló pillanatra, amikor Vöcsök-bácsi az ONEB selejtező rajtja előtt amolyan születésnapi meglepetésként odabökte, hogy 16-ban kéne majd indulnom az Egyesületin. Egy pillanatra a húgy is elállt bennem és hallani lehetett, amint a lábam gyökeret ver és ahogy a homlokomból gyöngyöző verejték első cseppje a talajba csapódik. 12 éves kis pelyhesp*csűként örömkönnyeket hullajtottam, amikor megtaláltam az útkereszteződés pontokat, és most hirtelen a vesztőhelyre akarnak lökni? Hirtelen úrrá lett rajtam a dezertáció gondolata, és szimultán combcsonttörést próbáltam eljátszani, de senki nem vette be, úgyhogy maradt nekem az F16E...
Aztán ahogy lenni szokott, eljött a nagy nap! Nem győztem cserélgetni a pelenkáimat a Parkinson-kórtól lötyögő kezeimmel, de nem volt mit tenni, eljött a sportolás ideje. Nem emlékszem kit váltottam, de talán Oszi lehetett, aki szép lassan azért magáévá tette a 14-es pályát. Kifutásomkor világvége hangulat kerített hatalmába és még hallottam a lemondó hangvételű buzdító szavakat, gondoltam, amint eltűnök az erdőben, széthordják a cuccaimat és pénzzé teszik rögvest. Nos a térképet felragadva ez a látvány tárult elém ->

Rögvest belevetettem magam a feladatba, hogy eltereljem a figyelmemet a biztos pusztulástól, úgyhogy fix pontként felbaktattam a hegyre, ahol végre üzembe helyeztem a megtépázott laptájolómat, majd pontos iránymenettel már be is villant a bója. Nagy kő zúdult le a szívemről, megtörtént életem első 16-os pontfogása. Foci meccsekről ismert mez (bozótruha) a fejre csavarva mozdulatokkal ünnepeltettem magam a környéken botorkáló mókusoknak, aztán uccu tovább a kettesre. Az iránytól alig kellett eltérni és a gerincen lévő útkanyar biztonságos pontfogást eredményezett. Kettőből kettő! A hármas pont megfogásában a szokásos szintezős, cipő oldalát laposra taposós emlékeim segítettek. Azután jött a 4-es. Nos igen, nem vitás, hogy útvonalválasztás terén akkoriban nem álltam a helyzet magaslatán, úgyhogy egy bükkszentlászlói városnézéssel egybekötött röppályán íveltem meg a pontot. Habár karikán belül is adódtak problémák, de egy apró kifli után csak leszúrtam a négyest is. Az 5-ös pont gyakotlatilag szemben volt a négyessel, és vízszintben pont szemmagasságban integetett, ám annyira nem értek össze a fák lombkoronái, hogy a 37 kilómmal átszökdeljek az ágakon, így maradt a hagyományos pontfogás. A 6-osra ismét megvillantottam útvonalválasztó képességeimet és kishíján a diósgyőri villamos végállomásig kerültem a völgyet. Persze jó 12-esként a legbiztonságosabb íven haladtam, így gondtalanul böktem emitt is. Majd egy hirtelen csörtetésre lettem figyelmes. Hátrafordultam, hogy tanúja lehessek egy vaddisznó család vágtájának, ám helyette valami iszonyatos alak emelkedett ki a földből végeláthatatlanul. Hirtelen összezizzentem a rémülettől! Skuló (gy.k.: Scultéty Márton) tűnt fel görög hősként eltakarva a nap fényeit. Számomra nem volt ismeretlen ő, igazi emberállatként élt a tudatomban, hisz akkoriban a 16-os kategória egyik domináns hímjeként filézte ki az ellenfeleit, és most itt állt (futott) mögöttem teljes egészében. Tudtam, hogy azonos kategóriában megyünk most, így beakasztottam a vonóhorgába a gatyamadzagomat és iszkiri utána. Ez Skulót is összezavarhatta, mert rögtön aláfutottunk a pontnak, hogy aztán dühből nekidurrantson a hegynek. Fokozódott a pulzusom ám egyelőre ellenálltam az elsavasodások rohamainak. 8-as, 9-es no hiba, és még mindig bírtam mögötte. Majd jött a kiskör. Amikor arcon csapott bennünket a 10-es pont előtti meredek, valamiféle feltétlen reflexként előbújt belőlem a fair play szellem, amikor láttam, hogy Skuló rossz pontot fog (közvetlen a mi gödrünk alatti kis hajlatot), szóltam neki, hogy az nem a miénk! A döbbenet és felismerés egyvelege ült ki az arcára, egyrészt, hogy elbénázta, másrészt, hogy ez a kis pattanás mögötte (ez lennék én) „gatyábarázza”. Persze ez nem tarott tovább két pillanatnál, mert megköszönve a kiigazítást továbbindult. Végül a maradék két egyszerű pontot is megfogva beszaladtam mögötte a célba, és sikeresen letudtam életem addigi legkeményebb erőpróbáját. Azt hiszem a 16-osok között a 7. helyet csíptem meg, de hála a kor felületes archiválásának, csak a saját emlékeimre tudok támaszkodni. És mi lett a végeredmény? 5. helyre dübörgött be a XII. kerületi sportbirodalom acélos csapata. Na és Skuló és az OSC? A 2. helyre! Azt hiszem valaki lóg egy bambival! Vége...