Zsebe Isti tájfutó és woodoo blogja

Hol is kezdjem ezt a történetet? Egy OB, amin annyi minden történt, és mégis semmi. Egy igazi 21-es Hosszú OB-nak miről is kellene szólnia? Útvonalválasztásban tocsogó pályáról, egy mesés vidék bebarangolásáról (pl. Somoskői HOB), daliás vágtázásról és az izmok végsőkig tartó hajszolásáról. És mi a keserű valóság? Éhen döglés, elszomjazás, az emberi szervezet fizikai megsemmisülése, állati pusztulás. A bejegyzésem láttán jogosan merül fel az olvasóban a gondolat, hogy ez inkább képregény, mintsem beszámoló, de azért igyekszem az emlékeket feleleveníteni hozzá.
Minden tájfutó ahogy cseperedik szépen lassan benne találja magát abban a korszakban, amikor kezdetét veszi az extrémebb tájfutás, ennek egyik állomása a Hosszútávú OB. Ez a népszerű táv valóban megosztja a tájfutó társadalmat, külön rasszokra bomlik az addigi nép. Egészen elszigetelődnek egymástól a hosszútávút kíváncsiságból, kihívásból; a kényszer hatása alatt álló szerencsétlen áldozatok és a komolyan edző, mindenre elszánt kisebbség rétegei. Egy valami azonban mégis összetartja őket: Tövig rágott körmökkel várják a pályaadatok közzétételét. Főleg a friss 21-esek, akik először csippenthetnek bele a valódi hosszútávba. 2006-ban én is ezen versenyzők táborát gyarapítottam. Még 2005 tavaszán egy igencsak csökkentett energia tartalmú junior pályával vágtak képen a Sparisok (naná, hogy Gánton!), amit 107 perccel abszolváltam, ami egy kövérebb normál OB-nak felel meg. Ezek után szép lassan kiderült, hogy az első 21-es próbálkozásomat Alföldön rendezi Dénes Zotya, akkor persze még nem tudtam, micsoda egy véres kezű mészáros. (áldott tudatlanság) Mindenesetre már treníroztam magam a 2 héttel azelőtti magyar Spring Cup-on, szintén Dízel jóvoltából, egy 20km-es Happy Meal menüvel, amiben volt az akáctól kezdve a leopárd ölő orchideáig minden. Természetes, hogy kiszipolyozott az a 20km, úgyhogy mindenki sejtheti, hogy vágtam neki ENNEK ->

Nem elég, hogy Zoli a két héttel ezelőtti távra rápakolt még néhány gombócot, de valami futurisztikus időjárás-szabályozó berendezésre is szert tehetett, mivel 17 nap leforgása alatt eltűntetett 10cm havat és ránk vert +18°C-ot! (4-ről 22re) Nem hiába esett április elsejére ez a verseny. A célból kikocogva a rajt felé megláttam az első tevéket és a horizonton délibábként hullámzó pálmafákat. Ez csak egyet jelentett, most kötözik meg a hurkot a nyakam körül. Két "Miatyánk" között betáraztam pár bogyesz szőlőcukrot és a finom selymes, kétrétegű klozettpapírt aztán diszkrét bemelegítésem közben találkoztam a számomra először debütáló Werner Petivel, aki közvetlen előttem rajtolt 4 perccel. Nem teketóriázott, egyenesen őszintén nekem szegezte a kérdést: "Téged zavar, ha ragadnak rád?" Al Bundy féle rezignált vigyorral és egy halk sóhajjal válaszoltam, az amúgy értelmetlen kérdésre. Rövidesen eljött a rajt pillanata, de már ki voltam száradva a banánrohasztó hőségben. Könyörögtem a rajtszemélyzetnek egy kupica vízért, de szemlátomást, nem éreztek irántam szánalmat, így porzó pofával belemarkoltam az aznap első lepedőbe és a 30km-es odisszeába ->

Aki járt már Kunfehértón az nem lepődik meg, hogy nem rajzoltam be útvonalat, aki még nem, az nézzen rá! Néhány kivételtől eltekintve, csak a fák kerülgetésével szedhet fel az ember plusz métereket a légvonalhoz képest. Mondjuk Dénes Zolinak sikerült egy plusz attrakcióval már rögtön az elején feltornásznia a vérnyomásommal együtt a futott távot is, amikor is a 2-estől Északra lévő nagyobb fehér erdőkockát nem sraffozta ki, amit a verseny előtt pár nappal leirtottak. Ez a kis szösszenet egy 5 perces hibámba került. Parádés kezdés! És most kapaszkodjon meg mindenki: az erre a pontra jobb részidővel rendelkező Werner Petit 3 átmenettel később utolértem 4 perccel! És innentől mi történt? A legnagyobb jóindulattal is: SEMMI! Közlekedtem a vonal alatt, a pontok előttem, Peti meg a lábnyomaimban mögöttem. A 16-os térképcseréig még annyi történt, hogy találkoztam az egyik Foresszel, illetve beugrottam egy bokorba kidobni a terhet.

Aztán a 21-es felé elkezdett beszivárogni a cipőm tatjába homok, ami az ottani hőmérsékleti viszonyokat nézve közel állt, az üveggé való átalakuláshoz. 22-es felé utolértem a második Foreszt. Szuper, kettőből kettő! Az izgalmak a tetőfokára hágtak! Már egész vékony határvonal húzódott aközött, hogy melyik pezsdítőbb: itt futni lassan két órája vagy Dosztojevszkij Fjodor Mihajlovicsának a végetlen hómezőkön való bandukolása? Innen megint átmentünk a térkép másik végébe, majd 25-ösnél ismét fordulás, hogy a 28-ason lévő utolsó frissítőnél végre cél körüli pályára állhassak. Ezen az úton ismét átvágtunk némi ültetett homokon, és az ízlésesen keresztbedöntött hordalékkal összetapasztott töltéseken. Majd végre valahára felbukkant a 28-as, az ott büféző kollégákkal és még egy Foresszel. Először vakartam a fejemet, majd rákérdeztem: "Téged ma már nem értelek egyszer, vagy kétszer utol?" –"Nem!". Mivel ők csak ketten vannak, törtem a fejem rendesen, ám szerencsére később kioktattak néhányan, hogy már régen felmerült a gyanú, hogy van egy harmadik is, akit állandóan a csomagtartóban tartanak, és az ilyen vészes távokon elővesznek, majd felfújják és üzembe helyezik. Ezekkel az értetlen gondolatokkal nekivágtam az utolsó 3km-es etapnak.

A 32. pontról kijövet kisimult a táj, a környéken hömpölygő belvíz szinte megváltás volt a forrásban lévő lábfejemnek, aztán a 34-esre menet végre felbukkant a Kunfehértó töltése. Ekkor még nem tudtam, hogy milyen veszedelem vár még rám. Mondjuk az már gyanús volt, hogy a 34-es karikájának a szélén lévő töltés nem ér bele a mellett lévőbe, gondoltam, egy finom kis üdítő gázló csak megkoronázza ezt a kizsigerelést. Közben utolértem Gyalog Zolit is 56 perccel, így nem egyedül vizezem be a bokámat – gondoltam én. Aztán közeledve a szoroshoz láttam, hogy nem is olyan kis szösszenet ez, úgyhogy a lehető legutolsó száraz pontról terveztem egy távolugró mozdulatot lemodellezni. 29,5km után lehet sejteni micsoda lendülettel vágtam neki. Nem kértem közönségbíztatást és nem tapsoltam előtte a fejem felett, lehet ez volt a hiba! Ugyanis az elrugaszkodásnak kiszemelt földnyelven hirtelen lekapcsolt minden belső funkcióm, úgyhogy az elrugaszkodásból egy parasztos hasas lett. A levegővel ellentétben a víz hőmérséklete még a telet idézte, így a 175 percnyi kínlódástól megtépázott szervezetem azon pontjai amik érintkeztek a víz felületével azonnal görcsberándultak, informatika nyelvén jött a „kék-halál”. Egyetlen izomgörcs masszává formálódott a testem, egyedül a fülcimpámmal voltam képes előre lapátolni magam. A végtagjaim, alsó- és felsőtestem tehetetlenül csüngtek a nyakamtól lefelé. Mámorító érzés! Aztán némi nádat elszopogatva lassan kikötöttem a túlparton és sokkolóval lebénított hernyómozdulatokkal kivetettem saját magam a partra. Segítség nem érkezett, viszont annál fülsiketítőbb röhögés (pl. Évikétől) és fényképek kattogásának rohamai igen. Halkan megjegyezném, engem valahogy nem kerített hatalmába ez a mosolyt fakasztó érzés. Mint ahogy az sem dobott fel, hogy az addig 25km-en át ragadó Werner sporttárs sem érezte, hogy hálából segíthetne kimászni abból a Titanicot is elsüllyeszteni képes jeges veszedelemből.



A maradék 500 méteren már tényleg úgy éreztem magam mint egy megalázott kutya, majd végre a célt ledugva talajt foghattam. Innentől kóma, majd a járás újra tanulása várt rám. 177 perccel a 6. helyre voltam végül érdemes, de persze elvertek, mint a répát... Hát így történt meg velem életem első 21-es Hosszú OB-ja! Kívánom másnak is ezen a fennkölt érzések átélését, mert úgy az igazi, ha fáj! Véééége!