Zsebe Isti tájfutó és woodoo blogja

"Nem azt mondom, hogy béna voltam, de kb. annyi esélyem volt nyerni, mint a Tas Máté – Vöcsök – Kiszsebe féle csapatnak az idei váltó OB-n." Csakhogy egy klasszikus idézettel kezdjem a mondókámat, ami Madarassy Pali (Okospali) kolléga szájüregét hagyta el, anno 2,5 éve, mikor megnyerte a Rejtvényfejtő VB-t. Ez a hasonlat mára kb. annyit tesz, hogy utolsó aluljáróként odállni egy versenyhez és megfeszegetni a lehetetlen határait.
Ezennel útnak indítanám azt a heroikus küzdelmekkel teli trilógiát ami 2007-es évemről szól. Tudom, azt ígértem nosztalgiázásom célpontjai csakis egyéni bajnokságok lesznek, ám ettől a Váltó OB-tól, mind a mai napig is van, hogy verejtékben úszva 96-as kódot üvöltve ébredek fel. Kukkantsunk bele, mi is történt valójában.
Talán kezdjük ott, hogy én egy gonosz tréfa áldozata lettem. Hisz kinek hiányzik K.O. Ádám ellen hajrázni egy duplafordulós Középtávú OB másnapján, ahol már amúgy is sikítva-üvöltve kell beimádkozni magam a célba? Nekem aztán biztos nem, ráadásként egy kezemen is maradnának kihasználatlan ujjak, ha meg akarnám számolni vele, hányszor futottam életemben jól váltóversenyen előnyből nekivágva.
A szóban forgó váltó előtti napján rendezett középOB-n aranyeremet megfeszítve kicsikartam magamból egy olyan ezüstöt, amire igazán büszke voltam. Csak sajnos ennek meg volt a maga ára is. Másnapra úgy éreztem a lábaimat, és az egész testemet, mint aki reggelire ólmot zabált két kenyér közé csapva, az agyamon meg egy óvodás csoport ugrált volna egész éjjel. Ekkor annyira még nem aggódtam, hisz messze volt még az én futásom, és amúgy is spanol, ha hátrányból kell versenyeznem. Gondoltam én... A fenti idézetben szereplő trió ekkor állt össze először a történelem folyamán, hogy a Magyar Optikai Művek neve ismét régi fényében tündökölhessen. A derbi előtt összeállított ütemtervben ugyan nem szerepelt olyan, hogy körözni fogjuk a másodikat, de a MEAFC-ot mindenképpen két vállra akartuk fektetni, és a Kalocsával is volt még egy le nem rendezett számlánk, köztem és Dízel között, úgyhogy igazi vihar készülődött a Mátra ezen szegletében. Ennek érdekében (Tas) Mátét előcsalogattuk az Ardennekből, és Vöcsök is végre lerázta magáról a Kutyák kupájának (21Br) rabláncait. (Mondjuk utóbbi talán túl komolyan is vette ezt a küldetését, mert abban az évben egy közös edzés alkalmával, csak összejaffázott nadrággal voltam képes (f)elfutni vele a Nagy-Kopasz nyergébe)
A rajtpisztolyt elsütötték az égbe, egy döglött madár a földre zuhant, úgyhogy kezdetét vette az őrület. Máté tartotta magát az előírt kvótához, hál Istennek, a többiek már kevésbé, úgyhogy Kolos (ZTC) és a diósgyőriek csehszlovák idegenlégiósa után harmadik helyen zavarta ki Vöcsköt. Valójában ezzel a váltással csak kiengedte a szellemet a palackjából, és egy dühödt szenior fenevad születésének lehettünk szemtanúi. Miután Máté zöld utat adott ennek az esztelen ámokfutásnak, az átfutó pontra már első helyen érkezett Vöcsök-bácsi, amitől újra kérdőív pozícióba rándult a testem. Megint izgultam, mint törpe a magas piszoárnál, még Bobó homlokán is megjelentek az első izzadságcseppek. Mi lesz ebből? Vicsorogva, fogai közt egy döglött oroszlánnal nyúlt felém Vöcsök a célvonal előtt, úgyhogy gyorsan leváltottam, mielőtt engem is felfal ebédre. Így hát első helyen, rendesen berottyantva szakajtottam le a térképet, hogy új fejezetet írjak a tájfutó legendáriumba.

Éjszaka nem rendezték át a terepet és sűrű karsztbokrosokkal sem szántották be a vidéket, így nem volt nagy újdonság ami előttem állt. Azon kívül, hogy a lábaim könyörögtek a pihenőért nem sok minden történt a pálya elején. A 4-es pontra négykézlábra ereszkedve hajamban a hegy omladékaival caplattam fel, kicsit mellé is mentem, de a rókaváraknál hamar korrigáltam. Kósza gondolatom nem volt, hogy mennyi lehet az előnyöm így gyakran tekertem ki a fejemet, hogy mikor rúg lapockán valamelyik üldözőm. A 6-os 7-es közt, lanovka híján ismét hegymászó expedíció következett. Felérve a tetőre, oxigénhiány következtében már-már tibeti serpákat hallucináltam, akik az utolsó kenetet adják fel nekem a pont ledugása közben. Ám az előny, még mindig nálam. A 8-asról kimászva láttam keresztbefutni Ferencet, tehát a MEAFC skalpja már félig a MOM-os székház zászlórúdján lengedezett. Továbbhaladva, és elérve a műutat, a 9-es előtti lejtő tetején bosszankodtam, hogy nem tettem zsebre a bázisugró felszerelésemet, úgyhogy maradt a down-hill futás. De ezzel a megoldással viszont jött velem minden: szikla, fa, vaddisznó- és hegyi-kecske tetemek! Mikor visszanéztem, láttam, hogy egy-egy nagyobb lépésemnél talán dinoszaurusz csontokat is kiforgattam a talajból. Mindegy, lényeg, hogy élek, és a pont is megvan. A tempóm nem volt valami észveszejtő, de gondoltam hiba nélkül és gyakori hátrapillantással még tudom őrizni a pole pozíciómat. Milyen jó is lett volna... A 10-es után jött a mennykőcsapás. Abban a zöld rekettyésben elszámoltam magam és egy hajlattal korábban vágódtam hasra, hogy kitapogassam a jellegfát. Addig kóvályogtam, amíg végül ki kellett húznom a belem a lenti útra, hogy helyre tegyem magam. Innen már sikerült korrigálnom, ám eltapsoltam másfélt percet. A 11-es után beérve a fehér erdőben jött a sokk. Előttem egy kék-piros mez, jó 100-150m-es előnyben. Reménykedtem, hogy csak valami koravén ETC-s serdülőt látok magam előtt, ám az átfutón rám zúduló információ esőből kiderült, hogy bizony Ádám előzött ki. Innentől már nem lehetett csodát tenni, max ha rossz pontot fog. De nem tette meg ezt a szívességet, így a legvégén leszegett fejjel, szűk 1 perc hátránnyal besunnyogtam a célba.
Verseny előtt boldogan aláírtam volna egy ezüstöt, de így azért marha savanyú az a bizonyos szőlő, pláne, hogy Vöcsök és Máté nagy esélyét is elbaltáztam, hogy felnőtt OB aranyat vihessenek haza. A tanulópénzt megfizettem, hisz nem szabad lankadnia a figyelemnek, egyetlen másodpercre sem, de bízom benne, hogy még lesz lehetőségem javítani...