Zsebe Isti tájfutó és woodoo blogja

Remélve, hogy sikerült túllendülnünk a borókás párbeszéden, az mtfsz-honlap vitafórumán és az ingyen cipőreklámon, kirántanék a tarsolyból egy újabb OB történetet, és ahogy ígértem, úgyszintén 2007-ből. Tipo rendezés az egyik oldalon, Hosszú OB a másikon, úgyhogy azt hiszem van mit mesélnem. Előbbi a rendhagyó versenyrendezési technikáiról és egyedi megoldásairól ismert, (ezen belül, hogy általában minden egyes terepre mezőgazdasági repülőgépből permetezik ki a szokásos 200-250db pontot), addig utóbbi, vagyis a HOB fogalom a megszokott versenyzőkre mért 2,5< órás vajúdásairól. Persze az agóniát mindig jobb megosztani mással, pláne, ha a kooperáció segíthet egy jobb eredmény elérésében.
A rajtlista világrajövetelekor egy tejfelesszájú újonc- és egy meghatározhatatlan fizikai állapotban lévő korábban született rutinos medve szemében felcsillant a remény, ezért sör-szökőkutak és kozák táncos-lányok társaságában tárgyalóasztalhoz ültek, hogy egyesítsék erőiket. Súlyos helyezésekről folytak az egyeztetések, nem is ment könnyen a dolog, ám több napos kimerítő értekezés után megszületett a 2007-re vonatkozó több titkos záradékot tartalmazó Lévai-Zsebeházy paktum.
Na jó, igazából csak annyi történt, hogy Ferencet elém sorsolták, ezért sűrű fohászkodásba kezdtem, hogy ne egyedül kelljen aznap kétszer megmásznom a Kékest. Ehhez még párosult egy zamatosabb lebetegedés némi lázzal és hidegrázással a verseny előtt 24 órával. Gyorsan kiraboltam egy patikát és egy fél éjszakán át hőkezeltem és pasztörizáltam a szervezetemet, hogy bevethető állapotba hozzam magam. Ehhez reggel még előrántottam azt a kétes eredetű jugoszláv energia italporomat is, amit még Péterváradon nyertem, biztos ami biztos alapon, és készítettem egy 1,5 literes koktélt belőle. Egy bowling-golyónyi pogácsát is letuszkoltam a torkomon, ami egy kétfordulós Mikrosprint lefutásához épp elég üzemanyag. Ezek után kiránduló hangulatban nekivágtam a rajt megmászásának és már tényleg csak Ferencben bíztam. A rajtban aztán láttam, hogy az ő szeme sem szór szikrákat (habár az enyémekről inkább ne is beszéljünk), gondoltam ez jó jel. Életunt arccal imitáltam némi nyújtogatást, miközben egy kifüggesztett térképen mazsoláztam a térképről véletlenül lemaradt M38-as gyorsforgalmú út Mátrai szakaszát. Magyarán az OCAD-ben rajzolgatás közben valaki véletlenül nyomott egy „DEL”-t egy szélesebb dózer útra, csakhogy injekciózzon némi izgalmat a „gördülő kövekbe”. Persze ennek nem mindenki örült, de hát a pop-szakma már csak ilyen. Na de ne ragozzuk tovább a dolgot, sajnos az én rajtidőm ezen a napon is eljött, így téptem magamnak egy térképet és nekigyürkőztem a 21km-es etapnak. ->

Nos, a pálya elején nincs mit szépíteni, a pályakítűző fejében is csak annyi járhatott: "Nesze b-meg, mászd meg a Kékest!" Én így is tettem. Ez a mászóka amúgy olyan jól is sikerült, hogy a 3-asra fölé is mentem két szintvonallal, úgyhogy még elmormogtam egy önmagasztaló szonettet mielőtt ledugtam volna a pontot. A 4-estől aztán ódzkodtam rendesen, csak azt láttam, hogy valahol ott a mák és medvecukor lenyomat közepén egy szikla (mi más?). Úgyhogy biztonsági útvonalat választva csak onnan vágtam be, ahonnan már tuti volt a pontfogás. Ekkor teljes meglepetésként Ferencet láttam kifutni a pontról, amit nem igazán értettem, hogy miként hoztam össze, hisz nem csak hogy gyengélkedtem, de még hibáztam is előtte. Aztán a 6-osra mászva meg is kaptam a választ. Na nem tőle, hanem attól a csendélettől: hátracsapott kéz, orr a talajlakók homlokával egy magasságban. Egy szóval, nem 2 méteres muflon léptekkel haladt felfelé, hála égnek. Megkorrant a gyomrom, így rögtön rávágtam a kérdést Fecóra: "van kajád?" – "Jó vóna mi?" gúnyos vigyorral jött a válasz. A 9-esig aztán békés tempóban közlekedtünk, ám ott jött a meglepetés. Hirtelen fellebbentek a földről a tűlevelek, tobozok, mókusok, és a felszálló portól begyulladt a nyálkahártyám is. Ez az elmebeteg úgy megindult, hogy 50m-en rám vert 100-at. Persze nem akartam lemaradni, úgyhogy olyan tempó következett, hogy a menetszél átrendezte a pofazacskómat. Gondoltam majd a kőmező lelassítja, de csak olaj volt a tűzre. Még életemben nem vártam lefele futásnak a végét, de már majdnem hozzávágtam a tájolómat a tarkójához. A 13-ason utolértük az övtáskás rémet (nem, nem a volt szöv.kapot) KopriImi személyében, aki már nem egyszer vendégelt meg a táskája titkos tartalmából, úgyhogy tőle is megkérdeztem, van e valami étke, ám nem akart elhalmozni egyben sült malaccal. Innen megint Kékes-mászás következett, tehát Fecó a sor végére csúszott. A 16-osnál levált rólunk (övé mindenhol a kék útvonal, ahol nem arra ment mint én), de a hála a mellémenésünknek előttünk fogta a pontot. Aztán a frissítőnél ismét szétváltunk, de ez a különcködés sem mutatkozott gyümölcsözőnek. Innen megint jött a down-hill, úgyhogy felkészültem a golyó formációra és a hajam csepp alakúvá formálódására. Persze Imi még nem tudta mi jön, de eszem ágában sem volt elárulni, had legyen neki is meglepetés. Volt is... A 20-asra aztán szerintem a pálya legpikánsabb átmenetét kaptuk, lehagyott úttal, terméskövek mezejében és mit kellett keresni? Egy sziklát! Ebben a nagy lefelében, persze Ferenc volt az úr a háznál, nem is akartam belekotyogni a dolgába, csak Imi üvöltözése a sziklamezőben vidított fel. Ekkor egyébként rájöttem, hogy ilyen sebességnél a sziklamezőben már nem érez semmit az ember, mintha egyenletes csupasz sziklafelszínen futna. A 21-es felé robogva láttam, hogy van frissítő a pont felett 50m-rel (persze még véletlenül sem a ponton, mert a végén mér ráfanyalodna valaki az ivásra), de Ferenc ridegen elutasította a kérelmemet, hogy másszunk fel érte. A háta mögött elhordtam mindennek, amitől el is hasalt véletlenül (hatott a woodoo!) . Aztán a 22-est ledugva megállapítottuk, hogy ez a tempó valami gyötrelmesen szánalmas, persze nem kerekedett belőle nagy vita, ettől még futottunk ugyanúgy tovább.

A 23-asnál én a rövidebb utat választottam, de Ferenc atyáskodó jelenléte nélkül ösztönösen behúztam a kéziféket, így a pontot egyszerre fogtuk. A 26-28-as kiskör megmászására már hiányzott a nafta, amire végre Iminek is meglágyult a szíve és megbontotta az övtáskája tartalmát. Tokaji 6 puttonyos kivételével jóformán minden földi jó a szemünk elé tárult, hálás szemekkel faltuk a csokit és ittuk a rostos gyümölcslevet. Persze ezt Tour de France-os formációban, mind futás közben történt. Egy utolsó nagy fókamászás és fenn voltunk a tetőn. Itt azt hinné az ember, hogy a következő lefeléhez Fecónak már nem maradhatott ereje, de mint aki addig az árnyékban héderezett, újra nekilódult, a szemöldököm majd' felszakadt a menetszéltől. A 29-es utáni 3 szintvonal megmászása közben Imivel kis híján átesünk Ferencen, egyszerűen félelmetes szélsőségeket képviseltek az aznapi fizikai megnyilvánulásai. Ám ez már mit sem számított. A legvégén az utcákon persze jól otthagytak, de ezzel együtt is, egy nem túl meggyőző 137 perces idővel átestem a célvonalon, Létra mögött 1,5 perc hátránnyal a 2. helyre érkezve. Hálózsákot magamra bugyolálva rázott a hideg míg a többiek jégkrémeztek két pofára, így hernyóalakzatban vártam meg a verseny végét, és nem kis csodálkozásomra ez maradt a végeredmény. Máig nem tudom, hogy bírtunk Ferenccel 100 percen át együttműködni, mert se felfelé se lefelé nem voltunk azonos szinten, de a paktumhoz hűek maradtunk, így ő egy bronzzal, én pedig egy ezüsttel a zsebemben térhettem haza...