Zsebe Isti tájfutó és woodoo blogja

„A történelem ismétli önmagát!” Ennek a kifejezésnek minden negatív és pozitív oldalát, hatását a saját bőrünkön tapasztalhattuk. Legalábbis ami a Magyar Optikai Művek múlt hétvégi csapatát illeti...

Az MTFSZ és a kevésbé edzett sporttársak között valamiféle ki nem mondott titkos paktuma révén hál’ istennek idén zsinórban harmadik éve került alföldön megrendezésre a csapatbajnokság lazítva ezzel az idei bükk csömörben megfeneklett játékosokon is. Velem az élen! Szerencsére az utolsó bajnokságra kijelölt Ágasegyháza MOM-os szempontból távolról sem egy ismeretlen vidék, hisz régebben a ’94-es térképen többször is edzőtáboroztunk a Kiskunság ezen pontján, ráadásul személyes kötődésem is fűz ide, miszerint jómagam pont itt vesztettem el az éjszakai tájfutó szüzességemet 12 évvel ezelőtt, összebarnázott gatyaszárral. Ezeket figyelembe véve már csak az egyetlen nehézkes és egyszersmind túlontúl egyszerű feladatunk maradt hátra: a csapat kijelölés. A rendkívül szövevényes és szigorú válogatási elveket félredobva belenyúltunk abba amink volt. Némi újításként és gondolván a jövő MOM-os öregfiúk csapatra két szeniort is hadrendbe állítottunk, név szerint Vöcsköt és Tornai Szabolcsot. Ezen felül Oszit és a hajkoronáját, és persze engem sem hagytak pihenni. Nyilván szürrealista túlzás lett volna itt mindenféle nemesfémekről álmodozni, úgyhogy az 5-6. hely valamelyikét céloztuk meg, ha a papírformás nagyesélyes DQ-s csapatok egyike ismét eljátssza a régi forgatókönyvet. És persze el is játszotta! Na de ennyire ne rohanjunk előre!
Időközben ugyanis majdnem megfogyatkoztunk, mivel Vöcsök bácsi a Belorusz SZSZK-ban tartott cipőkonferenciáról hazajövet (ahol volt szerencséje megtekinteni a Bate Boriszov-AEK Athén nívós UEFA kupa rangadóját) lekéste a prágai csatlakozást, így a knédlizabálók földjén ragadt további egy estére, veszedelmes késést felhalmozva. Fortuna velünk volt, hisz egy logisztikai manőverrel sikerült az utolsó pillanatban a versenyközpontba teleportálnunk a csapat vén rókáját is, így készen álltunk a mérkőzésre. A rajtba menet összefutottam a MEAFC-os nehéztüzérség két élő legendájával, majd királydinnyéktől vérben tocsogó lábszárral letudtam pár repülőt és indulhatott is a móka.

Ellentétben a korábbi publikációkkal, a pofás térkép ellenére ez sem az az agyat behorpasztó terep, aki találkozott már a tájoló nevű legális segédeszközzel az könnyedén végignyargalt a vonalon komolyabb hiba nélkül. Megpróbálhatok valami épkézláb pályaelemzést kierőszakolni magamból, de elég sziszifuszi munka lenne a fentebbi okok miatt, úgyhogy maradjunk a jó öreg felületes naplózás mellett. A pályarajz teljes összegabalyodását és egy nagy magenta színű pacává degradálódását Dénes Zotya egy pofásabb hosszú átmenettel orvosolta nekünk, a 2-es ponttal. Itt a sí-szlalomból ismert mozdulatokat eltanulva a „zöld foltok” között szépen elkacskaringóztam, majd a pont előtti új irtásnál elhullajtottam egy jópár mp-et azzal, hogy nem találtam meg a mások (verseny utáni) visszaemlékezéseiből ismert teherautónyi keréknyomot, így felváltva botladoztam a gallyazásban és a mellette lévő 1-es zöldben, ahelyett, hogy a fakihordó úton szivarozva végigkocogtam volna. De persze nem történt tragédia. A 3-as pont előtt megálltam leborotválni a királydinnyéket a zoknimról, mielőtt újabb léket vágnak a bokámba, majd a 6-osra sem éppen egyenesen rontottam rá. A 7-es pontra először választottam kerülőt, mivel untam az arcomba felcsapódó fenyőágakat és az orrlyukamat feltöltő tobozokat. Itt az úton meglepetésemre nem merültem nyakig a homokba, hanem jó kemény talajon futhattam. Hiába, biztos ez a homok is már erősen génkezelt. A 9-10 környékén a hazai gárda (Kalocsa) egy játékosával, Baksa Csabival vállon is veregettük egymást, hogy bizony egyikünk sem az a kimondott gyorsvonat. A 11-esre volt az egyetlen komolyabb hibám, amit félig-meddig talán a térkép számlájára is írhatnék, ugyanis a pont előtt is találtam olyan tisztásos beugrót, amit egyedül a pont után jelöltek. Természetesen csak Dénes Zoli térképén lepődöm meg ilyenen, mert ő egy szarvas agancs földre hullásakor keletkezett „krátert” is felveszi gödörnek, olyan pontos térképet készít. De sebaj, ez legyen élete legnagyobb hibája! (amúgy a térkép szemtelenül precíz a legtöbb helyen, nyilván nem kell prófétának lenni ahhoz, hogy tudjuk melyik lesz az év térképe, előre is gratulálok hozzá Zoli!) Nos, a térképen nem látszik, de mindenki higgye el, elmentem a 13-asra is. A 14-es után vedeltem egy jót, ezúttal konzervdoboz helyett pohárból. Szinte már hiányzott a rozsdás fém a jeges víz és a ziháló pofa találkozáskor kialakuló leírhatatlan életérzés. Néhány pontatlanság után és 17 ponttal később már célba is értem. 14,6km-en - kissé tragacs tempóval - a 82 percem a 3. helyre volt elegendő bő 1 perc hátránnyal, a Tipo-s fenegyerek Lenkei Zsolti mögött. A csapatból senkit sem érhet panasz, mindenki közel a maximumot nyújtotta magához képest. A notórius pontkihagyók táborába idén a pécsiek mellé a diósgyőriek is felzárkóztak, amit beszívtunk mi is, mint gyevi bíró az álruhát, hisz ezzel ugyan előreléptünk a 4. helyre, de így már csak másfél percre lett volna a dobogó, ami négyfelé osztva már bagatell mennyiségű plusz hajrát igényelt volna. De túl sok itt a „volna”. Pláne ami az idei évet illeti. Ennyi járt nekünk, tehát a tavalyi helyezésünket lemásolva idén is megkaparintottuk a 4. pozíciót. 2009-nek ezennel vége!