Zsebe Isti tájfutó és woodoo blogja

Hogy milyen érzés egy 177 perces HOB után, egy hetet edzőtáborozni az ország leghegyesebb vidékén, majd mindennek tetejében a legvégén megmérkőzni a világ legjobbjaival? Testmozgásnak pont tudnám ajánlani, ahogy a nagy Ford Fairlane is mondaná. De inkább fecskendezzék belém az ebola vírust, vagy legközelebb inkább kifekszem az autópálya közepére, mint hogy egy ilyen programra igent mondjak. Na mindegy, ha már így alakult elmesélem mi történt.

Tehát múlthét hétfőn felöltöztem az ominózus körúti turkálóban, majd kis túlzással rögtön indultam is a Bükkbe a hivatalos VB edzőtáborba. Igazából nem akartam túlzottan kihajtani magam, de azok a hegyek senkin sem könyörülnek, a szinteket, ha fókamászásban is de le kell küzdeni. Túlságosan nem vesézném ki ezt a négy napot, de azt azért még megjegyezném szakmai témában, attól, hogy egy pályában hosszú átmenetek vannak, az még nem jelenti azt, hogy az egy útvonalválasztós edzés. Ami meg tényleg olyan edzés lett volna, attól majdnem hanyatt csuklottam a látványtól. Nem is mentem ki rá, de ez már egy másik történet...
Péntek délután az egriek megleptek egy sprintversennyel, amit nem hagytam volna kis semmi pénzért. Hát az eredményt azt nem teszem ki a falra, de legalább sikerült beleharapnom az Érsek-kert egyik virágágyásába és a strandfürdő forgóajtaján is keresztül passzíroznom egy 100 kilós Kelet-Német turistát. A szombati középtáv térképét szívesen feltenném, de szerintem otthagytam a MOM-os zacskóban, úgyhogy csak röviden pár szóval. A délelőtti selejtezőt sikerült kellőképpen legagyiznom miután a rendezők gondoskodtak arról, hogy túl sok magyar ne essen ki. Nagy pozitívum, hogy Hubmann kollégát, aki utolért láttam hibázni és végül előtte is értem célba! Egy rövid szösszenet erejéig itt leragadnék, hogy egy bődületes dilemmát az olvasó elé tárjak, ami a svájci sporttársra való ragadáskor rám zúdult. Nyargaltunk lefelé, neki volt egy 30m előnye, nekem már majdnem bevillant a pont, de ő hirtelen jobbra fordult. Ti mit tennétek? Mennétek a világbajnok után, akiről nem tudod elképzelni, hogy egy ilyen könnyű terepen hibázzon, vagy a saját magatokra hallgatnátok, hogy jó felé mész? Én utóbbit választottam, de bizarr érzés volt annyi szent. A célban azért még jól megkérdeztem, hogy merre kolbászolt, csakhogy érezze a törődést, hogy egy porbafingó magyar is tud alázni. Aztán jött a délutáni döntő. Ha valakit vertek már meg az utcán életében az most nagyjából tudhatja, mit éreztem az alatt a 39 perc alatt. És ez még mind semmi. Az utolsó párszáz méteren utolértem Dénes Zotyát! Hogy hány perccel, azt inkább már nem is mondanám, elég szerencsétlenül festett így is, de hát ő is végig csinálta az edzőtábort... Azt a szüttyögést, nehéz épkézláb jelzővel illetnem, de persze szolidalítottam vele és beálltam mellé hemperegni a gallyazásban. Az eredmény itt sem érdemel említést, kb. 1,5-2 perc maradt benne (egy félrecsúszással és egy rossz útvonalválasztással), pedig minden pontot csontra kikaptam. A pálya egyébként igazi kínpad volt, tetszett, csak lehetett volna benne az izgalom kedvéért még pár pont.
Az utolsó előtti erőpróba a hosszú táv volt. Emitt a térkép:

A szokásos Sőtér Janó pályában most sem csalódhattunk, én napját nem tudom mikor futottam ő pályáján 110 perc alatt. Persze most lehetett volna, csak ehhez már nem volt semmiféle fizikai hátterem. A térkép felvétel után még 1km-ig próbáltam magam meggyőzni, hogy ami nem megy, azt erőltetni kell, aztán feladtam az értelmetlen erőfeszítést és visszaváltottam egy kellemes vasárnap délelőtti hosszúfutás tempójába. Kár, hogy nem volt nálam a kis növény- és állathatározóm. Az első vödrös pontnál Dízel utol is ért 3 perccel. Kölcsönösen megkértük egymást, hogy ne hagyjuk ott a másikat, így társam is akadt a lődörgésben. A befutó ponton még megleptem kicsit Zolit, mert befutómeccs kötelezettségemből kifolyólag még feltornáztam utoljára a pulzusomat, begyűjtve a kategória legjobb befutó idejét és persze a legidétlenebb barom címet is.
Eztán jött a váltó:

Valami ízetlen tréfaként G. Csaba, a kis szimuláns hipohonder, nem vállalta az első csapatban a 2. futó szerepét, úgyhogy mint első számú tartalék engem taszajtottak bele ebbe a hálátlan szerepbe. Mivel nincs szebb a hősi halálnál rezignált vigyorral rábólintottam, majd kiittam a méregpoharat. Rövid paraméterek: A csapat: Lenkei-Zsebeházy-Kovács, a pálya: 8,2km-8,7km. Zsolt rögtön kísérletet is tett, hogy kivágja alattam a fát, miután elsőnek váltott engem. Ez aztán igazán nem hiányzott nekem, miután már a bemelegítéskor is olyan fáradtnak éreztem magam, hogy azt hittem, engem ma bottal se kergetnek be az erdőbe. Na tehát kigördültem a rajtból, még hátranéztem, hogy kik fognak ma darabokra tépni aztán egy utolsót még belemarkoltam az imagyöngyömbe. Az első emelkedőben már láttam/hallottam őket vicsorogni, és hogy keresztülrúgnak egy vaddisznót. Elkezdtem is lapátolni 20 körömmel. A hármas ponton még vezettem, aztán utolértek, és már csak arra vártam mikor darálnak be. De ez nem következett be, sőt Ikonen egyszer sem tudott elém állni. Az átfutó előtt túléltem egy öngyilkossági kísérletet, miután egy farönkön átbukva majdnem átszúrta a gigámat egy kiálló fa-csonk. Végül egy liter vérrel és pár hajszállal kevesebbel elértem a befutóponthoz 3. helyen, ahol az egyik norvég trollal vállal megpróbáltuk egymást félretolni a korábbi dugásért. Mondanom sem kell ki volt az erősebb, és még a bokáit sem tudtam összerúgni, úgyhogy a kerek 40 perccel, 4. helyen 1 perc hátránnyal pacsiztam Ádámmal, aki jó szaladással behozta 3. helyre a csapatot alig több mint fél perc hátránnyal a győztes svájciak és a norvégok mögé. Ollé!! Nem volt egy utolsó érzés!