Zsebe Isti tájfutó és woodoo blogja

Mondhatnám magamnak... Már majdnem egy emberöltő is eltelt mióta utoljára írtam, ám fontos momentum annál kevesebb volt. A VB-t követő hosszabb pihenő, és a tájfutás iránti szándékos kiéheztetésem után két fontosabb esemény elregélésével kaparnám le a pókhálót az oldalamról. Szerencsére a konkurenciáim is fagyos csöndben ácsorognak az MTFSZ oldalán, és Csabi élménybeszámolóin is rendre a billentyűzetre lehet dőlni vakolat repesztó horkolás közepette (bocs Csabi, tudod, hogy mindig elolvaslak! ), úgyhogy talán némi felfrissülést adhatok a nagy októberi OB szezon előtt.
Az első esemény amolyan pihenő időszak végi állapot felmérés köntösébe bújtatott tulajdonképpeni pénzhajhászás volt. Persze nem nekem... annak aki tud futni. Ez lényegében a XII. kerületi őshazában tradicionálisan megrendezésre kerülő utcai hegyi futás volt, rövid nevén: „Előzd meg a fogaskerekűt 2009”.

Na most aki most kapcsolódott be a blogom olvasásába, annak mondom: én rühellem az emelkedőket! Úgyhogy el lehet képzelni milyen mozgató rugója volt annak, hogy én a 4km-es futamon beleégessek a combjaimba és vádlijaimba 325m szintet. Ez testvérek között is egy markánsabb cseh homokkősziklás verseny dózisának felel meg. Ez a mozgató rugó értelemszerűen a pénzdíj. Az idei indulásom igazából tavaly dőlt el, amikor egy nagyon jó atléta és egy macskajancsi mögött 3. lett az egyik kevésbé edzett klubtársam, ezzel elnyerve egy ropogós 20-ast. Rajzfilmekből ismert dollárjel rajzolódott ki a pupilláimra, úgyhogy idén a legnagyobb hírstopot fenntartva be is neveztem rá, ahogy kell. A futás előtti napon Oszi pajtásom leadta a drótot, hogy a rendezők meghívtak két olyan játékost is, akiknek csak a fogsoruk és tenyerük fehér. Reménykedtem, hogy kitör valami városszéli zavargás vagy tüntetés, hátha nem jutnak el a versenyre, de a végén csak ott virítottak a rajtvonalon. A két kenyain kívül felsorakozott villámléptű atléta-armada eloszlatta a pénzdíjba vetett hitemet, úgyhogy már csak annyi maradt nekem, hogy vezessek az első párszáz méteren, mert az olyan jól néz ki. A rajt melletti megállóhoz ért a fogaskerekű és kezdetét vette az őrület. Valami nosztalgia szerelvényt ígértek a rendezők, amiről azt hittem, hogy ha nem előzőm meg, akkor a belőle kilövellő füstoszlop ködében, köhögő roham kíséretében kell végig botorkálnom a távot, talán még el is tévedek. Ám szerencsére nem ez történt. Nagyjából 400m-ig vezettem, nem túl acélos tempóval, majd jöttek az elmebetegek és úgy futottak felfelé, hogy a szemgolyóm megfájdult a látványtól. A felénél aztán belémhasított a deja vu érzés a Nike félmaraton miatt, mert utolért az első női versenyző is. Megacéloztam a lelkemet és nem engedtem magam elé, persze könnyeztem is erőből. De nem csak én. A hölgy is zokogott, mint a kisgyerek, úgy fájt neki. 3km-nél már láttam, hogy nem fog megverni, és mivel nekem már tétje nem volt, hiszen réges-rég leraktak a jók, inkább buzdítottam és segítettem neki. Persze tisztes távolból, nehogy lehajrázzon. Végül 9. helyen (18:12-es idővel, amivel tavaly 2. lettem volna) gúnyos vigyorral befókamásztam a célba. Hát nem egészen ezért jöttem, de majd jövőre ráedzek és valahogy szabotálom a jó futók elindulását.

Örömmel jelentem, azóta elkezdtem edzeni, hátha még lesz belőlem valaki. Addig is tegnap elindultam a régen várt Szélrózsa éjszakain, ami egyben Budapest Éccakai Bajnokság is volt, a maga 45 indulójával. A helyszíntől (Anna-völgy, Szentendre) egy kicsit jaffás lett elől a gatyám, de aztán hamarosan kezdett kirajzolódni, hogy nem kell a Lajos-forrás alatti horhosok siratófalain a körmünket, cipőnket, szájunkat feltölteni a löszfalak omladékaival, hanem a többnyire humánus nyílt részen lehet majd bohóckodni. A helyszíni "sorsolás" a Nógrád megyében bevett szokások inverzeként zajlott, hisz sikerült megcsípnem a tök utolsó rajtkockát. Szinte el se hittem. A durván 7,5km-es pályán, 300 szintet begyűjtve 45-50 percet szerettem volna sportolni, ám aztán jöttek a grátisz lassító tényezők is, nehogy unatkozzunk. A rajt előtti "technikai szünet" guggolása közben konstatáltam, hogy vész esetén lámpa nélkül is visszatalálok a célba, ha esetleg letépné rólam az egyik húsevő növény. Könnyed melegítés után jöhetett a móka:

Rögtön az első pontra menet bele kellett zuhanni arccal egy olyan horhoson amibe a világ összes tölgyfáját beledöntötték, majd miután a cipőm valamennyi repedését feltöltöttem a hegyoldal törmelékével, és a környéken szétdobált hulladékaival, a pont előtt 20m-rel megtorpantam és csak egy fél perces kitérő után villant be a bója. Pompás kezdés, mondhatom. A következő pontok eseménytelenül teltek, többé-kevésbe hiba nélkül fogdostam őket. A 9-es és 10-es pontoknál előbb csak megtorpantam (mivel olyan sűrű volt az erdő, hogy gyakorlatilag magam előtt toltam két kézzel a rekettyést), majd a 14-esen át kellett váltani a vakondok üzemmódba, ami a hátamon figyelő aksi miatt, még keservesebbnek bizonyult. Itt gyakorlatilag, ha felemelkedett az ember rögtön egy agyig behatoló töviskoszorút kapott ajándékba. Mondanom sem kell, milyen nagy élmény lapos kúszásban éjszaka pontot keresni. Ezt a szakaszt túlélve már láttam mi lesz a következő húzós etap. A 22-estől a 24-esig az imént leírt vakondok üzemmódot szinte ajándékként éltük meg, ahol épp át tudtunk hatolni a susnyán. A 25ösről kimászva, kiráztam a bozótfelsőm alól az összes pockot és gilisztát, majd három jutalompont után, már jött is a cél. Nem vetettem cigánykereket az 58 percemtől, de amilyen megrázó élmények értek a 23-as körül ártérben, gyakorlatilag örülhettem hogy még van mi lifegjen a lábaim között. A pálya döntő többsége azért nagyon tetszett, és hibázni is csak két pontra hibáztam, össz. 1,5 percet, így sikerült elhódítanom a nagy tiszteletnek örvendő Budapest Éjszakai Bajnoka címet!