Zsebe Isti tájfutó és woodoo blogja

Ha igazán szigorúan nézzük ez a történet pontosan ott kezdődik ahol az előző befejeződött. A Szélrózsa szavannai szaladás utáni szundításból szenderedve vasárnapra egy felrázó 20km-es karikára adtam a fejem, ha már a nyakamon van Normál OB. Mivel edzés szintjén az egész szeptemberi időszak kimaradt a javában dúló trópusi hurrikán sem vetett vissza attól, hogy nekilóduljak az edzésnek. Bár ne tettem volna... Fél óra után már a belső szerveimből is csavarni lehetett az esővizet amire a Nagy-kopasz tetején még kaptam egy tarkót metsző passzát szelet. Éreztem, hogy ez túl merész vállalkozás volt, így szedtem a csülkeimet, hogy mihamarabb levethessem a hülyére ázott göncöt és szárazba bújhassak. De már késő volt... 4 futás mentes napon át kúráltam magam, hogy legalább a térképemért kimehessek az OB-n a rajtba. Pénteken megpróbálkoztam egy 3,8km-rel, amihez úgy beöltöztem, hogy normál esetben még iglóépítésbe is bátran belefoghattam volna a sarkkörön túl. Ezek után el lehet képzelni, milyen kitörő lelkesedéssel vágtam neki az amúgy is „parádés” szezonom végén a szombati selejtezőnek. A rajt megközelítését ipari alpinistákra tervezték, így a bemelegítésem egy masszív dehidratációba torkollot. A rajt körül megveszett szarvasról nem tudtam eldönteni, hogy a sok embertől fél, avagy tud már valamit a terepen rám leselkedő veszélyről. Végül nagy nehezen rászántam magam az aznapi sporttevékenységre, ami selejtező lévén általában nem kecsegtet túl sok izgalommal. És mit ad isten... tényleg nem.

Érdekesség a pályán, amin megint „jót” derültem a 9-10 közötti frissítő pont volt, ami felett 20m-rel húztam el. Klasszikus esete az „optimális útvonalon van a frissítő” féle parasztfogásnak. Mivel az optimális útvonal teljesen relatív fogalom, ez egy hibátlan megoldás a versenyzők halálra szomjaztatásának. Na de ne ragadjunk le itt, másnap lesz ennél cifrább. Két cipőtalp reccsentő ovál után egy kis kunkorral megtoldva a térkép mákosabb szegletében, már jött is a cél. Az árokból kimászva majdnem tanúja lettem egy atléta karrier derékba törésének, amikor Rezi (Rezessy Gergely) egy kőben elesve előrevetődve koccolja le a céldobozt tartó állványt. Sejtettem hogy a 60perces időm a 10km-es pályán bejutást fog érni, úgyhogy túlzottan nem rágtam le a körmömet, inkább egy 1000mg-os C-vitamint a gigámba erőltetve igyekeztem pihenni a másnapi vérfürdőre.
Reggeli ébredés után Damoklész kardjaként lebegett felettem a 16,6km-es pálya és erős dilemmába kerültem, hogy kapaszkodjak-e fel ismét a hóhatár közeli rajtba ellőve hozzá egy fél zsák szőlőcukrot, vagy a forralt bor és zsíros-döme (gy.k.: zsíros-deszka) készletet merítsem-e ki a büfében támaszkodva. Győzött a kötelesség tudat, és a józan gondolkodás teljes hiánya, mikor mégis cipőt húztam. Könnycseppek gördültek ki a szememből, mikor a pótszimbólt elvéve ismét az arcomba villant a 16,6km-es csillagászati érték. Teljesen erőtlennek éreztem magam és a rajt-csippanások ütemével csökkent a versenyzési kedvem is. Örömmel nyugtáztam, hogy térképként megkaptuk a Feszty-körkép makettjét és az atyaúristennek nem fért bele a bugyijába akkora papírusz tekercs mérete volt. Megoldásként a lecsaptam a szimbólt, amiből egyenesen következett, hogy legalább a kódok lecsekkolásával nem fogom ma lassítani magam. (A pótszimból nálam a pályára kivitt klozett papír pótlék). Mint akit a vesztőhelyre cipelnek, nekivágtam az aznapi odisszeának.

A rajt nem fért bele a szkenner által diktált A4-es méretbe, de aggodalomra nincs ok, pont ugyanott van, mint előző nap, mint a VB-n és mint az eddigi összes Aggteleki versenyen. A kezdés parádés volt, akár, hogy húztam fel a belem, még így is sikerült alá-, majd túl mennem, úgyhogy egy „kedvcsináló” kunkorral dugattyúztam csak a pontot. Új egyéni rekordot megkísértve 4 perc után dobni akartam a pályát, de mégiscsak szégyen lett volna minden küzdelem nélkül feladni, az amúgy már rajt előtt számomra eldőlt versenyt. A kettes után a trianoni gúnyhatárhoz kikászálódva még egyszer felvillant bennem, hogy egy hirtelen bokamozdulattal a 25-ös pont felé kotródjak, ám az imént említett érvek most is győztek. A 3-as környéki ligetes bozótos foltok Éccakai OB-s hangulatot teremtettek, ám a pont a szokásos gyakorlattól eltérően simán meglett. A 4-es pontot a hirtelen előbukkanó tejfehér köd miatt, csak akkor vettem észre, amikor belegabalyodott a lábam a bójába. A 6-os pont felé futva néztem, hogy barlang következik, úgyhogy már a fejemben lejátszottam a gyors dugást és a felébresztett medve lendülő mancsa előli elrugaszkodást, ám erre nem került sor. A barlangnál se medve, se pont. Egy töbörrel odébb azért szerencsére leszúrták a bóját, de emiatt kár volt lemásznom a barlanghoz. Rossz helyre tett pont ide vagy oda, azért elkezdtem élvezni a pályát, mert a magam tragacs tempójához szép volt a terep. A 10-esről elindulva hallottam, hogy szinkronban üvöltök egy DTC-s sporttársammal. Úgy látszik nem csak nekem fájt a lábfejemet felszeletelő sziklákon való futás. A 11-est eredetileg a töbröket déli irányból akartam kerülni, de mikor láttam, hogy az a hegyoldal olyan sziklás, hogy azt mindenfelé muflon tetemek borítják, inkább nyugdíjas megoldást választva az ösvényen futva fordultam rá a pontra. A 12-es felé megálltam frissíteni, kérdésemre, hogy hol vannak a poharak rámutattak egy szanaszét rohadt konzerves dobozra, ahol megvendégeltek egy mámorító zúzmarás vízre a hűsítő 6 fokban. (A ponton egyébként kiderült, hogy a poharak a célban maradtak és mikor a kolléga rájött a hiányukra kapart valamit az erdőben amiben szervírozhatja a vizet. Nyilván a traktor abroncs, a gumicsizma és a konzervdoboz közül ez bizonyult a legkézenfekvőbbnek). A döbbenettől megilletődve hörpintettem két kortyot és eljegesedett ádámcsutkával folytattam a pályát bizakodva, hogy a higénés szabályokra fittyet hányva azért csak megúszom a konzervdoboz által terjesztett száj- és körömfájást. A 12-es pontot fogva visszatekintettem és mentőangyalként felbukkant Dízel (Dénes Zotya), aki segíthet becibálni engem a célba. De csak nem akart teljesen beérni, úgyhogy akaratlanul kicsit rásegítettem a 18-as átmenettel, ahol az útbaeső összes töbröt a rossz oldalán sikerült megívelnem. A 23-as előtti frissítőre már nagy büfézést terveztük be Zotyával, de mivel a bejelölt helyen nem volt semmi (csak 100m-rel odébb, mint ahová jelezték) ez elmaradt. Itt Zotya eleresztette az éterbe egy rögtönzött obszcén költeményét, majd csupasz szájüreggel folytattuk a derbit. A 26-osra menet még Vöcsköt is összeszedtük, így a ’72-es évjárat színe java mögöttem csörtetett a cél felé. Egy általam kegyeleti okokból ki nem mondott idővel, pontosan 112 perccel végre rázuhantam a célra és lesütött fejjel visszakotródtam átöltözni. A végeredményt, most hagyjuk.

Sajnos ebben az évben egyetlen nagy- és közepes célomat sem tudtam elérni, aminek nyilván oka van, mindemellett talán a szerencse is elpártolt tőlem. Nem akarok túlságosan elmélyedni ebben, inkább nekiállok megkeresni és kijavítani a hibáimat. Ha ez sikerül egy eredményes és örömteli jövő évnek nézünk elébe, de ha nem, akkor egy időre jobb, ha bezárom a „boltot”. Szombaton OCSB Ágasegyházán, úgyhogy homokdűnékre fel!