Zsebe Isti tájfutó és woodoo blogja

A HOB utáni éber kóma alatt lezajlott versenyeket egy kis időre konzerválnám, hogy a múlt hétvégi 10milára felcsaphassam a nyeregtáskát és meglovagoljam a történteket, mielőtt a tudatalatti jótékony feledni akarás a csontropogás és a jajveszékelés emlékeit végleg kipucolná a fejemből. Némi közreműködésem eredményeképp sikerült - a „volt magyar válogatottak” hivatalos norvég felvásárlójának - az Østmarka OK-nak kiárusítanom a régi idők örök mementóját, az elkopás és elmúlás viharával egyedül dacoló a múlt évezred utolsó hazai hírmondóját, Lévai Ferencet, méghozzá kemény devizában. Eleget téve annak az örök érvényű mondásnak, miszerint három a magyar igazság egy régi-új játékos is delegálta magát az idegenlégiósok triumvirátusában, névszerint a Józsák leggyorsabb Gábora.
Még itthon elkezdődött a leendő pályák kiporciózása, amihez a kezembe nyomták a világ legnagyobb merőkanalát, így történhetett, hogy hármunkra együtt közel 50km-nyi pálya várt egy tradicionálisan csontreszelő svéd terepen. 2009-hez képest egy optimálisnak tűnő jelmezcsere következett, mivel Gábor összkerékmeghajtásos futóműve inkább passzolt egy Long-Night farsta nélküli gyorsvonatozós falkában vadászós kivéreztetésére, mint az én defektes, kellemesen nyomorék billegésemhez, így leszakítottam az 1-es sorszámot megkockáztatva, hogy tömegrajtban megbotlást majd talajba taposást egy koporsóba görgetés követ majd. Bár nem értettem Gábor miért ne futhatna kétszer... Ferenc leghatékonyabb kihasználása és kizsigerelése már nagyobb dilemmát eredményezett, égtek a vonalak Oslo és Budapest között, végül megszületett a döntés: a bagolyhuhogást elkerülte, a legkövérebb falatot nem. Utolsó futóként a verseny leghosszabb pályáját vállalta be „önként”, két verőlegény segítségével. Nem tudni, hogy a norvégok előtt elpusztíthatatlanságát kívánta sugallni, vagy már a teljes agykárosodásról van szó, de lemondott az éjszakai hotelban horpasztás kényelméről és a mocsárba felállított katonai sátrat választotta a verseny alatti relaxációra. Engem még a szoba melegében is kiráz a hideg a gondolattól, de persze aki Karrimoron akklimatizálódik annak lehetnek furcsa időszakos bekattanásai, így próbáltam megértő lenni vele.
A verseny előtti pénteken repültünk ki, és mivel Gábor csillapíthatatlan kalandvágyát már nem tudja kielégíteni egy ilyen sima svéd kiruccanás, úgy érezte kötelező elhagynia a személyi igazolványát, hogy a svéd látnivalók közül kipipálhassa a stockholmi magyar konzulátust és a Svéd Állam Védelem dohos celláinak egyikét. Erről bővebben egy másik sajtóorgánumban olvashattok majd. A reptérről a szállásunkat adó Motala városáig a teljes asszimilálódást tűztük ki célul, már ami a norvég életvitelt illeti. Ennek elengedhetetlen állomása a skandináv édesipar teljes kifosztása, és térdre rogyasztása, így feláldoztuk magunkat a cél érdekében ->

Iccakai edzés következett, bár Ferenc - alias Török fóka – nehezen értette meg miért kell neki is megerőszakolnia önmagát miközben nappali vajúdás vár rá. Tréningre menet még egy adrenalin belövést is átéltünk, az út szélén portyázó jávorszarvasnak köszönhetően, pár percig suttogtunk, mint egy konzervdobozban bujkáló préda, végül aztán nem tiporta matchboxá a kocsinkat. A pályára hárman kézenfogva indultunk ki és nem is ment olyan pocsékul, mint első nekifutásra szokott, bár amikor néha pár másodpercre szétszéledtünk akkor remegő térddel vártam a teljes elveszést.
Másnap végre megérkezett az igazi skandináv idő, a nagykabátos, sapkás május. A zivatar időszakos volt, az orkán konstans, mintha a szomszédra dobtak volna egy atomot. Egyedül Ferenc mosolygott önfeledten, mert amit beharangoztam neki, a legvadabb tundra telet, ahhoz képest valóban strandidőt kaptunk. Ahogy közeledett az este fél 10-et jelentő légvédelmi ágyúval eldörrentett tömegrajt úgy tört ki a polgárháború alfelemben. Egyre gyakrabban jártam be kapaszkodni a Toi-toiba, amitől csak még 10milásabb láz fogott el. A láz aztán átcsapott teljes parába, ezért Gáborral a kiutat keresve egy nagymacska elé vetettük magunkat (Leopárd-2), de nem nagyon hatotta meg a norvégokat a hattyúhalálunk. ->

A kilövés előtti 45 percben még négyszer másztam be a műanyag dühöngőbe kidobni minden súlyfelesleget, fohászkodva az égiekhez, hogy ne a pályán kelljen beguggolnom a tőzeglápba, miközben krokodil falka hátán kel át a mezőny. Végül remegő térdekkel beálltam a 229. rajtkockába és kihámoztam a befőttes gumiból a szárítókötélen lógó térképemet, nehogy az első mozdulatom rögtön balul süljön el és marionett bábuként lógjak a kötélzeten, mint egy kicentrifugált véráztatta bozótruha. 21:30kor beindult a húsdarálás, a tömeg hátsó ötödében futball-huliganizmusban is ritkán látott ütés-vágás-harapás-becsúszó szerelés zajlott változó variációban és permutációban én pedig tűrtem, mint a legmegátalkodottabb ketrecharcos. Ehhez asszisztált az amúgy elvakultan fanatikus szurkolótáborom is: http://www.youtube.com/watch?v=_QsN_Xx6wUQ&feature=youtu.be
Szép lassan kifeszítettem az A2-es térképemet, bár hátszél híján nem tudtam vitorlaként bevetni.

Nagyobb nézetért katt bele!
A kedvezőtlen rajthelyem már a rajtbójáig 40mp-es hátrányt generált és ebben a sűrű rekettyésben maximum dinoszaurusz maskarában könnyű előzni. Az elmúlt 4 év Long-Night bevetése után kellemesen arcul csapott az a szituáció, hogy itt nekem tájékozódnom is kell, csak így szárazon rögtön az elején. Az első pontra mint utólag kiderült a legközelebb kombinációt kaptam, és a rajtbója után a bolyról le is vált egy nagy csapat jobbra, de mivel én a fénycsóvás kukac bal oldalán fejlődtem fel nem tudtam áttörni az embertömegen, így szépen megívelve és kivárva a tömeg hígulását, sikeresen pályára álltam és a ponton visszakapaszkodtam az én vonatomra. A 6. pontig technikailag még magyar szemmel is elég retardált részen hömpölyögtünk, bár én nem bántam a dolgot, csupán azt, hogy ezen közben nem tudok másra gondolni, csak arra, hogy ez az iram ocsmány módon fáj. Jött a lóbúbolóan hosszú 7-es átmenet én pedig átváltottam az erre kifejlesztett gyerekként belénk vert MOM-os szoftverre: Számoltam a lényeges elemeket és csak a pontom előtt tájékozódtam saját kútfőből, közben pedig kapaszkodtam 10 körömmel. Ennek köszönhetően kövér 1mp-et hoztam is a 6os és 8as között az élen haladóval szemben, bár ez csak annyit jelentett, hogy a 2:55 hátrányom 2:54re zsugorodott. Átmenet közben pedig megkaptam a sokadik ággal pofán verésemet, a számból patakzó vér pedig elhozta a felismerést én itt tényleg vérrel, verejtékkel birkózom a trollok között. Bár éjszaka inkább orkoknak tűntek. A 9es átmenetre ránézve erősen vallásos lettem, ráadásul későn kapcsoltam, hogy ezt délről úton is lehet eggyel kevesebb pelenkarétegbe öltözve támadni, szóval mentem a nyájjal, tudván, hogy tutira farsta jön, ekkora ziccert nem hagyhatnak ki a rendezők. Feszélyezett hangulatomat mi sem igazolja jobban, minthogy már az is kiverte nálam a biztosítékot, hogy mi a véreres lókolbászért csapunk le olyan útkanyarokat, mint a nagybevágás előtti kis szösszenet. Az úttól való végleges elszakadásunkat komoly traumaként éltem meg, jött újból a számolgatás (ezúttal az átúszott mocsarak számát jegyzeteltem) és az időnkénti tájolóra nézés. Óriási terméskő esett le a szívemről mikor a holdfény megtört a kis tavon, tudtam, innen már nem lehet elveszni. Gondolom mindenki várná a szokásos csattanót, de csalódást kell keltenem, tényleg odataláltam! Persze közbe elduruzsoltam párszor, hogy „csak stimmeljen a kód”. A 10es már furább játéknak bizonyult, ugyanis a pontomról két felé váló csoport irányának egyike sem nyerte el a tetszésemet, így magánakcióban kígyóztam oda, hozzáértők nem nagy meglepetésére jó néhány helyet visszacsúszva. A 11-esre kiindulva először borúsan lemondtam a visszakapaszkodás esélyeiről, de az egészséges életösztön újabb és újabb adag adrenalinnal kábított el. Kevésbé prózaian ez a mondat ismétlődött bennem: „visszafutsz rájuk, vagy itt maradsz b*meg!” A 12-esig ezt sikeresen kiviteleztem, bár ezzel fizikailag aznapra fel is adtam magamnak az utolsó kenetet. A jobb talpam egyre nehezebben viselte a sziklákról való legördülést, úgyhogy elég nyomorult vonszolás vette kezdetét. A 19-es előtt talajt karcolva fékezett be a 6 fős bolyom, kis hiján kilapítva az orromat az előttem lévő lapockáján. Az, hogy én indultam el ismét a pont felé rosszalló derengésre adott okot, hogy ez a banda tényleg csak a „futottak még” kategória szerencsétlen torzszülöttei. Élükön velem... A 23as kikotrása után kezdett újra elönteni a hit, hogy én ma még befejezem ezt a gyötrődést. Nem nagyon mertem órára nézni, mennyi ideje szipolyozom a pálya gyümölcseit, de 90 percet irányoztak elő nekem a norvégok a 77 perces tervezett győztes idő tükrében. A befutó pontra görnyedve 89 percnél ketyegett a vekkerem, úgyhogy gyorsan be hernyómásztam a célba és útnak indítottam a 2. delikvenst.

A 145. helyem pusztító hatása érezhetően gyötörte kifacsart testemet, mindenképpen TOP 100ba akartam behozni a csapatot. A másik célomat viszont sikerült kipiálni, a 10 percen belüli hátrányt. Ebből most 9:12 lett, amit Martin Johanssontól úgy vélem el lehet viselni, pláne, hogy eleve a leghátsó blokkból kellett ráhajtogatnom magam az erdőre. Összeaszott csőlakóként, kúsztam ki a kiolvasó sátorból aztán valami belső életforma gazdatestként használva engem, visszamászott a csapatsátorba újraéleszteni döglött tetememet. Miután újra visszavedlettem alapjáraton funkcionáló élőlénnyé, fogadtam a gratulációkat a csapattársaktól, és 7 mp-cel az általuk kívánt időnél jobbat szaladva igazi jó zsoldosnak éreztem magam. Gábor valósággal besózott és vérszemet kapott így a váltásig többünknek kellett lefognia nehogy oroszlán üvöltve tépje ki a térképét a helyéről. Az esztelen mészárlást és reszelést csillapítva pár mp-es különbséggel Kerényi Máté követette őt, hogy egy tálból cseresznyézve közösen falatozzák el a 17,5km-es hosszú éjszakait immáron a 122. helyről. Elképzelésem sincs a pálya mely részén földelték el azt a másfél tucat embert, de egyszer csak kibukkantak a 103. helyen további reményt táplálva a hőn áhított TOP 100-ért. Diszkrét amplitúdójú hullámzást követően megrekedt az előretörés és Ferenc úgyszintén a 103. helyen kapta kézhez a Füles magazinból kivágott nagy rejtvényét teljesen sorsába beletörődött arckifejezéssel, majd eltűnt a rengetegben. És amíg ő kinn volt NEM ettük meg a kajáját, hanem hittünk benne, hogy még élve visszatér közénk! Persze lehetőleg kétszámjegyű helyezéssel. És igen, az utolsó TV-s ponton fonnyadt mohának öltözve előbújt a vackából és 97. helyen ívelte rá magát a befutóra. Igencsak vissza kellett fognunk magunkat, hogy ne egy Haldenes, befutóban megtöcskölős, cigánykerekes mutatvánnyal kísérjük be őt a célvonalra. Kiolvasása után feldobáltuk párszor a svéd légtérbe gondosan figyelve mikor áll össze egy nagy görccsé az ember.
Summázva az átélteket mindhárman megszolgáltuk a sarcunkat, három éves mélyrepülés után most sikerült újra visszagyömöszölnünk magunkat a legjobb 100 csapat közé. Köszönjük, Ferenc! Jukolán pedig remélhetőleg folytatjuk műsort. Hogy fájni fog e? Az tuti!