Zsebe Isti tájfutó és woodoo blogja

Egy pillanatra megszakítva a nosztalgiázós rovatot, egy morzsányi esszé formájában tálalnám a szombaton történteket.
Mielőtt belekezdenék, szeretném előre leszögezni, hogy én egy barom vagyok. Bevállalni egy 40km-es odisszeát rákészületlenül, csonka-Magyarország két legterebélyesebb csúcsát szendvicsbe fogva, kellemes tavaszi szellőben, madárgügyörészés közben még csak-csak... De a tél közepén, bizsergető sztálingrádi havas fuvallatban?
A történet ott kezdődött, hogy január elején eldöntöttem, hogy készülésképp a HOB-ra belekóstolok ebbe a Téli Mátra XL névre keresztelt mátrai oválba, hogy 40km alatt belepréseljek a combjaimba 1600m szintet. Hát sikerült mondhatom... Ahogy közeledett a verseny úgy gyűlt a társaság is szépen, köztük a szeniorok egész armadája: Banyesz, Ferenc, és az újdonsült szenyor, aki még csak most ízlelgeti ezt a világot: Novai Gyuri kolléga is. Emellett nem hiányozhatott Skuló sem, akinek ez a táv amolyan foga közé szorult ételmaradék, de néha azért ő is lecsúszhat a magunkfajta pornéphez, valamint Doma, aki előirányozta a maga 4 órás kocogását. Utolsó játékosként utolsó pillanatban beugrott még JóGa úr is, csakhogy teljes legyen a Mátrát megszálló idióták névsora. Komoly sport- és férfiemberek lévén már előző nap este beszivárogtunk Mátrafüredre, hogy a másnapi hajnali 7 órás tömegrajtot elérve, egymás csipáit rúghassuk ki a kialvatlan szemeinkből. Aznap este még előrántottam a farzsebemből egy fejlampiont így Gáborral kikacsintottunk a másnapi derbi első 4km-ét lecsekkolni, ahol örömmel konstatáltuk, hogy a mértéktelen urbanizáció világában nem tapasztalt környezeti jelenség tanúi vagyunk, miszerint jóval kevesebb hó van itt a hegyvidéken, mint benn a székes főváros kopott macskakövein. Ez számokban kifejezve 2-3cm-t jelentett. Ám a nagy vígasságot két dolog is megtörte még aznap este. Visszafele futva egy Dunából eltévedt finom hóréteg alá bújt méretes jégtáblán elcsúszva feldobtam a bakancsot, becsapódáskor leamortizálva a bal oldalamat. A másik vészjósló eset a portásunk szarkasztikus megjegyzése az esti "csapatértekezlet" után, miszerint, már jön a fél méteres hó! Lefekvéskor izzadt homlokkal imádkoztam, hogy bírja még ki másnap délig, nehogy hóemberként végezzük a Kékes oldalában. Persze másnap reggel sűrű hóesésre ébredtünk, úgyhogy gigám egyre nagyobbakat nyelt. Banyesz feszült arcán látszott, hogy nála nem babra megy a játék, hisz a Mátrában fellelhető összes talajtípusra és dőlésszögre volt alkalmas cipője, és a rendezők által beígért ellenőrzőállomásonként terülj-terülj asztalkám ellenére egy bányászott tömb-sóból csákányozott magának pár deka morzsalékot, majd spartathlon-i kézikönyvekből ismert mozdulatokkal feloldotta két, derekára erősített palack vízben! Túlélési készletének mennyisége láttán majdnem rákérdeztem, hogy vajon itt akarja e megvárni a jövő évi Téli Mátrát is?! Én jóval szerényebben lepleztem felkészületlenségemet, név szerint egy sovány sportszelettel. A rendezésről külön bejegyzést írhatnék, de inkább nem tiprom bele őket a földbe, lesz még szó róluk később is. Itt a (csillagászati nevezési díj kicsengetése mellett) rajt előtti ránk parancsolt papírmunka mennyisége megfelelt volna, hogy rögtön megkapjuk a dél-Sri lankai állampolgárságot is, ám itt csak egy nyüves rajtszámért és egy koleszfolyosón elordított fejetlen tömegrajtért körmöltünk ennyit. (direkt csak a pozitív tényezőket soroltam fel!) De ennyit az előzményekről. Keserves könnyekben kezdtünk neki a szűz hó taposásának, elindult a derbi! ->

2km után Ferenc megindította a 38km-es hajráját, gondoltam én, ám 1km múlva visszavett és újra utolértük. Nem tudtam mire vélni ezt az akciót így egy gyors interjúban próbáltam kicsikarni belőle, hogy vajon baszk föld függetlensége mellett tiltakozott e ezzel a György által mért kerek 4 perces kilométerrel?! Ám e titkát nem kotyogta ki. Csapatunk bővült Tóth Pöti Ádámmal is, így a brancs Ferencből, Györgyből, Jógából, Pötiből és jómagamból tevődött össze, felváltva rúgva a szép lassan terebélyesedő hótakarót. Lajosházán (6,4km-nél) kisebb tömegverekedés tört ki közöttünk az első dugásért (emellett azért kellett pöcsételni is, hisz első a bürokrácia népnyúzó protokollja), de hamar továbbálltunk egy-két korty zúzmarás szörp után. Eztán jött a hegymászóka! (A térkép ezen Lajosháza és Mátrafüred közti szakasza még a régi útvonalat tartalmazza, ezt javítottam piros otromba pöttyökkel!!) A kis nyeszlett ösvény már rég a hó martalékává vált, így originál tájfutókként haraptunk bele a hegybe, próbálva követni a citromsárga jelet a fehér tájban. Szűk egy órányi agónia után felértünk Pelyhes Dani kedvenc Mikrosprint terepére, majd meglepve a rendezőket megszálltuk a turistaházat egy tentás pecsétért és egy kielégítő (SportIdent) dugásért. Itt már örömmel mélyesztettem volna a fogaimat egy kacsazsírba mártott lilahagymás kenyérbe, amihez az arcomba lögybölök pár liter kéken világító izotóniás pacsmagot, hogy pótoljam az elvesztegetett üzemanyagot, ám helyette csak jeges-aszott almát kínáltak fel energiapótlásra. Azt hiszem számomra itt volt a vég kezdete. Újra nekivágtunk, hogy a maradék 4km-t 9perces ezrekkel abszolváljuk, fel egyenesen a Galyatetőre sarkvidéki körülmények között, de még hágóvas nélkül. Itt 18,8km és 975m szint megtétele (és 131 perc) után kezdtem kókadni, de már vártam a finom meleg presszóban a várva-várt, beígért tejjel-mézzel folyó Kánaánt. Nos a büfében jött a következő sokk, nem értek még fel a rendezők az SI dobozzal. Úgyhogy a fizetős kávé és tea helyett már lendültünk is tovább, ám egy behavazott kocsiból előmászott végre egy rendező kolléga aki már vaníliáskarikával, csokival és kólával próbálta kivédeni ötünk szúrós pillantását. Feltöltött pofazacskókkal továbbálltunk, szerencsére egy 4km-es lefelé volt terítéken. Gondoltam itt végre kipihenhetem a fagyos pokolban és szűz hóban ledarált hegymászást. Ám alig pár száz méterrel később a köves havas kis ösvényen borultam egy paraszt nagyot, és a térdemmel tompíttam a becsapódást a fehér lepel alá bújt sziklán. Na most itt lőttem egy dupla öngólt, mert azon túl, hogy felüvöltöttem mint a sakál, a hempergésem következtében átitatott jeges massza megadta a kegyelemdöfést a roskadozó lábaimnak. Rögtön döntöttem, vége! Lebicegtem az alant futó aszfaltra, hogy visszastoppoljak a célba. Eközben elment mellettem egy autó, de az annyira tele volt, hogy szerintem ha a kezemben cipeltem volna a tőből leszakadt lábamat, akkor sem vesznek fel. Közben előhámoztam a még megmaradt fél sportszeletemet, mert már éreztem, hogy a belsőcombomból kiinduló görcs elindult a herék felé. De egy silány harapás után kicsúszott a kezemből egyenes bele a combig érő hóba. Ekkor rándult görcsbe az összes izmom az előző 975m szint hatására, és mint Rémi Gaillard, amikor csigajelmezbe bújik (http://www.youtube.com/watch?v=gHCxdlZ7G18&feature=fvst), úgy próbáltam meg hason kúszva lemerülni a hó alá azért a két harapás csoffadt csokiért, mint valami éhhalál ellen küzdő hitvány ganajtúró. Nem sokkal később egy kisbuszos hölgy vett fel, aki a Mátranyeregben vágott ki, hogy megvárja a párját, annak ellenére, hogy próbáltam győzködni, hogy a párja már valószínű halott. Egy másik hölgy onnan egészen a 700m-re lévő Vörösmartyig eltalicskázott, és ő is a pofámba nyomott pár kocka csokit meg teát. Eztán tovább sántikáltam Mátraháza felé, ahol egy Ladás úriember, akiről kiderült, hogy régen ő is ultrázott, ennek tudatában teljes megértéssel hallgatta haldoklásom utolsó szavait. A célba bedöcögve még 10 percig győzködtem a személyzetet, hogy higgyék már el, hogy feladtam és nem én vagyok a győztes 3:12-vel, (negyed 11 ellenére, szerintük 3:52-vel) de olyan meglepődéssel kevert megvetés volt a szemükben... Majdnem rákérdeztem, hogy a pályafeladást tiltja e a Genfi egyezmény... Szilvinek (Banyeszné) sikerült hamar megvigasztalnia, amikor közölte, hogy Banyesz is egy órán belül itt lesz, ő már Mátraszentimrén kapitulált 6 kollégája táraságában és a Volán társaság megszánva a haldoklókat visszaszállítja őket. A tragédia a végéhez közeledett!
Hiába a hiányzó dugások (köztük a célé is) és a hiányzó pecsétek, a másnapi eredménylistában és a terepfutók fórumában megszületett zsebeisti mítosza, aki elgatyázta az ultra-hegyifutók mezőnyét. Megnyugtatásképp, végül még aznap Kukucska Attila és Skuló barátom közbenjárásának a mítosz eltűnt a süllyesztőben én meg fájó térddel nyalogattam tovább a sebeimet. A verseny szerencsére itthon maradt, már ami a tömegrajtos formációt illeti, hisz Novai Gyuri és Lévai Fecó 4:34-gyel megnyerték a derbit. A később rajtolók eredményei számomra kívül esnek a sportszerűség halmazán, így az én szememben a verseny igazi nyertesei a szenior tájfutók! És György, ahogy megígértem, behódolok. Ezennel kijelentem: "A szenyorok elnyűhetetlenek!"
Bár ez a megmérettetés most nem sikerült, megígérhetem, hogy lesz visszavágó...