Zsebe Isti tájfutó és woodoo blogja

Persze ez a vakon repülés nálam nem számít kuriózumnak, de most emelkedjünk felül a hétköznapi cinizmuson. 2003-at írunk, és ha Éjszakai OB, akkor ligetes. Ez úgy látszik valami konstans perverziója a mindenkori ÉOB rendezőinek, persze tisztelet a kivételnek. Köztudott, hogy a ligeteseket nem egyszerű kihelyesbíteni, és amit nappal hézagos kiolvasni és letájékozódni, az éjszaka felér egy pikánsabb tökön szúrással. A korábban születettek ráadásként egy emberként dermedtek meg a terep hallatán, amikor kiderült: Koloska-völgy, mint egy lidércnyomás, úgy nehezedett mindenki lelkére. Szerencsére én még betöretlen szűz voltam terepet illetőleg, úgyhogy csak a szájelhúzásokból és fejcsóválásokból tudtam meg, hogy nagy kalandba vágom a fejszémet, habár 18-asként még igen baráti menüre számíthattam, és az éjszakai pocokrallykat amúgy is szerettem. Mindenek előtt még szerválnom kellett egy fejlampiont magamnak aksistól, mert, amit korábban kaptam Tasitól az egyik edzésen kigyulladt és porig égett a hűvösvölgyi Nagy-réten. Ám pont kapóra jött a mezítlábas tájfutó-zsonglőr Sproki, akinek jordániai kiruccanása révén elutasították a kérvényét, hogy selejtező nélkül indulhasson a döntőn (akkor még volt ÉOB selejtező is), így az ő felszerelését kuncsorogtam el, megígérve, hogy azt már nem egy maroknyi kupac hamuban fogom visszahozni.
Bátyámmal utaztunk ki a Balatonfüred feletti sztyeppékre, habár ő csak dezinformátori feladatkörét látta el a majdani átfutó ponton, aminek végül egyedül csak (minden szándékosság nélkül) Csabi esett áldozatul. De ez mindegy. Lényeg a lényeg, mihelyst végre leszállt az éj, és bagolyhuhogások csiklandozták a füleinket, végre valahára kidöcöghettem a rajtba. Szokás szerint nem egyedül, szokás szerint sötét kék szalagot keresve (mi sem egyszerűbb éjszaka), szokás szerint senki nem akarta felkapcsolni bemelegítéséhez a lámpáját, szokás szerint, ennek rendje és módja szerint kevertünk már a rajtra is. Persze az izgalmaktól a koponyacsontom belsejét verdeste az adrenalin, mint az idő tájt általában, de ez kivétel nélkül az első 2-3 pont megfogása után mindig elillant és normál versenyhangulatba csapott át. Az első kordonban a csuklómra fröccsöntöttem a szimbóleumot, hogy egy hajótörést is túléljen, majd nógrádi hangulatú térképnylonnal neki is lendültem a derbinek! ->

Az első két pont helyszínét valami horrorfilm játszótéri jelentéből választották, már csak a zombi gyerekek hiányoztak, ráadásként a térkép háttérmintázatának is egy tarantula pókháló 2 dimenziós lenyomatát sütötték alá. Aztán zombi-gyerek helyett találkoztam az előttem rajtolt Halász Balázs kollégával is, akit kőkemény 300m-rel a rajt után értem utol. Görögtüzek villantak az égen, mákomra nem sokáig kellett egyedül sportolnom. Aztán a hármas pont útvonalával bizony örökre adós maradok. Annyit tudok, hogy elindultam a szaggatott ösvényen, majd a pont környéki összes féregjáratot (tisztáscsíkot) végigsimogattam folyamatos "mayday" jelzés kíséretében, pedig a térképre ránézve nem tűnik egy gordiuszi csomónak a feladat helyes megoldása, de nekem még ezt is sikerült elba... Kegyeleti okokból nem szeretnék a végén nagy mérleget készíteni a hibák összeadásával, de itt elment két kövér perc sajna. A 4-es pont megfogása jól jellemzi a ligetesek értelmezhetetlenségét. Nem sokat érzékeltem a táj változásából egyszer csak úgy éreztem, hogy már sokat jöttem, majd porfelhőt keltő kézifék után fordulásból már dugattyúztam is a pontot. A következő átmenet könnyebb volt, mint amire számítottam, és nem kellett körbeszirénázni az egyes-zöldet. Azt a kőrakást pedig, mintha a szimból-jelkulcs füzetében lévő kisábrából ollózták volna ki, egy az egyben úgy nézett ki. A 6-os pont megfogásáért minimum kijárt volna nekem a Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztje, olyan szépen siklottam rá az én tisztáscsíkomra, és tudom, hogy vannak olyan uppsalai lakosok akiknek ez nem ment ilyen könnyen. 7-es, 8as, 9-es pontok viszonylag egyszerűen megvoltak, majdnem rákaptam az ürgevadászatra is a szavannán. Aztán sajnos a 10-es pont egy fokkal heroikusabb küzdelmet hozott. Azt nem tudom megmondani mi történt, dehogy a laikus külső szemlélőnek csupán egy GPS nélküli pocsolya-részeg, talajlakó Geocachingelő lehettem, az tuti. Pedig 100m-rel előtte még képben voltam. Úgyhogy 4 zsíros percet eltapsolva, gyakran szuicid gondolatokkal a fejemben, tudtam csak továbbhaladni, de csupán 38mp hátrányt halmoztam fel ezidáig! A 11-es átfutó pontot érintve Csonti sörös böffentései és bátyám sikítása kíséretében nyargaltam tovább a 12-esre, vigyázva, hogy a lábam köré ne csavarodjon a befutó kordon, amit egyedi megoldásként kereszteznünk kellett. (kordon végül nem volt és a leszálló pályáknál ismert pálya széli fényjelzés is hiányzott) A bűvös 13-as méltó maradt a misztifikus hírnevéhez, mert rákényszerített minket egy újabb felesleges kurflira, aztán a 14-es volt az aznapi feketelyuk mélypontja. Látszólag nem történt rá semmi különös és komolyabb időhátrányba sem kerültem emiatt, ám a közbeeső táj kétségbeejtően túlvilági volt és jellegtelenségét semmmi se példázza jobban, minthogy jómagam a konkrét pontfogásnál sem érzékeltem szemet kibökő különbséget a ligetes és az egyes-zöld között. Még jó, hogy a csürhém közben felduzzadt 4 főre, így sikerült teljes röntgen-üzemmódban átvilágítani az ottan elterülő bizarr ökoszisztémát. 15-ös, 16-os említést sem érdemelnek, a 17es annál inkább. Egy terebélyesebb déli kerülőt választottam, kishíján a 71-es főutat használva. Amikor kiértem a 16-os utáni dózer útra éreztem a mámorító esőben, hogy halványul a lámpám, úgyhogy konzultációra invitáltam kollégákat, hogy valaki álljon már előre. Az egyik közölte, hogy épp most cserél másodszorra elemet, a másik egy csípős gúnyos vigyor kíséretében dugta az orrom alá azt a masszát, ami valamikor még a térképe lehetett. Miután ráeszméltem kiváltságos helyzetemre, szó nélkül cammogtam tovább elől. K.O. Ádám viszont más felé mehetett, mer 2 percet vágott ránk ebben az átmenetben. A 18-asról kiérve nylonostul majd’ átszakították az esőcseppek a térképemet, úgyhogy nagy vágtába kezdtem mielőtt még egy villámcsapás krátert égetne a közepébe. Aztán a 21-esen még magunkra tekertünk egy-egy Amazonas menti dinoszaurusz evő Anakonda hosszúságú szeder indát, mire végre átestünk az állványon. Hál’ Istennek innen már szentjánosbogarak fényénél is odanavigáltunk volna a pontokra, de erre aztán nem lett szükségünk. A befutó pontot megfogva háborgó ifjú lelkem végre úgy érezte férfivá érett ezen a mérkőzésen. Az egész esemény keménységét jól példázza, hogy az összesen 194 lelket számláló verseny mezőnyéből csupán tízen jöttünk 10 percesek alatti km-eket!
Bár minden kellemetlenséget leszámítva, azért rendhagyó egy OB volt, amit végtére is élveztem. De ami ennél is a lényegesebb, hogy ezen hiábákkal tűzdelt futás eredményeképp, végre valahára csak bezsebelhettem életem első éccakai bajnoki címét!