Zsebe Isti tájfutó és woodoo blogja

Némi PH érték után jöjjön hát sorozatom következő epizódja, egy újabb fejlámpás produkció formájában, amit 2006-ban követtem el. Ugyan, ezen kellemes májusi estémet nem a szokásos eposzi katasztrófába illő hősköltemény jellemezte, ám tájfutás szempontjából, úgy vélem igazi csemegébe kóstolhatott bele aki részt vett a derbin. Igyekszem tehát feleleveníteni az emlékeket a tőlem megszokott szürrealista túlzásokkal megspékelve.
Mint oly sok versenynél, itt sem kerülhetem meg az előzmények feltárását, ahhoz, hogy hitelesebb képet adhassak a bennem lezajlott képkockák hangulatáról. 2006-ban elsőéves felnőttként már túl voltam az XXL-es kunfehértói úszó-hosszú OB-n, és már igazán hiányzott egy érem a nyakamból, már-már el is burjánzott rajta a szőr, és ennek azonnal megálljt kellett parancsolnom. Ennek elérése érdekében 50 napos norvégiai továbbképzésen vettem részt Gösswein Csubakka és JóGa társaságában, ahol is magamba szippanthattam az olyan embert és némbert próbáló kihívásokat, mint a jeges hólében való éjszakai tömegrajtos tájúszás a durva nyílt területek mocsaraiban és ehhez hasonló ínyencségeket. Jótékony hatását már hazatéréskor éreztem, úgy véltem egy medvét is ki tudnék belezni a pályán. Az éjszakai fényforrást biztosító technológiám, még korhű jegyeket mutatott és sportszerűen felmálháztam a 1,5 kilós ólomaksit a hátamra. Mikor elérkezett az én időm, magamra öltöttem a jelmezemet, a testhez álló norvég bozót-felsőmet és a Trimtex cicanadrágomat, már csak egy csepp alakú sisak hiányzott a tökéletes áramvonalas sportoláshoz. Mondjuk a nadrághoz szorosan hozzátartozik, hogy lábszáranként egy-egy 8cm-es fényvisszaverő-csíkkal ékesítették a gyártósoron, aminek egyetlen hatása az volt, hogy az utánam induló Haresz eufórikus állapotba került és ezzel egy időben már fejben meg is tervezte a 24 karátos gyémántberakásos aranyérmét, mert úgy gondolta, így már gyerekjátszma lesz utolérni engem. Habár szerintem nem csillogott jobban, mintha egy környéken honos tányéraknára világítana, de nem akartam elrontani a kedvét. A rajtba való kinavigálás kétség kívül a hétvége legmarginálisabb feladatai közé kellett volna tartoznia, ezzel szemben az aznap esti legnagyobb keverésem pont a rajtra esett. Az elején még vicces volt, hogy végig kellett taperolni a fűszálakat a sárga szalag megtalálásáért, de aztán egy pillanat alatt eltűnt és fél tucat kóválygó tájfutóval egyetemben jártam a rónát. Mikor megcsapott a Balaton nedves levegője, vettem egy hátraarcot, és mielőtt még (katonai gyakorló pálya lévén) belebotlottam volna egy csapat kóborló T-72-es "matchboxba", felnyargaltam a környező dombokra, ám onnan sem láttam meg a rajt fényforrásait. Teljesen tanácstalanul lófráltam, mint egy megrontott szűz, aztán 7 perc keverés árán végre valahára megláttam a távolban a rajt pislákoló fényeit. Le ugyan nem késtem az indulást, de sok időm már nem maradt Csonti magánszámának a meghallgatására, már csusszantam is be a kordonok közé. Térképfólia, lásd előző cikk, csak az anyaga mellett még méretben is kisebb volt a térképnél. Először azt hittem mellé nyúltam és valakinek a kiflis-zacskójába markoltam bele, ám hamar kiderült, nem! Néhány értetlen pislogásnál többre nem maradt időm, és már neki is lendültem a mókának! ->

Most mondhatnám, hogy méterre pontos pályaelemzésre kényszerít a pálya/terep nehézsége, de az hazugság volna. Lendítettem a csülkeimet völgyből völgybe, gerincről gerincre. Majd a 4-esre jött az első hiba. Térképből ugyan nem látszik, de a pont előtti métereken elszórakoztam vagy 40mp-et, pedig itt még bele sem világítottam az összes ürgelyukba. Az ötös pont körüli halmaz még íróasztalnál is egy jó nagy kutymalék, de futás közben majdnem az arcomra kellett hegeszteni a térképet, hogy kiolvassam, hogy épp melyik jön. A pálya vonalvezetése a maga 4 keresztezésével később is szép görbe útvonalakra késztetett, még az utólagos berajzolásnál is egy helyen eltévedt a tollam. Visszatérve a pályára, Ádám villámháborúja az 5. ponton fulladt ki, aki valószínű ballisztikus meghajtásnak köszönhetően megnyert idáig minden átmenetet. Innentől viszont a következő 4 pont erejéig átvettem a kezdeményezést, és itt én rajzolhattam színes számsort a részidős eredménylistában. Annak ellenére, hogy hibáztam is egy szépet a 7esre. Ugyanis a pont felé ügetve még jött minden szépen, ahogy a csillag megy az égen, majd mikor megláttam a bóját összetalálkoztam bátyámmal. Gondoltam is: hiába, a szél összehordja a szemetet. Test-test ellen harcolva dugásért nyúlt mindkettőnk keze, mikor Zsolt felkurjantott, hogy ez nem a mi pontunk. Nem kellett agysebészi diploma, hogy rájöjjünk, ez a 90-es kód bizony a 27-es. Még jó, hogy betették, így legalább helyre tudtuk tenni magunkat. A következő (8-as, 9-es) két átmenet megnyerve már-már dicsőséges galoppozásra készülve, büszke tekintettel nyomultam a 10-es felé, ám Gyurikán kívül más ojjektumot nem láttam, és még ő is deviáns irányokban kolbászolt a kattyosban. Aztán pókjárásban csak ráleltünk a jellegfa pontunkra. Sajnálatomra bátyám után György is levált rólam a következő átmenetekben, a jóég tudja merre, pedig jó lett volna a hülyeségeken osztozni. A 15-ösre sem álltam a helyzet magaslatán, és kis híján egy hegyi expedíció alaptáboráig másztam, mikor rájöttem, hogy már feljebb vagyok a kívánt magasságnál.

A 22-es ponton aztán elintéztem magamnak, hogy ne én nyerjek aznap. Sajnos rossz szokásként mind a mai napig nem nagyon nézek szimbólt, mivel a karra erősíthető tartót rühellem,(régen is minden második alkalommal már a bokámig csúszott az a retek) térkép hajtogatásról meg ne is beszéljünk. Számomra a megfelelő megoldás valószínű csak a szemhéjam belső felére való pontmegnevezés tetoválása lenne, bár hamar betelne az banner is. Lényeg a lényeg, térkép alapján az 1-es zöldben a gödröt pásztáztam a rétről, miközben a pont egyszerűen a jelleghatár volt. Mivel jobb szememre nem látok, és a pontot balra kicsavart fejjel kutattam, szépen elgyalogoltam a bója mellett néhány centivel, egészen elérve az utat. Értetlenül álltam a történtek után, úgyhogy gyorsan vissza fordultam és újra nekigyürkőztem a feladatnak. Ebből az irányból már jó szögbe esett a bója, így pár méter megtétele után már be is villant, szidtam magam, de rendesen. Odafelé max. egy tripla axelt bemutatva eshettem volna át a bóján, csoda, hogy a szúróbélyegző fogai nem akadtak a ruhámba. Ezért a kerek egy perc hibámért később keserűen megbűnhődtem. Mindegy, megérdemeltem... A szimbólt mindig nézni kell! Persze nem én voltam aznap este a legnagyobb kókler, hisz Doma a következő, 23-as pontra nekiindult irányba át a 3-as zöldön. Nem szívbajos gyerek! Én benéztem abba a rekettyésbe, de plasztikai sebészeti beutaló nélkül a hónom alatt, én be nem vállaltam volna. A 26-os pont felé eleredt az eső, úgyhogy innentől függőleges tartásban az arcom előtt hordoztam a térképet, hogy ne ázzon el és még nézni is tudjam. A 27-es felé már meg sem lepődtem, hogy a 7-es ponton lyukadtam ki, innen a jól begyakorolt úton mentem át a 27-esre. Végezetül a 29-esre bóklásztam még egyet miután sehogy sem bírtam bekalibrálni az irányt, és annyit korrigáltam, hogy végül majdnem a Cseket-hegyi bunker kantinjában landoltam kiszáradt csajkával. A kiskör már nem hozott nagy izgalmakat, így 91 perces idővel célt értem. Ekkor még jó 4 perccel vezettem, ám tudtam, hogy a pályán elbénázott 6-7 perc vegytiszta hiba még sokba fog kerülni. És igen! 55mp-cel kikaptam Kolostól, így meg kellett elégednem az ezüsttel. Verseny előtt megelégedtem volna vele, de így utólag bánom, hogy a hülyeségeim miatt végül nem lett meg az arany.
Persze nem mentem a Dunának, a lényeg, hogy élvezetes mérkőzés volt, hangulatos pályával, és szerencsére még érmet is akasztottak a nyakamba. Egy évvel később már más színűt...
(Ráadásként, még itt egy Tálas Sün által készített forgalmi felvétel a versenyről)