Zsebe Isti tájfutó és woodoo blogja

Grétsy László szavaival élve: Álljunk meg egy szóra! Az OB históriák 10 részébe szünetet hasítva kielégíthetetlen ingereknek eleget téve térjünk vissza egy hosszabb-rövidebb ballada erejéig a jelenbe. Hétvégén ugyanis felcsaptuk a 2010-es tájfutó szezon első oldalát, ami nem túl nagy meglepetésre, ám annál nagyobb megelégedésemre a Boróka kupa volt. A „tavaszi” jelzőben némi gúnyt éreztem ugyan, ám ez semmi esetre sem tántorított el attól, hogy végre előhámozzak két garnitúra nyári tájfutó jelmezt és a szokásos kellékeket a szekrényemből. Előző nap a futószalagról frissel legördült Inov 9-es terep-tájfutó surranóval gazdagítottam a felszerelésemet, így már csak a héten elkapott lépfenével kellett megküzdenem, aminek köszönhetően térdemig lógott a **** az orromból. Na de ennyit az előzményekről, lássuk a száraz tényeket.
A versenyközpont Bócsán kapott helyet, ami egyúttal azt is jelentette, hogy nem az igazi borókásba harapunk bele, hanem csak annak veteményes kertjébe, ha úgy tetszik az ősborókások light-kólájába. Annyi baj legyen, legalább nem szakad le rögtön első nap mindkét végtagom – gondoltam. A kellemes februári szellőben és zúzmarás esőben a póló+bozótfelső nem tűnt a legideálisabb választásnak és ezt igazolni látszott a bemelegítéskor a sporttársak által rám vetett keresztek száma is. Na most már mindegy, megeszem amit főztem. A térképfóliának szánt iratlekötő bugyi helyett gyorsan kaptam egy harmadosztályú nylont, így amint eljött az én időm magenta színűre fagyott alkarokkal túlfűtött versenyzési kedvvel nekilódultam a napi menünek ->

A pálya rögtön egy nyílhegylövéssel indult, egy 1km-es átmenettel ki a térkép szélére, és mivel azt tanultuk, hogy egy pályát el kell kezdeni és ráadásul úgy a jó ha fáj, egy bukdácsolós 4:10-es tempóval nyitottam, hogy a menetszéltől tovább üszkösödjenek a karjaim. Nem záporoztak rám hihetetlen feladatok, így nem tudok elmerülni a pályaelemzés feneketlen bugyrában, de azért igyekszem a legfontosabb momentumokat felidézni. Nem ment zökkenőmentesen a 7500-as méretarány magamévá tétele sem, a 6-os pontot pl. már nem sokkal az 5ös pont után megláttam, amitől úgy megörültem, hogy nem is kerestem az átjárókat, hanem átráncigáltam magam az ágak közt, szemgödrömbe borókabogyó nektárt begyűjtve. Kicsivel később jött az egyetlen hibázásom, a 8-as pontra, amire túlfordultam, így egy szűk egy perces kitérőt már el is könyvelhettem magamnak az idei évre. Innentől túlnyomórészt hibák nélkül tekeregtem ebben az önmagába többször visszaforduló geometriai útvesztőben. A 20-as ponton szembesültem, hogy 6 percem van arra a bő 1300 méterre ami még hátra van, hogy 50 perc alatt kipipálhassam a 8,7km-es pályát, úgyhogy csorgó könnyekkel még megrohamoztam az utolsó borókásokat, akácosokat, ami végül sikerrel zárult, így a lélektani 50 perces határ alatt tudtam maradni, amivel úgy ahogy, így edzetlenül elégedett voltam. Aradi kollégám, Barkász Dani, tiszteletlen ifiként 2,5 perc hátránnyal elintézte, hogy másnap se pihenhessek és a jugók se futottak rosszat, de másnap szerencsére ők is megkapták a feketelevest!
Legalábbis nekik, számomra az igazi tájfutó fellegvár következett, a nem diétás, valódi hamisíthatatlan ősborókás, ahol az átjárókat is csak jegyre lehet kapni. Az átjárókat, amik évről évre csukódnak össze, míg egy nap elejtett vadként nem érzi magát az ember bennük. Talán már el is jött ez az idő. A pályán legalábbis majd minden átmenetben rajtam volt ez a klausztrofób érzés. Korai rajtomnak köszönhetően nem akartam az elején véteni, mert nem vágytam a lovacskázásra. Noha megnyertem az első átmenetet, hibátlan mutatványnak távolról sem mondanám.

Rögtön három megoldandó feladattal kellett szembenézni: a légüres térből jó helyen bevágni a sűrűbe, eljutni hiba nélkül az utolsó katlanba, ahonnan a pontot támadom, míg végül természetesen a precíz pontfogás. Az elsővel és utolsóval nem volt gondom, ám a középsővel annál inkább. Nem találtam meg a fő folyosót, így egy szűk perces kitérővel tudtam csak elérni a támadó pontot. Onnan már nem volt nagy munka a dolog. A kettes pontra menet háromszor futottam zsákutcába, közvetlenül a pont előtt is 20m-rel mellé mentem, ám átvágni nem bírtam, így egy tücsökp*csnyi területen is képes voltam eltapsolni vagy plusz 20-30mp-et. A hármas pont környéke egy igazi húsdaráló, kevés átjáróval, nehezen kiolvasható részletekkel. Közvetlen a pont előtt, belém is csimpaszkodott két fiatalabb srác, akik már majdnem az akasztófáikat kalapálták össze kiutat nem találván. Innen egyszerűbb rész jött, a 4-esre széles átjárókkal, az 5ösre a szokásos hátsóbejárattal, majd jött a lélekromboló 6-os és 7-es pont, temérdek megtorpanással, hátraarccal, kúszással és halálhörgéssel. Kicsit részletesebben: A 5-ösről kijövet halálfélelemmel robogtam az őszi szemkibökős átjáró felé, amit most jól meg is tapostam, hogy többé senki agyát át ne szúrhassa. Először széles kikockázást terveztem, ám aztán csak bevágtam a zöldbe alig 100m útfutás után, mert az átjárók tálcán kínálták a kényelmes haladást. Persze ami kellett volna, most se lett meg, és a 7-esre is volt bőven indokolatlan boróka szüretelés. A 8-asra gondoltam végre pihenek az ösvényen, ehelyett még az 1-es zöld is megrágott és kiköpött magából, még csak átjárót sem tudtam ordítani bele. Ezen szakaszokon két marokkal szórtam a másodperceket, holott közvetlenül pontra nem hibáztam sehol sem. Visszatérve a 8-asra, végül kihámoztam magam az ösvényre, majd vártam az „áthatolható kerítést”, amibe persze annyi áramot vezettek, hogy egy orrszarvút is hamuvá égetne. Ügyeltem ne érjek hozzá én sem, mielőtt ében feketére sütne a vas. Majd a 9-es után kezdett kicsit betelni a búrám a sok kérdezősködővel, amikor az egyik aki a saját keresendő pont kódja előtt az ötös lottó heti nyerő számait is felsorolta nekem, mielőtt kitalálta volna valójában melyiket is keresi. A 12-est megfogva a menekülési útvonal sem kecsegtetett semmi jóval, többször csapódtam vissza ugyan oda, mire végre kikúsztam a zöldségből, majd a 13-as ponton valószínű egyedüliként a mezőnyből nem vettem észre a frissítőt, pedig már lassan a vizeletemre is ráfanyalodtam volna.

A kiskörben azért találtam egy flakont, benne valami rozsdaszínű löttyel, ám végül otthagytam, ki tudja hány vaddisznó tette hozzá a saját testnedveit, mióta ott hever a flaszteren. A 20-ast lebökve hála égnek már csak be kellett fejezni a derbit, így jócskán belassulva 6 perces előnnyel 89 perccel abszolváltam a 13,2km-t. Persze a játék maga nem volt rossz, de a sok zsákutca és összedőlt átjáró rendesen meggyötörték a lelkemet. Mindezek dacára örülök, hogy részt vettem a mókán, főleg mert begyűjtöttem egy újabb palack boróka italt, amit remélem nem a pályán elesett versenyzők testéből facsartak bele az üvegbe. Barkász Dani ezen a napon is begyűjtötte az ezüstöt, és ha itt rendeznék neki idén az Ifi EB-t, akár egy színesebb fémmel is gazdagabb lehetne, úgy rákapott a boróka ízére. Utóbbit mindenkinek csak ajánlani tudom, úgyhogy ne feledjétek: még 8 hónap és jön az Őszi Boróka!