Zsebe Isti tájfutó és woodoo blogja

És ezzel elég diplomatikusan fejeztem ki magam, mert, hogy ez a szombati előadásom túlzottan nem tudta megkarcolni a versenyzés definíció szinonimáit, az tuti. Kár szépíteni a dolgot, a baj ott kezdődött, hogy a tavalyi derbi után letelt az 1 év, és a Mátrát azóta sem hordta el a szél. Bár Tél tábornok ezúttal nem tombolt oly dühödten, azért a verseny előtt 3 nappal csak ledobta gyilkos terhét. Ezek után otthon kidobáltam a tartós tejeket, feladtam magamnak az utolsó kenetet, majd társultam a "Lefejezett MEAFC" névvel fémjelzett kétesen legitim sportformációhoz a Harkányi-Lévai-Novai trióhoz. Habár ők csak az L-es méretet (33km) kívánták felpróbálni, egy Kékes nélküli darabot, úgy terveztük, az első 26km-t közösen majszoljuk el.
Miután jelmezbe bújtunk, és a WC-t is térdre kényszerítettük, megindult az első taktikai csata, hogy ki tud pont percváltásnál a rajtasztalhoz lépni, hogy a többiekhez képest 1 perccel későbbi rajtidőt kapjon, és így holtverseny esetén jobb időt bekarcoltatni magának az üzenőfüzetébe. Hál’ Istennek hamar kizavartak minket a létesítményből, így végre nekidőlhettünk a Mátrának. Fél perc elteltével észrevettem, hogy a gúnyám egyik légzsilipje nyitva maradt és a Marsom máris evakuálta magát, de aztán szerencsére Ferenc elé pattant aki megcsinálta vele a brazil kört, majd elemi erővel a bokámhoz bikázta, ahonnan a szűz hóba pattant az ellátmányom. Lebúvárkodtam érte gyorsan, de parádés nyitánynak azért nem nevezném, pláne, hogy tavaly legalább 140 perc eltelt, mielőtt a két lábamat az ég felé lógattam volna a sportszeletem utáni pecázás okán. Sajnos egyszer minden jónak vége szakad, és ez itt a rajtot elhagyva be is következett -> (A kereszt még a tavalyi, idén sikerült érvényes kísérletet produkálnom)

600 méter után György meg is indította a 33km-es hajráját, ami nem igazán volt ínyemre, de nem volt mit tenni, kapaszkodtam a vonóhorgába 10 körömmel. Lajosháza után (6,3km) addig kalapáltam a bélyegzős füzetemet a zsebembe, míg ezek hárman rám is vertek egy 50 métert. (Még jó, hogy nem olyan a SörKör-ös hasraszerelhető "homártasiban" kellett vinni, amibe csak 50-es pulzusszámmal lehetett beletalálni az igazolólappal) Idáig éppen még partiban voltam a turisták alkotta szlalom versenyben, de utána bárhogy is akartam egyszerűen nem mentek a lábaim. Ferencet még valahogy a hátam mögé kergettem, de Gyuriékat már csak egyszer sikerült hallótávolságra megközelítenem. Már közel jártam Galyatetőhöz, mikor hátulról rám ijesztett egy Chewbacca jelmezes lidérc, de csak Ferenc volt az, a Blaha Lujza téri aluljárós fizimiskájával. Megkönnyebbülésem hamar aggodalommá fordult át, mert az ő léptei is hosszabbra nyúltak az enyémnél, és már csak arra gondoltam, hogy felteszem neki a nagy kérdést, mielőtt elválnánk: "A lovakat lelövik, ugye?" Ehelyett azt mondtam, hogy menjen, mert én iszom abból a nyomóskútból amiből emlékeim szerint akkor is lehetett vizet fakasztani, amikor már a legalantasabb egysejtűek is fagyhalált haltak. Nos, most elzárták. 18,8km és kerek 1000m szint volt eddig a lábamban és rá kellett jönnöm, hogy ez a laktanya-maraton, amire azt hittem jó rákészülésnek, a maga valójában csak egy hitvány alföldi sprintverseny. De legalább jött egy pihentetőbb szakasz. Először megpaskoltam azt a sziklát amibe tavaly beletörtem a fél térdkalácsomat, aztán kereszteztem az aszfalt utat. Elkacérkodtam a gondolattal, hogy átstoppolok a Mátra-nyeregbe, de mivel erre felé, csak ratrakok járnak, és azoknak is egy fülkéjük van, tehát csak a lánctalpakon kapnék helyet, amin ugyanúgy futnom kéne, így elvetettem a gondolatot. Nem sokra rá felbukkant egy ismerős mozgás. Ferenchez képest, kevésbé robotmozgással nyargalt, úgyhogy csak egy valaki lehetett, és már messziről rá is kérdeztem: Haresz? Ő volt hát! Konzultálásunk alkalmával felvetette, hogy én is rövidítsek, de nem engedtem az L-es karika delejes csábításának. Aztán a nagy lefelében bevillant egy kocogó táskájának a hátán billegő kulacs, amire gyorsan rákérdeztem, hogy szabad-e. Azt nem tudom, hogy félelemből, vagy szánalomból de végül is meghúzhattam a flaskát. Mai napig nem tudom mi lehetett benne, ha tippelnem kéne, akkor akkumulátor sav, facsart káposztalével, de a lényeg, hogy folyékony volt. Csór-hegyen aztán egy másik kollégának "szívtam le" a tankját (ivós futós hátizsákját), ő sem ellenkezett. Jövőre gondolom már kinn lesz a fantomképem a versenyközpontban, mint (köz)veszélyes elem. Vörösmarty-th előtt befordultam a Pisztrángos-tó felé, magyarul innen már nem volt levágás. A Kékes is kérlelhetetlen behemótként magasodott előttem, gyorsan meg is szomjaztam, annak rendje és módja szerint. Most épp ismerősbe botlottam a (C)serpák család személyében. Cseri anyukájának aggódó tekintetéből láttam, hogy tényleg elég remete kinézetem lehet. A jókívánságok mellé még kaptam egy nyeletnyi energialöttyöt, érzésre papaja-kurkuma párosítással. A Pisztrángos-tavi ellenőrző állomásnál igazi tejjel-mézzel folyó Kánaánt ígértek hagymás-zsíros-dömével. Nos, az a szólás-mondás, hogy "úgy hiányzott, mint egy falat kenyér" valószínűleg a Mátra ezen oldalából származhat. Jóllakott böfögések mentén kerestem az étket és egy anakonda marással megszereztem a ténylegesen utolsó kenyércsücsköt, amit aztán egy közeli fakéreggel meg is kentem jó sok zsiradékkal. Miközben szürcsöltem egy kis gleccservizet a lakomámhoz összetalálkoztam Tári Kornél barátommal, akitől egy Snickersszel gazdagabban távoztam, aztán jöhetett is a Kékes csúcshódítás. (Ezúton is köszönet érte). Itt annyira besűrűsödött a turisták mezőnye, hogy egy-egy előzés közti műsorszünetben beakadt a fejem két hátizsák közé és percekig nem is szabadultam onnan. Mielőtt elértem volna a gerincet az egyik hajtűkanyarban bevillant egy versenyző amint épp ásványvizet és narancslevet sztereóban szürcsöl. Gondolom nem vitás, hogy mindkettőből ittam aztán én is. Kisvártatva végre felértem a csúcsra, mind testileg, mind lelkileg. Jól jött a tea is, bár jó lassan szopogattam el, mert, mintha a pokolból szivattyúzták volna fel, olyan forró volt. Ekkor már csak a happy end volt hátra, magyarán legördülni Mátrafüredre, röpke 8,5 km alatt 700 szintet veszítve. Bár görögdinnyényi combokkal nem volt olyan muris, de kétségkívül tájfutó csemegének éreztem a havas-köves lejtőn szaggatni az istrángot. Végül 4óra 15 perccel landoltam a célban, ami időt értelemszerűen nem vésnek majd bele a sportolók falába, és én is igyekszem gyorsan elfelejteni ezt a napot, választ sem keresve, hogy sikerülhetett ez ilyen cudarul.
Jöjjön helyette inkább egy örökzöld: "Majd jövőre..."